VESPERA

Feldúltan mászkáltam fel-alá a szobában, miután kitöltöttem az összes frusztrációm Apollón kőkori tévéjén. Elképzelhető, hogy képernyővel előre esett a földre, és még bele is rúgtam párszor. Eddig is tudtam, hogy őrült vagyok, de ez már határozottan dühkezelési problémákra utalt, így megembereltem magam, és visszaálltam az ablak elé levegőzni. Abban reménykedtem, hogy az majd segít.

Összefont karral figyeltem az éjszakai tájat. Egy fenyőfát táncoltatott a szél, a hold puha takaróként vetült a magas fűvel benőtt területre. Zavart a különös nyugalom, ami jellemezte a teret. Mintha megtorpant volna az élet idekint, és csak én lennék, aki lélegzik. Na, meg az a szemközti fa.

Az időérzékem mindig is katasztrofálisnak minősült, de ezúttal még jobban elvesztettem. Azt hiszem, mindössze fél vagy háromnegyed óra telhetett el azóta, hogy Apollón idehurcolt.

Vágytam rá, hogy egy kiadós sírásban részesítsem őt, de egyelőre más jobban lekötött, mint a felé irányuló haragom. Nem tudtam hova tenni, miért hozott el Maddox mellől. Aggódtam érte, mert akármi van a háttérben, valószínűleg nagy dologról lehet szó, ha ennyire titkos. Azonban hiába forgattam az agyam kerekeit, nem állt össze a kép.

Egy mély sóhajt eresztettem el, és megtámaszkodtam az ablakpárkányon.

Egy órája sem lehettem itt, mégis szörnyű dolgok söpörtek át az elmémen. Rosszabbnál rosszabb gondolatokat ébresztett bennem ez a fajta tanácstalan magány. Még sosem tapasztaltam ehhez hasonló kétségbeesést.

A másikat ismertem. Azt a kíméletlen fajtát, amikor a mellkas elszorult, még a levegővétel is fáj, és esetlenül, reménytelenül kapálózom valaki után, akit szívből szeretek, mégsem lehet velem. Egek, mindjárt bömbölni fogok!

Ahogy csigalassúsággal pergett az idő, kezdtem rádöbbenni, hogy nem akkora buli bezárva lenni. Hogy bírta ezt Maddox hónapokig? Hogy nem őrült bele?

Egyszer s mindenkorra megértettem: sokszor azt hisszük, a mi problémánk sokkalta nagyobb, mint a másiké, aztán hirtelen belecsöppentünk a helyzetébe, és rájövünk, hogy a másiké – legyen az bárki –, legalább annyira fájdalmas, csak eddig nem ismertük.

A torkomban egy hatalmas gombóc kerekedett, ahogy Maddoxra gondoltam. Az ajkam harapdálva, bűntudattól átitatott sóhajok közepette meredtem az égboltra.

Eddig nem teljesen értettem, mit élhetett át, de most már tudtam. Hiába olvastam ki az érzéseiből mindent, nem láthattam azt a rejtett küszködést, amit egy ehhez hasonló szituáció váltott ki. Ő három hónapot húzott le itt. Én egy órát is nehezen viseltem.

Odakint egy tompa puffanás csendült fel. Tágra nyílt szemmel pásztáztam a hatalmas bozótot, hátha rájövök, mi érkezhetett. Csak remélni mertem, hogy nem ellenség. Valamiért még az is felsejlett bennem, hogy Apollón zuhant le az égből meteor formájában – amennyit átkoztam az elmúlt időben, nem lepne meg.

Aztán rájöttem, hogy igazából ebből a távolságból minden kivehetetlen, így lélegzetvisszafojtva vártam, felbukkan-e valaki. A szél továbbra is erősen fújt, sípolt, ezért hiába hallgatóztam, esélytelennek bizonyultam.

A távolban, nem messze a fenyőfától, valami megmozdult. Ijedtemben előrébb dőltem, de elfelejtettem, hogy nem tudok kihajolni az ablakon, és bevertem a homlokom a láthatatlan falba.

Fújtatva kaptam oda, majd morcosan megkapaszkodtam a párkányban. Odakint a fű halkan susogni kezdett. Nem láttam, ki közeledett, de valaki vagy valami ott csatangolt benne, és egyenesen a ház felé tartott.

Sejtettem, hogy nem juthat be, de attól még kellően beszartam. Idegesen markolásztam a fapárkányt, és azon agyaltam, mégis ki tévedhetett ide. Vagy talán szándékosan jött?

