MADDOX 

Már megint fuldokoltam, ahogy az elmúlt három hónapban szüntelenül. Akárhányszor kipillantottam a faház ablakán, úgy éreztem, még mindig visz magával a víz kegyetlen sodrása, hogy lassan, de biztosan örökre elnyeljen.

Odakint csend honolt. A szél meglebegtette a magasra nőtt füvet, az egyetlen fenyőfa, mely odakint búslakodott, jobbra-balra táncolt. Minden alkalommal arra vártam, hogy kidőljön. Akkor legalább történt volna valami. Bármi.

A legtöbbször az jutott eszembe, pont olyan sivár ez a környezet, mint az idő, amit Ves nélkül töltöttem. A hiánya mostanra már teljesen felőrölt.

A bűntudat megállíthatatlanul marta a szívem, akárhányszor végiggondoltam, hogyan hagytam ott Vesperát. Egyedül, válaszok nélkül, kétségbeesetten. Nem ezt érdemelte, de tudtam, a látomás beteljesülése elkerülhetetlen. Az egyetlen megoldás pontosan az volt, ami történt.

Életemben nem féltem még annyira, mint aznap. Árész pengéje könyörtelenül hasította fel a bőröm. Az erőm elfogyott, a fülem zúgott, a látásom elhomályosult, de nem számított. Vérben úszva, elgyengülve, de elkúsztam a Sztüx partjáig. Emlékszem, a levegő belém szorult, amikor a túloldalt keservesen zokogó Vesre néztem. Nem akartam beleugrani, nem akartam elhagyni őt, azonban, ha nem teszem meg, az új otthonom a Tartarosz mélye volna.

Az áramlat úgy cibált, mint egy rongybabát, a szám túl gyorsan telt meg a leginkább homok ízű vízzel. Lehet hallucináltam, de valami elkapta a lábam, és megpróbált lerántani magához. Öntudatlanul kapálóztam, és rúgtam le magamról, de az is elképzelhető, mindössze a képzeletem játszott velem. Nem tudom, de abban a percben eluralkodott rajtam a rémület.

Az időérzékem köddé vált, a halántékom lüktetett, a karom elzsibbadt. A sötétség elragadott, és akkor azt hittem, ennyi volt. Vége mindennek, és elbuktam. Elrontottam, ezért megbűnhődöm.

Végül nem így alakult. Laikusként azt mondanám, megkegyelmeztek nekem az istenek. Félistenként pedig azt, hogy szerencsés vagyok. Szerencsés, mert az apám tartott annyira, hogy időben előrukkoljon ezzel a tervvel, és extrán szerencsés, mert sikerült is kivitelezni.

Meghaltam, de mégsem. Halhatatlanná váltam.

Amikor kinyitottam a szemem, minden sötétnek tűnt, mintha az örök éjszakában ragadtam volna. A kép csigalassúsággal tisztult ki előttem, és megpillantottam egy nőt, kinek a fején agancsszerű tüskék mutatkoztak. Az arcom paskolta, mint egy kisfiúnak, és hangosan szidott, amiért belement Apollón alkujába. Hekatét, az alvilág boszorkány istennőjét nem töltötte el túl sok örömmel, hogy rám kellett pazarolnia az idejét. Elmondása szerint, untató vagyok. Lehet így van, de nem bánom. A lényeg, hogy kihorgászott onnan, és eljuttatott ide.

Elsőre leginkább amolyan se kép, se hang érzések keringtek bennem, hiszen felkeltem a halálból, közben élénken élt az agyamban, ahogy elvisz a folyó, és egyszerűen elhagy az élet.

A második napon már egészen magamhoz tértem. Habár akkor még nem ocsúdtam fel, szinte fel sem fogtam, mit vittünk véghez Hádész és Árész tudta nélkül. Elvettünk valamit, amit nem szabadott volna. Felhasználtunk egy olyan tudást, amit előttünk nem sokan mertek: a Sztüx eltitkolt varázserejét, ami minden bátor vállalkozónak olyan fegyvert ad a kezébe, amiről még ő maga sem tudja, miféle következménnyel jár.

