VESPERA

Maddox végigsimított az oldalamon, és nyomott még egy csókot az ajkamra, majd megpaskolta a fenekem, aztán felkelt.

– Ne menj sehova! – kapta magára a nadrágját. – Ha kényszerítenek se!

– Oké – kuncogtam fel, majd felültem, amikor kiment, és igyekeztem rálelni a felsőmre. Nem igazán találtam, ezért a korláthoz másztam, és lenéztem. Halk nevetés tört ki belőlem, amikor megleltem a földön, így inkább visszamásztam a puha ágyba, és megpróbáltam a közelben keresni valamit.

Valahol a párnatengerben találtam rá Maddox pólójára, és egy hirtelen ötlettől vezérelve magamra húztam. Elképesztő, de mindent belengett az illata körülöttem, így komolyan elhatározásra jutottam. Nem a házassággal kapcsolatban. Leginkább azzal, hogy többször fogom ellopni a ruháját, mert ez a mámoros melegség és illat valami elképesztő módon hatott rám. Még a szívem is feldobogott tőle, baszki!

– Na, megjöttem! – dobott mellém egy zacskót. – Tetszik ez az új szokás! – huppant le velem szemben. – Jól áll! Tetszel benne!

– Nekem is tetszik – vallottam be nyakig pirulva, majd tudatosan inkább tereltem a témát. – Szóval? Mit vettél?

– Zsebhárfát! – húzott elő egy tárgyat, majd szétnyitotta.

A szemem ezerszeresére tágult, majd a tenyerembe temettem az arcom, és felvihogtam. Magasságos!

– Ma-Maddox – kacagtam megállíthatatlanul. – Ez... ez egy... egy... to-tojásszeletelő!

– Nem, ez egyértelműen egy zsebhárfa! – kötötte az ebet a karóhoz, majd megpengette a vékony fémszálakat.

– Ezt nem hiszem el! – mulattam tovább. A könnyeim törölgetve kapaszkodtam a takaróba, hátha nem fulladok meg jókedvemben. Nem normális! – Ko-komolyan nem tudtad, mi... ez?

– Nos, nem – nevetett velem –, de most már... tudom!

– Ez nagyon durva – kapkodtam levegő után. – Hú, basszus! Nagyon hülye vagy!

– Köszönöm! – tette odébb, majd újra a szatyorba nyúlt. – Tessék!

– Öhm... – forgattam meg az ujjaim között a menstruációs kelyhet. – Köszönöm? Tudod, mi ez?

– Persze, egy kis sapka, úszósapka! – Itt fogok kimúlni, ha ezt folytatja. Istenem!

– Maddox, még sosem jártál a tisztálkodási szereknél, a női részlegen? Mert a konyhai az még rendben van, na, de egy menstruációs tölcsért úszósapkának nézni. Minden oké? – kuncogtam folyamatosan.

– Akkor legalább hasznát veszed – pislogott rám nagyokat. – Nem ott volt, hanem a kasszáknál. Gondoltam, tetszene neked!

– Nagyon... tetszik! Köszönöm, nagyon... romantikus... meg ilyenek.

– Van még itt más is – vett elő egy tábla csokit. – Gondoltam, megehetnénk együtt.

– Meghagyom neked – mosolyogtam rá.

– Ez nem így működik! – bontotta máris a csomagolást, majd letörte a felét, és belenyomta a kezembe. – Egyél szépen!

– Egy fél táblát? Nem kérek ennyit, igazából semennyit, de ha... ennyire erőszakos vagy, akkor egyezzünk ki egy csíkban – törtem le, majd visszadobtam a papírjába a maradékot. – Megfelel?

– Talán – felelte teli szájjal. – Nem tudom, mi bajod!

– Semmi – haraptam le egy kockát –, egész finom.

– Helyes! Amúgy szeretnék kérdezni valamit – nyomta magába a csokit. – Miért van benned ennyire sok ellenérzés Jeffel kapcsolatban?

– Ez nagyon összetett dolog – sóhajtottam már-már bánatosan. Egyből elmúlt a jókedvem. – Ahogy érezhetted, én... nem hiányolom – suttogtam, nehogy más is meghallja. – Emiatt bűntudatom van, de közben ott van bennem, hogy sosem volt ott, mikor kellett volna egy apa, tudod?

– Haragszol rá – vonta le a következtetést, mire elhúztam a szám oldalra. Nem feltétlen.