A hangok odakint elhaltak, még a szél is elcsendesedett. A hátam mögött, feltételezhetően egy lépcsőfok, reccsent egy hatalmasat. Egy horrorfilmben éreztem magam, de igyekeztem nem vad sikoltozásba kezdeni, amikor kopogtattak.

A szívem vadul kalapált, ezért nyeltem egyet, és lassú léptekkel megközelítettem az ajtót. A kilincsre simítottam a tenyerem, majd vettem pár nagy levegőt, végül kinyitottam, és kikukucskáltam.

– Egek, Maddox! – tártam szélesre a bejáratot, és mellkasra szorított kézzel kifújtam a bennem rekedt levegőt. – A frászt hoztad rám!

– Jól vagy? – nyújtotta felém a karját, de az megakadt ebben a mágikus falban, ami körbevette az egész épületet. Gondterhelt íriszét rám szegezte, majd megcsóválta a fejét. – Nagyon sok minden történt! – folytatta, majd oldalra pillantott.

– Egy óra alatt? – tettem egy lépést oldalra, hátha én is megláthatom, ki érkezett vele.

– Igen! Úgy egymillió dologról kell beszélnünk! – felelte, majd hagyta, hogy mellé lépjen egy szőke, hullámos hajú nő. Felvont szemöldökkel mértem végig, de nem tűnt ismerősnek.

– Szia, Vespera! – mosolygott rám. – A nevem Hesztia!

– Ó! – vettem tudomásul, majd összekapartam a szociális készségeim. – Helló! – viszonoztam az előbbi gesztust, majd Maddoxra emeltem a tekintetem. – Hogy találtad meg?

– Magától jött – válaszolta, majd egy széles fintor jelent meg az arcán, miközben oldalra hajolva bámult valamit vagy valakit.

– Nem így gondoltam, de ha már így alakult, akkor befelé! – dörrent Apollón dühös hangja. Amint eljutott tudatomig, hogy itt van, rögtön ellepett a méreg.

– Én be nem megyek oda újból! – hátrált a veranda korlátjáig Maddox, míg én próbáltam úgy helyezkedni, hogy rálássak mindenkire, ami elég nehézkesen sikerült.

– Vagy bemész, vagy beviszlek! – felelte Apollón. – Ne legyél már ennyire értelmetlen! Nem fogod fel a helyzet komolyságát? Szerinted van nekem kedvem ilyenekkel foglalkozni?

– Talán, ha normális hangsúlyt ütnél meg vele szemben, esetleg nem titkolóznál, mikor szemmel láthatóan nincs már rá szükség, akkor nem félne attól, hogy újra bezárod őt oda! – fedte meg az istenséget Hesztia, mire nagyra tágult a szemem.

– Egyedül kellett volna idejutnia! – kiabált Apollón szokatlanul zaklatottan. – Nincs időnk heteket várni arra, hogy tapasztalgassa az erejét! Feltételeztem, Vespera elég motiváló lesz neki, hogy megtanulja rögtön!

Kezdtem egy kicsit összezavarodni. Most tulajdonképpen mi a franc folyik itt?

– Legközelebb akkor megvárjuk, hogy Orthosz felfaljon minket, rendben? – meredt rá haragosan Hesztia. Egek! Ki az az Orthosz?

– Orthosz rá vadászik? – képedt el Apollón. – Akkor meg főleg befelé! – ragadta meg Maddox karját, és felém taszította. Szerencsétlen majdnem beesett az ajtón, de még épp időben kapaszkodott meg, így morgolódva, de csatlakozott hozzám.

– Mi folyik itt? – kaptam el a karját, mire felsóhajtott, és az égnek emelte a szemét.

– Nem fogják hagyni, hogy nyugodtan elmondjam – válaszolta, és beljebb húzott. A pillantása megakadt az összetört tévén, de nem firtatta. – Azt állítják, hogy én vagyok az, akit keresünk.

– Micsoda? – Az arcát fixíroztam, de nem úgy tűnt, hogy vicces kedvében van.

Hamar összeállt a kép az elmémben, legalábbis arról biztosan, miért mondta Apollón, hogy felesleges messzire menni és ne keressük sokáig. Hiszen, ha ez igaz, tényleg végig itt volt az orrunk előtt a válasz. Mondjuk nem tudom, miből kellett volna rájönnünk egyéb információk hiányában, de ez mellékes. Mondhatni, legalább gyorsan kiderült.