Én sem tudtam. Még csak nem is gyanítottam. Oké, semmi durva dologgal egyébként. Legalábbis testileg. Lelkileg azonban kegyetlenül megterhelő. Feldolgozni azt, hogy a halál többé nem opció, szinte elképzelhetetlen. Közben tisztában lenni azzal, ezentúl minden egyes alkalomra emlékezni fogok. Ha megölnek, feltámadok, de az érzés és a tudat megmarad.

Miután rájöttem, hogy élek, és felfogtam, többé nem fenyeget Árész haragja, felpattantam, és meglódultam az ajtó felé. Feltéptem, kiléptem volna, erre visszapattantam róla. Akkorát repültem, hogy a túloldali fal bánta a próbálkozásom. Tátott szájjal csúsztam le a mentén, majd értetlenkedve Apollónra emeltem a tekintetem, aki vigyorogva követte végig a csalódásom.

– Türelem – vetette oda. Türelem? Nincs türelem, amikor Ves nem tudja, hogy a terv bevált!

Ekkor jött a hidegzuhany. Apollón közölte, nem hagyhatom el a házat, míg meg nem bizonyosodik róla, nem fogják megtorolni, amit véghez vittünk. Nos, azóta is nagyban bizonyosodik, míg engem felőröl az aggodalom és a kibaszott bűntudat.

Sokat tanakodtam rajta, mit csinálhattam volna jobban. Nem hagyott nyugodni a tény: Ves azt hiszi, meghaltam, és ez azért alakult így, mert meg akartam óvni, csak nem számoltam vele, hogy az apám hónapokig bújócskázni kíván. Majd' megőrültem, amiért lassan kilencvenkét napja tartott távol tőle, ezzel minden pozitivitást kiölve belőlem.

– Igazán befejezhetnéd ezt a duzzogást! – jegyezte meg markánsan.

Vettem egy nagy levegőt, hogy visszafogjam a kitörni készülő haragom. Felé fordultam, és unottan végigmértem.

Az utóbbi pár napban elég sokszor hagyott egyedül. Reméltem, ez azt jelenti, hamarosan véget ér a fogságom. Túl sok idő telt el, de Apollón dühítően paranoiás. Azon a véleményen van, hagyni kell leülepedni a dolgokat. Én meg nem, de egyértelmű, erről nem én döntök. Ha megtehetném, már rég nem itt dekkolnék.

Az apám érezte, hogy haragszom rá, de nem foglalkozott vele. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott ezerszer elmeséltem neki, miért nem észszerű itt tartania. Igen, konkrétan telibe szarta.

Engem sem érdekelt különösebben a látszat, amit annyira vehemensen igyekezett fenntartani. Csak kötötte az ebet a karóhoz, és arról magyarázott, hogy Hádész kiakad, ha rájön, kijátszottuk a biztos halált. A folyó őt illeti. És ez kit érdekel?

Felvetettem, kérje meg Perszephoné-t, hogy vállalja magára, ő adott engedélyt arra, hogy igénybe vegyem az alvilági wellnes szolgáltatást, de Apollónnak ez sem felelt meg. Szerinte túl átlátszó volna. Szerintem meg ki nem fossa le, amikor Ves nem tud semmit erről az egész katasztrófáról? Ráadásul csak tetézi a haragom a tudatos időhúzás és szöszmötölés.

Már megint fortyogtak az indulataim, de nem tehettem semmit, és az egészben ez a legszörnyűbb. Tehetetlen vagyok, egy senki, akit az apám bedobhat egy elhagyatott viskóba, ha úgy tartja kedve.

Egy idő után egyébként is elkerülhetetlen a lebukás, de mindegy. A szavam körülbelül egyenlő egy háromévesével.

– Rögtön abbahagyom, amint elmehetek hozzá, hogy elmondjam neki, élek! – közöltem ismét ugyanazt, amit eddig minden egyes nap. Ezúttal nem fogtam vissza magam. A hangomból kihallható volt a méreg.

