MADDOX

Baszki! Mi ez a fülsiketítő zaj? Lovak? Egy lóversenyre kerültem? Patadobogás...

Cassandra nagyon jó helyzetben van, tartja magát a második helyen. Őket Fairytale követi, aki nem nagyon akarja elengedni a helyét. A nagy csata még csak most fog elkezdődni! Kifejezetten gyorsan mondanám a versenyt...

Mi a fasz?

Kinyitottam a szemem, de egyelőre még nem mozdultam meg, mert a látványt, ami elém tárult, egyenesen megdöbbentőnek éltem meg. Ves a párnának dőlve ült, a térdét felhúzta, és valami förtelmesnek festő világos színű golyócskákat eszegetett. Igen, azon akadtam fenn, hogy eszik. Persze ez nem baj, sőt, örvendetes, de mégis mi a búbánatos francot majszol? Basszus, éhen döglök! Bármi is az, én is akarok belőle!

– Egy párhuzamos univerzumba kerültem? – szólaltam meg, mire összerezzent, és kiesett a kezéből a zacskó. Egy halom fehéres golyó borult közénk.

– Istenem! – mormolta idegesen. – Neked nem aludnod kéne még?

– Honnan tudjam? – húztam magam ülésbe, majd két ujjam közé fogtam az egyik kukoricachipsre hasonlító valamit, és megkóstoltam. – Ez undorító! Mi ez, Ves? Méreg?

– Extrudált, enyhén sós, bio kölesgolyó! – szedegette vissza a kihullottakat a csomagolásba. – Finom! – csóválta a fejét, míg én nagyokat grimaszolva igyekeztem lenyelni a falatot, de nehezen ment.

– Mennyi idő telt el? – kérdeztem tőle, miután sikeresen megküzdöttem vele.

– Talán nyolc óra – mormolta, de tekintete szüntelenül a tévét kémlelte. Odafordítottam a fejem, majd értetlenül visszanéztem rá.

– Honnan van ez a nagy tévé? Miért nézel lóversenyt? – érdeklődtem a furcsaságok végett. Lehet, még álmodom, és ez meg sem történik.

– Apollón varázsolta ide – felelte, majd végre nekem szentelte a figyelmét –, és ez az egyetlen adó, ami bejön. Mondjuk izgalmas. Fairytale lemaradt, de amúgy is Applejacknek szurkolok – magyarázta, majd bekapott még egy borzalmat, és frankón megrágta. – Na, mindegy. Te hogy vagy?

– Nem tudom, ugyanúgy – rántottam vállat. – Nem érzek változást, de az jó hír, ha csak nyolc órát sziesztáztam – pislogtam körbe a helyiségben. – Hol van Hesztia és Apollón?

– Leléptek. Apollón majdnem közvetlen azután, hogy kifeküdtél, Hesztia meg négy órával ezelőtt, amikor ráunt a lóversenyre – felelte, majd lehajtotta a nasi zacsijának tetejét, és az éjjeliszekrényre helyezte. – Beszélgettem az apáddal.

– És mit mondott? – rúgtam le a takarót, és tápászkodtam fel az ágyról, majd lepillantottam magamra. Felül ugyanazt a pólót viseltem, mint amikor lefeküdtem, de alul... egy... skótszoknya fityegett rajtam. – Vespera, ne már! – fordultam felé lendületből. A lány felvihogott, de olyan jókedvűen, ahogy eddig még elég ritkán láttam.

– Cuki... a szoknyád – kacagott megállíthatatlanul. – Re-remélem, tetszik! – kapkodott levegő után a nagy mulatságban. Nem mondom, hogy örültem, de annyira jót nevetett rajtam, hogy átsuhant az arcomon egy apró mosoly.

– Nem bírtad ki, hogy ne vágj vissza, igaz? – hunyorogtam rá játékosan.