– Igen és nem – ingattam a fejem. – Igazából olyan... semleges, mint a szomszéd, ami nagyon gáz.

– Ez nem a te hibád – adagolta a szájába a következő adag édességet. – Ne érezd rosszul magad emiatt!

– Anya nemrég érdeklődött, tudok-e valamit róla, megkérdezhettem volna Apollónt – gondolkodtam hangosan –, de mindegy. Elfelejtettem, annyira megdöbbentett azzal a kulcsos dologgal. Szerinted mit nyit? – kérdeztem, majd kivégeztem a csokoládém.

– Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát. – Gondolom, majd idővel kiderül.

– Lehet köze ahhoz a próféciához? – találgattam, habár nem ítéltem logikusnak.

– Nem tudom, szerelmem – nyomta be a maradék nassolnivalót, aztán a tojásszeletelőért nyúlt. – Nem hiszem.

– Nem jutunk előrébb – motyogtam Maddox arcát kémlelve.

– De a csoki finom – reflektált elég nemtörődöm módon, így felnevettem. – Egyébként agyaltam rajta, mi lehet a képességem, és mi történhetett az álmokkal – dobta vissza a szatorb a konyhafelszerelést.

– És? – hajoltam előrébb, hátha valami izgalmas felfedezésre lelt.

– Az van, hogy ötletem sincs – fújta ki a levegőt. – Az egyértelmű, hogy többé nem látok semmi álmomban, és ez... kicsit nyugtalanít.

– Lehet, már nem kell hozzá aludnod – vetettem fel. – Próbáld meg látni a jövőt, gyerünk!

– Nem hiszem, hogy ennyire egyszerű lenne...

– Szerintem meg pontosan ennyire egyszerű – szóltam közbe. – Próbáltad már?

– Nem igazán – mondta töprengve. – Eddig azt hittem, majd jön magától, ahogy eddig. Random, kiszámíthatatlan módon. Ahhoz vagyok szokva.

– Akkor most csináld! – biztattam egész izgatottan. – Például megpróbálhatnád megjósolni a pénteki lottószámokat, hogy feladhassam, és anya megnyugodjon!

– Hogy mi? – szaladt fel a szemöldöke. – Miért? Mi a gond?

– Ma megkért, hogy szóljak neked, beszéld meg Carollal és Willel, hogy hadd fizessen az ittlétünk alatt, vagy hagyják legalább takarítani.

– Á, értem már – bólogatott. – Mondtad neki, hogy ne aggódjon ilyen apróságok miatt?

– De igaza van – adtam tudtára halkan. – Mármint tényleg nem túl illő dolog a nyakatokon...

– Vespera! – vágott a szavamba. – Egyrészt, nem élősködik senki senkin, Rose-nak maradnia kell a biztonsága érdekében, másrészről te pedig a gyönyörű barátnőm vagy – fonta össze az ujjaink. – Úgyhogy feleslegesen aggódsz! – fejezte be, majd a valahol a párnák között megszólaló mobilját kezdte keresni. – Egyáltalán ki hív? – mászott el mellettem.

– Nem tudom – motyogtam.

Maddox átverekedte magát a párnahalmon, és rögvest összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, ki keresi.

– Scarly az – pillantott rám. Remek!

– Vedd fel!

Vett egy mély levegőt, talán felkészült lelkileg, aztán a füléhez emelte a készüléket.

– Scarly?

– Mad! Nagy a baj! – Olyan hangosan kiabált, hogy még én is hallottam. – Itt futok! Felétek!

– Miért? Mi történt? – kérdezte sürgetően Maddox.

– Megtámadtak! – folytatta lihegve. Maddox süket, vagy miért ilyen hangos ez a telefon?

– Kicsoda? Hol van... az a... baszki, nem emlékszem a nevére!

– Jamie, te barom! Megérezte, hogy ellenség érkezik – magyarázta Scarlett. – Azt mondta, menjek hozzátok, most ezt teszem. Ő ott maradt!

– Basszus! – Maddox felugrott, vele együtt én is lerobogtam a galériáról, és mindketten heves öltözésbe kezdtünk. Még arra sem maradt időm, hogy lecseréljem a pólót, így különösen csinosnak festhettem. Legyen ez a legkisebb gondunk most.

Maddox Scarly lelkére kötötte, hogy folytassa a futást, amíg mi odamegyünk hozzá. Elkaptam a karját, mert fogalmam sem volt, mit tervezett, így feltett szándékomban állt kideríteni, mielőtt valamiféle harcba csöppenünk.