– Menj! – emelte a kijárat felé a kezét, mire kérdőn rápillantottam. – Az imént jártam az alvilágban. Mint kiderült, Hekaté szeret pletykálni. Pár napja Perszephoné-val társalgott arról, hogy milyen... aranyos – vált kérdővé a hangsúlya – kis imítheost húzott ki a folyóból. Hádész rögtön rájött, és azt hiszi, szerencséd volt. – Mik vannak!

– Komolyan? – kérdeztem vissza kétkedve, majd megcsóváltam a fejem. – Akár elmehettél volna Hádészhoz másnap is! – támadtam neki újra.

– Nem! – vágta rá határozottan. – Magától jött rá, és ez nekünk így megfelel, Maddox! Bárki kérdezi, véletlenül estél bele, és nem tudtad, milyen erővel rendelkezik a folyó! – De elegem van már ebből a mismásolásból!

– Rendben! – egyeztem bele habozás nélkül, hátha végre szabadulok. – Akkor? – sürgettem türelmetlenül.

– Indulj, fiam! Csináljatok egy rakat gyereket, vagy amit akartok! – fordult ki az öreg bútorokkal megpakolt helyiségből. Jobbnak láttam, ha nem reagálok erre. Túlságosan trágár kifejezések cikáztak a fejemben.

A tekintetem végigsiklott a régi stílusú bútorokon, amik leginkább az 1900-as évek elején lehettek utoljára használatosak, és megállt a kőkori tévén. Magamban elköszöntem tőle, mint az egyetlen dologtól, ami szórakoztatott, és Apollón után iramodtam.

– Várj már! – kiáltottam. – El ne merj menni! Nem tennél ki valahol a közelben?

– Ahol a lány lakik, már este van – torpant meg a küszöbön. – Ilyenkor akarsz beállítani? Az sem biztos, hogy látni szeretne. Számoltál ezzel a lehetőséggel?

Megütköztem a felém idézett nyers szavakon, de nem hagyhattam, hogy eltántorítson. Ha Ves nem szeretne tőlem már semmit, majd elhajt, de én bizony odamegyek!

– Majd elválik – adtam semleges választ. – Akkor most már elárulod, hol vagyunk?

– Persze, Angliában! – vigyorgott rám, de nem volt ebben semmi örömteli. Nem is értettem, mit keresek itt, ahelyett, hogy rég Vesszel lennék, és a bocsánatért esedeznék, amiért ilyen helyzetbe hoztam.

– És mit gondoltál? Megtanultam repülni az elmúlt három hónapban? – vontam kérdőre.

– Létezik repülőgép, fiam – vetette a szememre. – De, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, elvihetlek az autódig.

– Az valahol New York államban áll! – folytattam feszülten.

– Onnan megoldod, nem? – kérdezte.

Nem ragadtatott el az ötlet, jobban szorgalmaznám, ha rögtön Ves háza előtt tenne le, de talán az már túl nagy kérés. Nevetséges! Egy gondolatába kerül utazgatni, és még elvárja, hogy autózzak, mikor simán módjában áll a megfelelő helyre kitenni.

– Meg – morogtam –, csak vigyél már legalább a megfelelő földrészre!

Az apám megvonta a vállát, majd megragadta a felkarom. Egy másodpercen belül már ott álltam a kocsim mellett. Erről beszélek!

– Amúgy küldtem egy üzenetet a lánynak – szólalt meg. Mi van? Napi háromszor kértem, hogy menjen el, vagy üzenjen neki! Ha nem lennék biztos benne, hogy simán földbe döngöl, már rég a torkának estem volna.

– Miféle üzenetet? – guggoltam le, és matatni kezdtem a bal első gumi mögött a kocsikulcsért, miközben leplezni próbáltam a felé irányuló ellenérzéseim. Mégsem veszhetünk össze most, mikor már olyan közel vagyok a Vesszel való találkozáshoz. Még a végén visszavisz Angliába, akkor meg napokkal eltolódik minden. Ezt nem kockáztathattam meg.

– Megkérdeztem, hogy van – felelte somolyogva. – Majd kereslek, Maddox! – Pf, ez kurva jó!