– Csak az a különbség, hogy amikor te csináltad, nem álltunk olyan kapcsolatban, hogy megtehesd! – bökött felém figyelmeztetően a mutatóujjával, majd feltérdelt, és közvetlen az ágy mellett álló alakom felé mászott. Végigmért jobbról, balról, majd megeresztett felém egy elégedett vigyort. – Ez csodálatosan áll, Maddox! Hidd el nekem! Én értek hozzá! – folytatta a kiparodizálásom, miközben felállt, és elkezdte a homlokomba logó hajszálakat igazgatni. – Így, ni! – lépett hátrébb a matracon, majd csípőre tett kézzel újra megcsodált.

– Köszönöm! – borzoltam össze a hajam, majd elkaptam a szoknya felső részét, és megpróbáltam levenni. Nem jött össze, így felhúztam a pólóm, és igyekeztem kitalálni, miféle módszerrel erősítette rám ezt a szart.

Amint megleltem a gombokat, kioldottam, és lendületesen letéptem, majd egyből a helyiség túlvégébe hajítottam.

– Most morcos vagy? – kuncogott tovább.

– Nem igazán – közöltem vele az igazságot. – De te az leszel még.

– Nem – rázta meg a fejét. – Már nem tudsz meglepni. Gondolj csak bele! – huppant le a fenekére. – Elraboltál, hazudtál, megcsókoltál, bedrogoztál, átöltöztettél, turkáltál a telefonomban, lesmároltál – emelte ki külön, mire belőlem is kitört a nevetés –, nem mondtad el, hogy nem csak csókolózással tudod megmutatni a látomásaid, elkotyogtál olyan dolgokat az exednek, ami nem rá tartozott, aztán...

– Szerintem megértettem – szóltam közbe. – Tetemes a bűneim listája, de valamiért mégis itt vagy – indultam meg felé. Nem tartott sok időbe hátradöntenem az ágyon, így magabiztosan felé hajoltam, odadugtam az orrom az övéhez, és vártam a választ.

– Egy seggfej vagy! – jelentette ki. – De egy olyan seggfej, aki törődik velem – karolta át a nyakam, mire rámosolyogtam, és gyengéden odaérintettem a szám az övéhez.

A kezdeti lassúság hamar vad smárolásba fordult át. Olyan megmagyarázhatatlan vágyat éreztem iránta, és azért, hogy a teste minden pontját megérinthessem, mint talán még soha. Egy belülről jövő késztetést, ami kizárólag arra ösztökélt, hogy addig csókoljam, amíg bele nem fulladunk. A farkam magától kelt életre, úgy éreztem, menten felrobban velem együtt. Istenek!

Minden egyéb gondolat kiszorult az agyamból, kizárólag Ves maradt, a puha ajka, a tarkómon végigsimító keze és az a mélyről jövő ösztön, ami most azonnal magáéva akarta tenni őt. Ebben a felfűtött pillanatban nem érdekelt se az apám, se a származásom, még a titkok és a hazugságok sem, mert kizárólag ő számított: a lány, akiért bármire képes volnék.

A tenyerem végigsiklott az oldalán, a szám rátalált a nyakára, az arcára, és továbbvonult az állára. Minden egyes porcikáját szeretettel akartam elhalmozni, hogy tudja, biztos lehessen benne, mennyire is kívánom őt.

Egy apró sóhaj szökött ki belőle, amikor a farkam nekinyomódott a combjának, egy kicsit meg is remegett, amitől még erősebb tűz gyulladt bennem.

Megemeltem a fejem, hogy kék szemébe pillanthassak. A szép orcája már rég vörösben tündökölt, de amikor a tekintetünk találkozott, még erőteljesebben kiütközött rajta a pír. Egy bátor vigyorral jutalmaztam a reakcióját, ami még jobban kiszélesedett, amikor megragadta a pólóm alját, és elkezdte felfelé húzni. Úgy látom, haladunk. Még a végén azon kapom magam, hogy Ves fog rám mozdulni. Nem, mintha tiltakoznék, ha eszébe jutna. Örömmel fogadnám minden közeledését.

A póló gyorsan eltűnt rólam. Nem mondom, hogy Vesperán sok ruha maradt, mert elképesztő sebességgel vettem le róla őket, hogy utána beborítsam a selymes bőrét a csókjaimmal.