– Most mi lesz?

– Odateleportálunk – mondta azonnal. – Ves, bármi legyen is ott, maradj mellettem!

– Megígérem! – egyeztem bele rögtön. Nem húzhatjuk az időt hisztivel, és amúgy sem terveztem elmozdulni mellőle.

Ezúttal Maddox intézte a helyváltoztatást, és egyébként már egész jól ment neki. Mondjuk múlt héten sokat gyakoroltuk, így nem meglepő, hogy belejött.

Egy kisebb nappaliba érkeztünk, melynek ablakát virágmintás függöny díszítette. A lemenő nap sugarai virágos árnyékot vetettek a fekete-fehér csíkos szőnyegre. Nagy elánnal forgattam a fejem, de nem láttam ellenséget. A helyiségben és a házban is csend honolt. Egyedül a kanapé feletti polcon elhelyezkedő óra kattogott, és a vele szemben lévő tévében halkan duruzsolt egy riporter.

Valami puffant egy hatalmasat a fejünk felett, aztán valaki riadtan felkiáltott. Várakozás nélkül siettem Maddox után, aki kirohant a nappaliból, átsietett egy kisebb folyosón, majd fel egy falépcsőn.

Odafent egy rövidebb folyosót leltünk, oldalán két ajtóval. Odarohantunk ahhoz, amely tárva nyitva várt ránk, de a küszöbön mindketten megtorpantunk. A szívem heves vágtába kezdett, a víz levert az elénk táruló látványra. Az emlékek megrohamoztak, a lelkem összeszorult, jóformán a mellkasomhoz kaptam, hátha nem roskadok össze a felrémlő túlságosan ismerős kép láttán.

Árész közvetlen egy íróasztal előtt állt, a kezében tartott gyilkos kardját Athéné félisten fia nyakához szorította. Ajkán egy magabiztos vigyor csücsült, ahogy a mellette toporgó Tüphónén is, aki még mindig az apám álarcát viselte.

A háború istene végigmért minket, végül tekintete Maddoxon állapodott meg, aki éppen belépett elém. Na, még mit nem!

Rámarkoltam a kezére, a félelem gyomrosként hatolt belém. Tudtam, Árész nem bánthatja őt, és ha kell, elmenekülünk, mégis rettentően megrémültem. Felkészülten vártam, mi fog történni, de már előre tartottam tőle, hogy a fiú meg fog halni.

– Nehéz téged eltakarítani – intézte Árész a szavait Maddoxhoz. – Van kedved elmesélni ennek az imítheosnak, milyen érzés, amikor a pengém felsérti a bőrt? Csak kérdem, te már tapasztalt vagy imítheos létedre.

Hogy a fenébe lehet az, hogy félistennek hiszi? Ezek szerint Tüphón nem túl jó informátor, se kém, mert a legfontosabb információt elfelejtette közölni a főnökével. Ha jól gondolom, a félistenek nem tudnak teleportálni, Maddox pedig helyet változtatott ezzel a kígyólénnyel. Talán annyira buta volna, hogy nem rakta össze a képet?

Mindenesetre furcsálltam, hiszen ebből simán rájöhetne a turpisságra.

Nem láttam rá Maddox arcára, de egy ideig ő sem felelt, így feltételeztem, neki is hasonló agymenések kúsznak át az elméjén.

– Ne öld meg! – szólalt meg kimérten. – Neki semmi köze ehhez, csak a feladatát végzi.

– A fiam is a feladatát végezte – vágta rá Árész –, mégis elvetted az életét!

– Rám haragszol, őt hagyd ki ebből! – beszélt tovább Jamie mellett, és reméltem, célt ér vele.

– Aki harcba száll velem, az meghal! – sziszegte Árész. – Jól véssétek az eszetekbe, kit haragítottatok magatokra! Eljön a háború, elhozom, és egyesével tiporlak el titeket! A nevetekre sem fognak emlékezni! A fejetek kitűzöm az Olümposzon! A testetek többi részét darabokban hajítom a Tartaroszba!

– Ez elég beteges – tette hozzá Maddox. Ezzel el is dőlt, hogy nem jutunk egyezségre.

Jamie arca ijedtséget tükrözött. Folyamatosan kereste velem a szemkontaktust, míg én azon morfondíroztam, mit tehetnék. Nem terveztem kardozni ezzel a fickóval, valószínűleg esélyem sem lenne, ahogy azt sem akartam, hogy Maddox vesse rá magát. Igaz, mi is ketten vagyunk, de ha Tüphón átváltozik, édes kevés lesz a mi erőnk az övékéhez képest.