Miután itt hagyott, káromkodva turkáltam még egy darabig, amíg rá nem leltem a nyamvadt kulcsra. Amint meglett, felpattantam, és kinyitottam a zárat.

Amikor beültem az autómba, megpróbáltam kicsit összeszedni a gondolataim. Nagy levegővételek közepette fohászkodtam, hogy beinduljon a motor. Szerettem ezt a kocsit, de nem egy mai darab. Már csak az kéne, hogy nekiállhassak bütykölni, így is késésben vagyok!

Már alig vártam, hogy találkozzunk. Több ezerszer elképzeltem, ahogy megtörténik, most mégis kettős érzések kavarogtak bennem. Az apám szavai rendesen fejbe vágtak. Mi van, ha tényleg nem érdeklem már őt? Ha annyira megbántottam, hogy elküld?

Behunytam a szemem egy másodpercre, majd elforgattam a kulcsot. Megkönnyebbülésemben a kormányra csaptam, amikor beröffent a kicsike. Ez az!

Innentől minden sima. Igaz, egy ötórás út várt rám, de őszintén nem foglalkoztatott. Ha mindössze ennyi választ el tőle, akkor legyen. Nekem már belefér, ha cserébe visszakaphatom őt.

Reméltem, megbocsát, miután felvázolom neki a történteket. Bárcsak valahogy tudathattam volna vele, hogy a látomás bekövetkezése elkerülhetetlen. Nem jött össze, helyette végignézettem vele, ahogy Árész elmetszi a torkom. Seggfej vagyok, a seggfejek seggfeje! Legalábbis Ves valami hasonlóval dobálózna.

Kizárólag ő járt az agyamban és mellette valamiféle furcsa izgatottság, ami arra ösztökélt, hogy azonnal kitolassak a parkolóból. Beletapostam a gázba, hátha lerövidíthetem az utat, bár nem valószínű, hogy sikerül.

Tűkön ülve vártam, hogy végre a karomba szoríthassam őt, és elmagyarázhassam, mennyire fontos nekem. Szeretem. Ez olyan biztos, mint az, hogy a nappalt az éjszaka követi. Bőven akadt időm átnyálazni, elmerengeni rajta, és igen. Tiszta szívemből szeretem.

Jó, ezt eleve tudtam, tehát nem újdonság. Az érdekesebb része az, ami a kötést illeti. Meghaltam, ezáltal a köztünk lévő kapocs semmivé lett. Apollón szerint pedig a halhatatlansággal már nem tud újra magához kötni, mert... több lettem? Nem tudom. Nem teljesen értettem, de gondoltam, majd meglátjuk, ha véletlenül úgy alakulna.

Az út felénél egy új, borzongató érzés kerített hatalmába. Valamiért bebeszéltem magamnak, hogy Ves már nem kíváncsi rám. Annyira befurakodott az elmémbe az apám kérdése, hogy egy kicsit félre is álltam tanakodni. Jót teszek, ha megjelenek a semmiből? Mi van, ha meggyűlölt, amiért ennyire csúnya módon elhagytam?

A teljes döntésképtelenség átvette az uralmat felettem, és élből elindultam visszafelé. Aztán beugrott, hogy eleve halottnak hisz. Nehéz női aggyal gondolkodni, de fordított esetben én biztos reménykednék. Ezen eléggé felbuzdultam, így ismét Rockville felé vettem az irányt, és megállíthatatlanul robogtam, ezúttal véglegesen.

Eldöntöttem, hogy odamegyek, és a kezébe adom a választás jogát. Azonnal tudni fogom, mit érez, az első reakciójából egyértelmű lesz. Viszont, ha elküld, fájó szívvel, de hagyom, hogy élje az életét, azonban, ha mégsem... akkor többé nem szabadul tőlem. Egy tuti, nem rajtam fog múlni, mert én kizárólag ott akarok lenni, ahol ő van.

Amikor elhagytam a város nevét jelző táblát, a szívverésem automatikusan felgyorsult. Egyre közelebb értem hozzá, és a korábban is érzett kettősség egyre jobban kicsúcsosodott. Féltem, mert attól tartottam, iszonyatosan haragszik rám, de közben izgatottsággal töltött el az, hogy záros időn belül ismét találkozunk.