Mondhatni rendesen belefeledkeztünk egymásba. Nem emlékszem, mennyi idő telt el, de az biztos, hogy egy óránál több ideig fedeztük fel a testiség örömeit. A végére már úgy érzékeltem, hogy Ves is egészen feloldódott, amit elkönyveltem egy kellemes sikernek.

A laktató légyott végeztével, kiszedtem Vesből az apámmal folytatott beszélgetésének pontos részleteit, és hümmögve vettem tudomásul mindazt, amit elmesélt. Egy ideig elgondolkodva meredtem a parketta felé, mert nem igazán értettem, miért nem nekem mondta el. Igazán értékeltem volna, ha időt szán arra, hogy tüzetesen elmagyarázza ezt az egészet.

Dühítő a tény, hogy az apám nem hajlandó megnyílni előttem, és helyettem inkább a barátnőmnek teszi. Oké, nyilván nem az zavart, hogy Ves beszélgetett vele, hanem az, hogy velem nem tette meg ugyanezt. Ves azt állította, részletesen elmesélte neki, mi állt a háttérben, míg nekem csak nagyvonalakban írta körbe, ki vagyok és mit hazudott.

Felsóhajtottam, majd végigsimítottam Vespera szőkésbarna haján. A vállamon pihent, a testünk szorosan összeért a lenge takaró alatt.

Egy ideje csendben emésztgettük az elhangzottakat, így egy másodpercre lehunytam a szemem, és lejátszottam magamban az elmúlt nap történéseit. Aztán egyszeriben kipattant, amikor beugrott, mit felejtettem el. Istenek, Ves ki fog akadni! A kibaszott kutya!

– Ves, van valami, amit el kell mondanom – hoztam fel rögvest. – Nagyon nem fogsz neki örülni.

– Tudtam! –nyögött fel, majd megemelkedett, hogy a szemembe nézhessen. – Arról van szó, hogy többé már nem vagyok érdekes számodra, igaz?

– Mi a faszról beszélsz? – kérdeztem vissza a kelleténél durvábban, de annyira megdöbbentett ez az újabb agyszülemény, hogy hirtelen csak kitört a kérdés. Mi a jó büdös francot kombinált már megint össze? Honnan szedi ezeket a gondolatokat?

– Most, hogy isten lettél, már nem akarsz velem lenni, és erre most döbbentél rá, miután mi... együtt voltunk, hiszen már... – Lassan, de biztosan helyeztem a tenyerem a szájára.

Isten... elég furcsa ezt hallani. Nem érzem magam annak, hiszen... nem változott semmi. Minden tökéletesen ugyanolyan. Azt hiszem, Ves is ezt mondta, miután magához tért a drogozás után. Feltételezem, majd elválik...

– Már megint – grimaszoltam nagyokat. – Csak mondod és mondod, de semmi értelme, szerelmem. Szerinted változtat ez bármit azon, amit irántad érzek? Nem te vagy az érzések istennője? Mégis ilyeneket találsz ki. Nem értem, miért. Legközelebb nyugodtan nézz bele az érzéseimbe, amikor szeretkezünk, de jobban örülnék, ha végre elhinnéd, hogy csak rád vágyom. Még az életben nem vágytam senkire annyira, mint rád. Úgyhogy ne szórakozz már velem! Hidd el, hogy azért szeretlek, aki itt belül te vagy – mutattam a mellkasára –, nem azért, mert egy istennő vagy. Fogtad? Vetted az adást? Visszadugjam az antennát, hátha világossá válik, mi a helyzet? – Elvettem a tenyerem, mire rögtön lesütötte a pillantását.

– Jól van – mormolta, majd vett egy nagy levegőt. – Sajnálom, butaság volt. De akkor mi a baj?

– Mountyról van szó – húztam el a szám. Ves felkapta a fejét, aggódó írisze rögtön rám siklott.

– Talán... valami baja esett?

– Ami azt illetti...

– Meghalt? – kámpicsorodott el. – Mounty meghalt?

– Nem! Nem! – tiltakoztam. Sosem voltam kimagasló a rossz hírek közlésében, de ez egyre botrányosabbra sikeredett. – Egy kicsit... megváltozott.