A képességem legutóbb is befuccsolt Árész ellen, így feltételeztem, feleslegesen próbálkoznék. Esetlegesen rátámadhatnék a másikra, amivel elterelhetem a hadisten figyelmét, amíg Maddox lép. De akkor ismét ott vagyunk, ahol a part szakad, és harcra kerül a sor. Egek! Mindenhogy dráma lesz a vége!

Árész megmozdította a karját, mire egy hirtelen ötlettől vezérelve rögtön Tüphónra emeltem a pillantásom. A világ összes bánatát zúdítottam rá, amitől a pasas kicsit megrogyott. Valószínűleg nem számított rá, de szerintem Maddox sem, mert igencsak meglepetten pillantott rám, amikor az ellenség vad sírásba kezdett. Legalább kiderült, hogy emberi formájában hat rá a képességem, ami jó. Csak az nem, ami ezután következett...

– Felesleges volt – ült ki egy újabb gúnyos mosoly Árész szájára, és lassan végighúzta a penge élét Jamie torkán. Ugyan Maddox megindult felé, de már csak az összecsukló testét tudta megfogni. Árész a gyilkosság után rögvest köddé vált – mintha számára a gyilkolászás egy szokványos koraesti program volna –, de a rinyáló csatlósát itt hagyta velünk. Bassza meg! Ezt nagyon elbasztam!

Odafutottam a haldokló fiú mellé, ki a torkát markolászva fuldoklott. Vére a padlót mosta, a felsője teljesen elázott, míg krákogva kapkodott levegő után.

– Sajnálom! – estem pánikba, miközben Maddox mellé térdeltem, aki próbálta elszorítani a srác sebhelyét, de láthatóan esélytelennek bizonyult.

– Ne pánikolj, Ves! Még mindig nem segít – hadarta alig érthetően, de az ő tenyere is már vörösségben úszott. – Mi a faszt csináljak?

Egyszeribe Jamie teste elernyedt, az ujjai lecsúsztak a nyakáról. Kék íriszének csillogása kihunyt, az élet eltűnt belőle, a légzése elhalt. Egyszerűen... vége volt.

– Basszus! – nyögtem elszörnyedve. A szívem majd' kiugrott a helyéről, sokkosan rogytam le a holttest mellé. A vér illata bekúszott az orromba, míg mögülem Tüphón zaklatott bőgése hallatszott. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, hogy alig bírtam tartani magam.

Ezt én okoztam, a meggondolatlan támadásom lett a srác halála.

– Ves – suttogta Maddox, így nem jutott idő az önostorozásra –, valami furcsa történik.

– Mi? – másztam vissza mellé, ugyanis ő azóta is ott tartotta a tenyerét Jamie nyakán. – Micsoda?

– Van jövője – közölte. – Érzem, nem tudom megmagyarázni, de érzem. Mintha a kezemben lenne a... jövője – mormolta. – Ez nagyon furcsa...

– A-akkor... a-add vissza neki! – dadogtam egy pánikroham szélén állva.

Maddox vett egy nagy levegőt, a sóhaját elég gondterheltnek ítéltem. Nem, mintha csodálkoznék, habár már megint én borultam ki. Ő meg annyira kiegyensúlyozott! Nem is értem, hogy képes ennyire nyugodt maradni, mikor úszik a vérben és előtte fekszik egy halott fiú. Maga a nyugalom kicseszett szigete, kivéve, mikor Jacksonról van szó.

Elképzelésem sem volt arról, mit művelt Maddox, de Jamie szemgolyója egyszer csak megmozdult. Konkrétan nézelődni kezdett vele, majd hirtelenjében a tüdeje megtelt levegővel. Elég gépiesen ült fel, a torkához kapott, így Maddox keze lecsúszott onnan, és hagyott neki egy kis helyet.

– Mi történt? – kérdezte zavartan, miközben végigtapogatta a nyakán beforrt heget. – Hogy csináltad?

– Erre én is kíváncsi lennék – érintettem meg Maddox felkarját, mire rám kapta a szemét, majd vissza Jamie-re.

– Azt hiszem, visszaadtam a... jövőjét.

○•○•○

Sziasztok! Megérkeztem a fejezet második részével. :)

Köszönöm szépen a csillagokat, kommenteket és a támogatást! ♥