A folyamatos izgalom hatására már előrehajolva vezettem, és nagyra tágult szemmel bámultam ki a szélvédőn. Tuti őrültnek néztek a szembejövők, de az idegrendszerem már kikészült a sok elmélkedéstől. A bizonytalanság a tetőfokára hágott.

Nem sokkal reggel fél hét előtt parkoltam le egy szupermarket előtt. A zárva tábla még ott fityegett a fotocellás ajtón, így legalább maradt időm átrágni, mivel lepjem meg Vesperát. Nem érkezhettem üres kézzel.

Pontosan nyolc órakor léptem be a boltba, és tüzetesen áttanulmányoztam a virágkínálatot. Elég szegényesnek ítéltem, ráadásul szerintem Ves utálja a növényeket. Ettől függetlenül választottam neki egy rózsát, már csak azért is, mert így illendő. Ha nem tetszik neki, maximum megcsapkod vele. Megérdemelném.

Az életben nem vásároltam még ennyire sokáig, mint ma. Hosszan elidőztem az édességek között, és hümmögve vettem szemügyre az összeset. Egy szívecskés bonbonra esett a választásom.

Sajnos sejtettem, Ves szívéhez nem a csokoládén keresztül vezet az út. Sebaj, azért bizakodtam, hogy tetszeni fog neki az elfuserált próbálkozásom.

Végül három bonbont vettem, mert az egy túl kevésnek tűnt, míg a kettő arra utalt, hogy magamra is gondoltam. Úgyhogy a három mellett tettem le a voksom. Az talán megfelelő.

Kiérve ugyan már túlzásnak éreztem, de vissza már nem vihettem.

Ledobtam a cuccokat az anyósülésre, és visszaindultam az üzletbe. Időközben rájöttem, időszerű volna beszerezni egy telefont, ha már az előző tropára ment. Apollón ezzel kapcsolatban sem segített ki. Nem engedte azt sem, hogy üzenjek Vesnek. Nem véletlenül kerültem ennyire komor hangulatba. Eleve a bujkálás bicskanyitogató tevékenységnek bizonyult, de a legdühítőbb mégis az, hogy elzárt előlem minden lehetőséget.

Mivel délben terveztem megkörnyékezni Vesperát, így maradt egy kis időm összeszedni magam. Elhatároztam, hogy ott lepem meg, ahol először találkoztunk. Valamiért ezt gondoltam jónak, így meg sem fordult a fejemben más opció.

Nem sokkal tizenkettő óra előtt értem az iskola elé. A diákok modern verdái közül igencsak kirítt az enyém, de ez sosem foglalkoztatott. Nem is értettem, miért most jutott ez az eszembe. Talán tudatosan igyekeztem nem a dübörgő szívverésemre és a megugrott pulzusomra koncentrálni, ami egyre csak fokozódott, ahogy a műszerfalon elhelyezkedő órát szuggeráltam.

A kételyek újfent előfurakodtak, azonban nem hagytam őket érvényesülni, hiába vetített elém az agyam mindenféle szörnyű jövőképet arról, miszerint Ves már rég továbblépett, valaki mást szeret és egy nálam sokkal normálisabb fiú mellett találta meg a boldogságot.

Ha így van, azt hiszem, lelépek. Nem szeretnék az útjába állni. Akkor hazamegyek Carolékhoz, és eljátszom, hogy ott hagytam az egyetemet. Szar terv, ja, tudom. Kicseszettül szánalmas, de hirtelen ennyire futotta.

Összekapartam a maradék önbecsülésem a földről, és kiszálltam a Cadillacből. Öt perc múlva dél, így nagyon is sietnem kellett.