– Mi? Elütötték? – remegett meg az ajka. – Átment rajta valaki egy kocsival, és innentől már csak három lába lesz?

– Nem, igazából sajnos ő... nem volt sosem kiskutya – vágtam bele kelletlenül. – Hesztia hazavitt, a szobámba. Ide akartam küldeni hozzád, hogy elmondja, minden rendben lesz, mert úgy tűnt, az apám nem hajlandó ideengedni, de ezt már tudod. A lényeg, hogy ott dumáltunk, erre besétált az ajtón Mounty, és... átváltozott Orthosszá. A kutyád egy szörny. Vagyis... nem is tudom, mit mondhatnék még.

– Komolyan? – gördültek le az első könnycseppek az arcán. – Tehát már nincs kiskutyám – állapította meg elkeseredetten.

– Nagyon sajnálom! – törölgettem a forró nedvességet szép arcáról. – Ne sírj! Szerzünk neked egy... igazi kutyát, ha szeretnéd, oké? Csak ne sírj! – Hiába mondtam, halk hüppögésbe kezdett, így rögtön felültem, és az ölembe vontam. A fejét a mellkasomhoz szorítva vigasztaltam, hátha segít valamennyit a támogatásom.

– Miért nem alakulhat semmi jól? – zokogta. – Még a kutyám is egy szörnyeteg!

– Nagyon sajnálom – pusziltam meg a haját. – Viszont a jó hír, hogy nem vesztett végtagot, sőt... lett még egy feje!

– Mi? – Ez eléggé kizökkenthette ahhoz, hogy egy másodpercre abbahagyja a sírást.

– Ja, két feje van, vagyis... kilenc! Mert... hét kígyó is kinőtt a két feje körül. Nem túl kedves látvány, de... hát... ja.

– Basszus! – fújta ki szakaszosan a levegőt. – Anya a-azt mondta, hogy a-apa ho-hozta őt egy menhelyről. Sze-szerinted – próbálta megosztani velem a gondolatait még mindig egy kicsikét pityeregve, így egy nagy dadogás lett belőle – e-ennek le-lehet bá-bármi köze ahhoz, ho-hogy apa mindig e-eltűnik?

– Nem tudom – morfondíroztam, miközben egy hátrébb toltam őt, és lehajoltam a nadrágomhoz, aminek a farzsebéből kihalásztam egy zsebkendőt, és felé nyújtottam. – Hivatalosan nekem még nem kéne fent lennem, igaz? Mit szólnál hozzá, ha felhasználnánk azt a pár órát arra, hogy utánajárjunk az apád sumákolásának? Persze, lehet teljesen másra bukkanunk, de... nála el tudunk indulni.

– Köszi – vette el a zsepit. – Már elő is tudnád varázsolni – jegyezte meg két trombitálás között. – Csináljuk amúgy! Derítsük ki, hátha az apám is egy... szörnyeteg. Ki tudja? Komolyan! Meg sem lepődnék, ha ő lenne a Minotaurusz, esetleg valami más... izé cucc.

– Izé cucc? – kérdeztem vissza halkan nevetve. – Akkor... na várjunk! – pattantam fel lendületesen, és sebtében felhúztam a gönceim.

A következő utam az ajtóhoz vezetett, amit felkészülten, mégis lassan tártam ki. Kimért mozdulatokkal nyúltam a kijárat felé, de úgy látszott, Apollón többé nem akart bezárva tartani minket, ugyanis nem kerültem közelebbi barátságba a hátam mögött lévő fallal.

– Nincs lezárva – motyogta. – Úgy az ébredésed előtt két órával voltam kint levegőzni.

– Örülök neki – reflektáltam, miközben visszacsuktam az ajtót, majd beljebb araszoltam. – Mehetünk? – pislogtam a még mindig az ágyon szomorkodó Vesperára.

– Igen – kászálódott ki onnan, majd végre nekiállt öltözködni. Egész jó látvány tárult a szemem elé, bőven nyílt alkalmam elidőzni a fenekén, és nem is zavartattam magam emiatt. Úgy látszott, őt eléggé lekötötte a nadrágjával való bíbelődés, így kihasználtam a felkínálkozó lehetőséget, és tökéletesen szemügyre vettem a csinos popsiját.

Miután elkészült, mellém sétált, és megfogta a karom. Egy pár másodpercig csendben toporogtunk, aztán felém fordította a fejét.

– Mi van?

– Csináld te! Arra várok!

– Én? – esett le, mit szeretne tőlem. – Nem tudom, hogy kell, jobb lesz, ha te csinálod.

– Nem! – tiltakozott akaratosan. – Addig itt fogunk állni, nekem megfelel!

– Pedig telik az idő – jegyeztem meg, hátha elengedi ezt az egészet.

– Hát, igen – mosolygott rám –, úgyhogy haladhatnánk!

– Ves...

– Nem érdekel! Legalább próbáld meg! Mi bajod van?

Jó kérdés. Talán az, hogy magam sem hiszem el, hogy bármiféle extra lett belőlem? Még feldolgozni sem volt időm, de már olyan dolgokat vártak el tőlem, ami teljességgel idegennek hatott, miután leéltem közel huszonegy évet hazugságban.

– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – mondtam ki hangosan is.

– Mikor lettél te önbizalomhiányos? – lépett be közvetlen elém.

– Nem tudom, olyan tizennégy-tizenhat órával ezelőtt – rántottam vállat.

– Értem – kapaszkodott meg a vállamban, majd elrugaszkodott, és felugrott rám. Meglepetten kaptam el a combját, ő meg átkulcsolta a lábát a csípőm körül. – Arra jutottam, hogy nehezéket rakok rád, ezzel motiválva arra, hogy minél hamarabb megpróbálkozz a helyváltoztatással.

– Nem vagy nehéz – közöltem vele, mire a homloka mérges ráncokba szaladt.

– Maddox, csináld már, vagy isten bizony megsiratlak! – parancsolt rám váratlan határozottsággal.

– Nem tennél ilyet velem – feleltem bizakodón.

– Tényleg nem – mérgelődött tovább. – Na, de attól még próbálkozz, légy szíves!

Megadóan sóhajtottam fel. Sejtettem, hogy nem fog békén hagyni, amíg legalább egyszer el nem bénázom a dolgot, így megforgattam a szemem, majd elképzeltem az autóm. Arra jutottam, az lesz a legegyszerűbb, ha azzal közlekedünk. Nem, ez amúgy egy baromság, de ettől függetlenül szeretem azt a kocsit, és vezetni akarom. Legalább nem feltűnő, hogy csak úgy a semmiből jelenünk meg.

Mit csinálok? Csinálok egyáltalán bármit? Honnan fogom tudni, hogy összejött?

Azért valljuk be, sokkal egyszerűbb volt külső szemlélőként ténykedni, és vigyorogva ösztökélni Vest a képességei elsajátítására.

Elhessegettem a furcsa gondolataim, lehunytam a szemem, kitisztítottam az elmém, és eldöntöttem, hogy akkor most odateleportálunk a Cadillac mellé. Kész, ennyi a történet.

– Történt már valami? – érdeklődtem egy kis idő elteltével, mire Ves felkuncogott.

– Nyisd ki a szemed, és meglátod!

Úgy tettem, ahogy Ves kérte, és rögtön felszaladt a szemöldököm. Tény és való, hogy egy Cadillac mellett álltam, míg Ves azóta is rajtam csüngött. Ez csodás, csak egy a gond: nem az én autómat szemléltük, hanem valaki egészen másét. Azt sem tudtam hirtelen, hova keveredtünk.

– Hol vagyunk? – eresztettem őt le, majd körbefordultam. Az utca, melyben értetlenül nézelődtem, még haloványan sem derengett. Egyáltalán milyen ország ez? Istenek! Nem vagyok valami kiemelkedő ebben. Ennél talán már csak a harctudásom borzalmasabb.

– Nem tudom, de ügyes voltál! – paskolta meg a kezem. – Jó, nem éppen a jó helyre hoztál, de valahova igen. Szóval... nem hazudtak, tényleg isten vagy. Örülsz neki?

– Nem tudom – vizslattam a terepet.