Amikor először jöttem ide, akkor is hasonló tájt érkeztem, így sejtettem, merre fogom megtalálni az én Vesperám. Lendületesen vágtam át a suli előtti füves területen, és besétáltam a kapun. Az ajándékokat egyelőre a kocsiban hagytam. Látni szerettem volna, miféle dolgok zajlanak itt, mielőtt letámadom őt. Hátha azóta összebarátkozott valakivel, akivel együtt tölti az ebédszünetet. Akkor bármennyire is nehéz lesz, de várnom kell. Nem állíthatok oda ismeretlenül. Nem akarok gondot okozni neki, így is tettem már eleget azért, hogy örökre meggyűlöljön.

A hátsó udvarra érve megtorpantam az egyik fa oldalánál, és a padokat kezdtem kémlelni. Egyelőre minden üres volt, így várakozva, némileg feszülten dőltem neki a törzsének, hasonlóan, mint közel négy hónappal ezelőtt.

A percek csak pörögtek, de úgy látszott, Ves nem fog felbukkanni. Talán nem jár már iskolába? Ez faszság. Nyilván jár, mit csinálna? Akkor marad a másik opció, miszerint sikerült összehaverkodnia valakivel.

A telefon kijelzőjére néztem, ami már jócskán tizenkettő óra öt percet mutatott, így egyre idegesebbé váltam. Hol vagy már, Ves?

Bassza meg! A szívem egyenesen kihagyott egy ütemet, amikor végre megpillantottam őt. Oldalra döntött fejjel bámultam, alig bírtam elhinni, hogy végre tényleg itt vagyok, és ő is.

Lehorgasztott fejjel sétált az egyik pad felé, egy nála legalább háromszor nagyobb pulóverben, aminek a kapucniját jól az arcába húzta. Búskomoran foglalt helyet, és ledobta maga mellé a szintén fekete hátizsákját. Jó, ez múltkor még nem volt sötét. Miért van talpig feketében?

Egy idióta seggfej vagyok! Gyászol. Persze, hogy gyászol. Méghozzá engem. A kurva életbe! Ennek azonnal véget kell vetnem!

Már épp megindultam volna felé, amikor előhúzott a táskából egy nyúzottnak tűnő lapot. A térdére támaszkodva kezdte nézegetni, majd visszarakta, és a tenyerébe temette az arcát. Istenek, mit tettem!

Legszívesebben a fa kérgébe vertem volna a homlokom, amilyen bűntudat tört rám már csak attól, ahogy figyelemmel követtem ezt a jelenetet. Remélem, legalább pofán vág, ha meglát, vagy tényleg kikiállt a seggfejek seggfejének.

Ves leemelte a kapucit a fejéről, szőkésbarna haja lágyan omlott a vállára. Megnőtt, mióta utoljára láttam. Összevontam a szemöldököm, miközben a szépséges arcát fixíroztam. Sokkal vékonyabbnak ítéltem. Tetőtől talpig végigmértem, és ekkor rájöttem, miért ennyire más. Fogyott, méghozzá nem is keveset.

Másodpercről másodpercre egyre borzalmasabban éreztem magam. Mit tettem vele?

Csak ez pörgött bennem, de közben tudtam, más mód nem volt. Mégis iszonyatosnak éltem meg. Sosem akartam ilyen állapotban tudni ezt a csodálatos lányt. Teljesen összetört, mégis annyira gyönyörű.

A francba az egésszel! Elég a tétlenkedésből! Tényleg úgy viselkedem, mint egy kisóvodás. Mire várok? Miféle gyáva köcsög vagyok?

Kifújtam a belém szorult levegőt, és meglódultam felé. Most, vagy soha, Mad! 

○•○•○

Sziasztok! Megérkeztem a második fejezettel, ami elég rendhagyó, hiszen Maddox szemszögét olvashattátok. Nagy dilemmában voltam, mert ez, amit itt most megosztottam már egy újraírt verzió, annyira elégedetlen voltam. Szóval ne tartsátok magatokban a véleményetek. :)

(Nem az elszakadásukra akarom kihegyezni a történetet.)

Legyen még Maddox szemszög, vagy hanyagoljuk?

Kommentben találtok két választási lehetőséget, kérlek, szívezzétek be, hadd tudjam, mi a szitu! Nagyon köszönöm annak, aki megteszi!