A hely kihaltnak bizonyult, egy ember sem csatangolt idekint. Mintha egy szellemvárosba kerültünk volna. Az épületek is üresnek látszottak, a járdán üvegszilánkok hevertek a betört kirakat ablaka előtt. A napfény megcsillant rajtuk, így inkább elfordítottam a fejem, hogy ne égjen ki a retinám.

Mögöttünk váratlanul szólalt meg egy kocsi riasztja. Szegény Ves rémületében ugrott egy hatalmasat, majd megfogta a kezem. Odavontam magamhoz, mert... valami itt határozottan nem volt rendben. A levegőben égett szag terjengett, ami még inkább növelte a bennem gyülekező feszültséget. Eluralkodott rajtam egy érzés, amit talán bizonytalansághoz hasonlítnék, de ez sem teljesen helytálló. Valami, mintha közeledett volna, ami nem biztonságos. Valami, ami veszélyt rejt és nyugtalanít.

– Ma-Maddox – szorította meg a vállam Ves. – A-azt hiszem, már é-értem, mi-miről be-beszéltél – mutogatott az ellenkező irányba.

– Mi van? – fordultam egyet vele együtt, így én állhattam szemben az egykori Mountyval. Ves is megpördült, és beslisszant a hátam mögé. Nem hibáztattam, nem csodálom, hogy beszart tőle, mert ez a fenevad elég brutálisan festett ezzel a kurva sok, indokolatlan mennyiségű fejjel.

– Hogy jött ide? – suttogta.

– Rám vadászik, feltételezem megérezte, hol vagyok – magyaráztam, bár magam sem voltam biztos ebben. Azt fixen tudtam, hogy én vagyok a célpont. – Az a baj, bárhova megyek a Földön azon a varázslatos házon kívül, ő jönni fog utánunk, mert szagot fogott.

– Akkor menjünk vissza oda! – markolászta a karom Ves.

– Az csak átmeneti megoldás. Nem zárkózhatok be oda örökre.

Nem maradt időnk átrágni ezt a dolgot. A kígyók felszisszentek, vészjósló hangjuktól még a hideg is kirázott. A kutya vicsorogva morgott, pont úgy, mintha elloptam volna tőle a vacsoráját.

A teremtmény futva indult meg felénk, lábának dobogása visszhangot vert az épületek között. Már lélekben felkészültem rá, hogy bizony össze fogunk verekedni, azonban félúton egyszerűen eltűnt. A szemünk láttára vált köddé.

Bassza meg! Ezt benéztem! Tévesen hittem, hogy megfutamodott. Ennél azért okosabb kis szörnyecske ez az Orthosz. A franc se tudta, hogy képes teleportálni, így amikor közvetlen az orrom előtt jelent meg, igencsak tehetetlennek látszódhattam kívülről.

Orthosz viszont nem tétlenkedett. Egy szempillantás alatt lökött fel, ezzel elsodort engem, és Vesperát is. A fejem hátulja a betonon koppant, míg Ves valószínűleg seggre ülhetett, ugyanis a keze időközben lecsúszott rólam. A tenyeremmel a sajgó részhez kaptam, de újabb hibát vétettem: nem keltem fel időben.

A tüdőmből az összes levegő kiszorult, ahogy Orthosz hatalmas mancsával a talajhoz szegezett. Mind a kilenc szempár támadásra készen figyelt. A két kutyafej felmordult, amikor a torkukhoz kaptam, hogy elnyomjam őket magamtól. Az egyikből egy fojtott nyüszítés tört ki, de szerencsére ez épp elég volt ahhoz, hogy csak a kígyók kapjanak a csuklóm felé. Az egyik belém mélyesztette éles fogát, mire ugyan feljajdultam, de nem hagyhattam, hogy ez kizökkentsen. Ha eleresztem a dögöt, felzabál, ez száz százalék.

– Mounty! – hallottam meg Ves határozott hangját. A teremtmény erre mind a nyolc fejét felkapta. Igen, csak nyolcat. A kígyó, amelyik megízlelte a vérem, immáron holtan lengedezett a maradék mellett. – Azonnal szállj le róla!

A szörnyeteg felmorrant, teljes testben összerándult, amikor a kimúlt kígyó egyszerűen levált róla, és lezuhant a földre. A nyomás eltűnt rólam, ahogy lassan, de biztosan hátrébb húzódott, majd seggre ült, és Vesperára szegezte pillantását. Az összeset.

A mellkasomhoz kaptam, amikor a tüdőm újra megtelt életet adó oxigénnel. Rögtön feltápászkodtam, majd odasiettem Ves mellé, aki aggódva mért végig, azonba hamar konstatálta, hogy egy apróbb harapáson kívül – ami már elkezdett összeforrni –, nem lett nagyobb bajom, így tekintete visszasiklott az állatra.

– Hallgatott rád – állapítottam meg.

– Úgy látszik, viszont... megharapott téged – emelte meg a csuklóm, amiből kiserkent egy kevéske vér. – Arany színe van a vérednek.

– Mi? – kaptam oda azonnal a szemem. Eddig határozottan vörös volt. Fel sem tűnt, amikor belém nyomta a fogát, bár nem igazán arra figyeltem.

– Az enyém is olyan – közölte csöndesen.

– Tényleg? Honnan tudod? – kértem számon rögtön, mire hirtelen nagyon érdekessé vált számára a talaj.

– Megvágtam az ujjam – hazudta szörnyen béna módon. Egyértelműen más állt a háttérben. – Mindegy, most foglalkozzunk vele! – bökött Orthoszra, aki heves farokcsóválásba kezdett, amikor Ves ismét neki szentelte a figyelmét. A reakciója alapján számomra úgy tűnt, elkötelezte magát Ves mellett. De akkor velem mégis mi baja van? Minden finom falatot odaadtam neki az utóbbi időben. Sőt, elmentem neki kölyökkutyáknak tervezett minicsontot vásárolni! Hálátlan egy dög ez...

Az biztos, hogy az előbbi témára még visszatérünk, de ezúttal igaza van. Előbb tudjuk le gyilkos fenevadat, aztán jöhet a lelkizés.

– Beszélj hozzá, nézzük meg, hogyan reagál rád! – javasoltam Orthoszt szuggerálva.

– Szerinted mennyire értelmes? Vajon tud beszélni?

– Szerintem beszélni nem, de valamennyit biztosan megért.

– Mounty... vagy hívjalak Orthosznak? – tett felé egy bizonytalan lépést. A szörny felnyüszített, mindkét kutyafejét Ves felé nyújtogatta, de nem ellenségesen, érdeklődően. – A Mounty jobban tetszik?

Orthosz kidugta a nyelveit, majd kimérten megindult Vespera felé. Közvetlen mögé helyezkedtem, nehogy mégis rátámadjon. Időben szeretnék reagálni, ha szükségessé válna.

Ideérve ismét lecsüccsent, a farkát a magasba emelte, és csóválni kezdte. Mi a fasz?

– Tehát Mounty – vonta le a következtetést Ves, a kutya pedig... bólintott egyet. Igaz, nyolc fejjel tette meg. Még a kígyók is lelkesen, parancsra várva figyelték őt. – Megengeded, hogy... megsimogassalak? Melyik szemedbe nézzek? Egek!

Mounty azaz Orthosz megérintette mindkét orrával Ves karját, egészen hasonlóan, ahogy egy aranyos, cuki labrador tenné. Ves hátrasandított, én meg vállat rántottam. Nem hinném, hogy bántaná őt, legalábbis a testbeszéde arról árulkodott, hogy odavan érte. Egyedül engem nem kedvelt.

– Figyelj csak, Mounty – érintette meg mindkét feje búbját, és óvatosan megsimogatta –, nem változnál vissza a kedvesebb formádba a kedvemért? Így elég sok mindenkit megijesztesz, tudod? Nem szeretném, ha másokat bántanál – gügyögte neki ugyanúgy, ahogy mindig, amikor hozzá beszélt.

A fenevad felszusszant, majd hátrálni kezdett. Két métert araszolt, ott megtorpant, és előrenyújtotta hosszú lábát. A teste megremegett, ahogy változásnak indult. Sokkal gyorsabban ment végbe a folyamat, mint amikor tegnap Orthosszá alakult. Nemsokára már egy átlagos labrador kocogott elénk. A tekintete megállapodott rajtam, és pofáját felhúzva kezdett vicsorogni és morogni.

– Miért akarod bántani őt? – guggolt le Ves az immáron kiskutyává vált Orthoszhoz. – Ne bántsd őt! – cirógatta végig az orrát. – Valaki azt mondta neked, hogy öld meg Maddoxot? – A labrador ismételten bólintott.

– Esetleg Tüphón, az apád? – találgattam, mire Orthosz újfent felmorrant, de mellette bólintott is egyet. Remek! Az apámnak igaza volt. Ezek szerint Tüphón valóban Árész mellé szegődött. Az a fickó régen is sok port kavart, miután Héra bosszúból a világra hozta őt, csak szerencsétlen kicsit szörny alakú lett. Úgy tartják, létezik emberi formája is, de ha átváltozik, nincs többé kegyelem. A mondák szerint száz kígyó feje van, az egész formáját szárnyak borítják és emellett még állítólag hosszú, dús szőrzete is van. Elképzelni is nehéz, de sajnos attól tartottam, előbb vagy utóbb összefutunk vele.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte a kutyustól Ves. Halkan felkuncogtam, mert aranyos feltételezésnek tartottam. Orthosz újra kivillantotta felém hófehér fogait, így inkább abbahagytam a nevetgélést, majd Vesre szegezte pillantását, és megcsóválta a fejét. – De érted, amit mondok. – Bólintott.

– Megkedvelted Vest, igaz? – érdeklődtem Orthoszt kémlelve. A szeme összeszűkült, majd ismét helyeselt. – Nem csodálom. Nekem is nagyon fontos – érintettem meg a vállát. – Mit szólnál hozzá, ha összehaverkodnánk a kedvéért? Eddig sem volt semmi gubanc! Emlékezz csak vissza arra a sok húsra, amit a tányérodba pakoltam! Erre meg ki akarsz nyírni? Azt hittem, barátok vagyunk, erre hátba szúrsz?

– Csuklón – mormolta Ves. – De igaza van – simogatta Mounty fejét. – Képzeld el, Mounty, Maddox elmesélte, hogy kicsit... megváltoztál, és nagyon szomorú lettem emiatt. Azt hittem, elvesztettelek, még sírtam is! – mesélte neki, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne. – Nem maradnál velünk? Persze, ahhoz meg kell ígérned, hogy nem bántod Maddoxot. Nem tudom, milyen kapcsolatban állsz az apáddal, de... tőlünk biztosan jó sok kaját és szeretetet kapsz. Ő nem tűnik túl jó fejnek. Ha benne vagy, akkor gyere ide! – tárta szét a karját.

Orthosz vidáman vakkantott egyet. Ezzel egyértelművé vált, hogy szereztünk egy háziszörnyet. Örömmel vetette bele magát Vespera karjába, és össze-vissza nyalta az egész arcát. Ves felkacagott, szeretetteljesen ölelte magához a kiskutyát.

Én is leguggoltam, majd Ves vállára simítottam a tenyerem. Orthosz megfagyott egy másodpercre, majd felém fordította a fejét, és végigszagolta a felé tartott kezem. Már azt gondoltam, kibékültünk, de a kutya másképp látta. Sértődötten helyezkedett el, tőlem minél távolabb.

– Jól van, nem siettetlek – emelkedtem fel. – Viszont Ves, mennünk kéne. Lehet róla szó, hogy ezúttal te viszel minket a jó helyre?

– Kivételesen! – vágta rá, miközben felkelt, de Mountyt nem eresztette. Összefonta az ujjaink, és közelebb jött. Remek! Orthosz vagy Mounty – de akár lehetne Mourthosz is, ha összevonnánk a nevét – pont azon az oldalán pihentette Ves vállán az állát, ahol én álltam, így történetesen egy rondán vicsorgó kiskutyával és pár tragikomikus élménnyel térhettünk vissza Rockville-be.

○•○•○

Sziasztok! Megérkeztem az új fejezettel! :)

Köszönöm a csillagokat és az olvasást! ♥