– Igen – bólintott Maddox, majd az éppen belépő Hesztiára nézett. – Ő ott az anyám, akiről egészen ez idáig azt hittem, hogy halott. Minden hazugság volt – halkította el a hangját. Olyan komolyan és szomorúan beszélt, hogy rögtön én is elkomorodtam. A helyzet meglepett, de a reakciója még inkább.

Konkrétan engem húzott fel az, amit az imént közölt velem, ő mégis csak elkeseredetten állt itt, ahelyett, hogy tombolna. Nehezen fogtam vissza az indulataim, hogy ne ugorjak neki Apollónnak.

Oké, talán rosszul viszonyulok ehhez az egészhez. A fenébe is! Nem tudom, csak azt, hogy infókhoz kell jussak ezzel kapcsolatban, hogy utána támogatóan állhassak Maddox mellett, ahogy ő is tette velem, amikor én kerültem hasonló helyzetbe, és omlott össze a világom.

– És akkor... – kezdtem bele, de Apollón közbevágott, így felé pillantottam, de továbbra is Maddox karját szorongattam.

– Vespera, nincs most idő beszélgetni! Maddoxnak magához kell vennie az ambróziát, aztán valahogy be kell adagoljuk Zeusznak, mi történt! Főleg most! Ha Orthosz ott járt, az azt jelenti, hogy Árész Tüphónnal szövetkezett!

– Az alvilágot akarja? – kérdezte Maddox, mire az apja helyeslően bólogatni kezdett. Az alvilágot? Basszus! Mi van?

– Nagy valószínűséggel. Egyszer Zeusz felülkerekedett rajta, azóta vár a megfelelő lehetőségre, Árésszal az oldalán pedig... igencsak esélyesek.

– Bocsánat, de mi köze ennek az Orthosznak Tüphónhoz? – kérdeztem, bár kicsit elszégyelltem magam, amikor tudatosult, hogy mennyire olvasatlan vagyok. Legalábbis Tüphón nevét már hallottam, de Orthoszt még az életben nem. Ha minden információm pontos, Tüphón Héra szörnyszülött gyermeke, akit egymaga hozott létre – bosszúból, visszavágásként –, miután Zeusz megtette ugyanezt Athéné-vel.

– A fia – jelentette ki Apollón, majd sürgetően Maddoxra tekintett. – Gyerünk már!

Maddox felsóhajtott, majd előhúzott a zsebéből egy fiolát, és megforgatta az ujjai között.

– Menjetek ki! – intézte szavait a szüleihez, azt hiszem. Mármint rájuk bámult, így feltételeztem, azt nem nehezményezi, ha én maradok.

Hesztia nem vitatkozott, és ezúttal az apja sem. Habár Apollón kicsit duzzogott, de mindketten kivonultak a helyiségből, így ketten maradtunk a ránk telepedett csendben.

– Jól vagy? – érintettem meg a hasát, mire leeresztette az üvegcsét, és nekem szentelte a figyelmét.

– Megdöbbentő ez az egész – helyezte le az ambróziát az ágyra, majd szembe állt velem, és átkarolta a derekam, míg én a vállára vezettem a tenyerem. – Nem tudom, mi fog történni, ha azt megiszom, de, ha nem igaz, amit állítanak, akkor elég sokáig kiüt.

– Mi történt pontosan? – érdeklődtem nyugalmat erőszakolva magamra. Tudtam, nem hisztériázhatok, még akkor sem, ha késztetést érezek rá, mert erre most abszolút nincs szüksége.

– Röviden annyi, hogy Apollón elvitt téged, aztán megjelent Hesztia, beszélgettünk, az apám visszajött, és megerősítette a szavait, miszerint én vagyok... az.

– Elég a meséből! – csapkodta meg odakintről az ajtót a türelmetlen istenség. – Utána ráér!

– Neki fogok esni – súgta a fülembe, majd megcsókolta az arcom. – A többit akkor... utána elmondom. Te jól vagy, nem bántott?

– Nem, csak idehozott – ráztam meg a fejem.

– Jól van – mosolygott rám kicsit bánatosan, majd lehelt egy apró puszit az ajkamra –, akkor megyek, és... megiszom. Nem mész sehova, ugye?

– Nem, itt leszek veled! – erősítettem meg, habár zavart, amiért Apollón nem hagyta, hogy részletesen elmeséljen mindent. – Menj, drogozd be magad! Aztán ne lepődj meg, ha hálóingben ébredsz!

– Ves – kuncogott fel a hülyeségemen –, nem akarok hálóingben ébredni!

– Majd elválik – rántottam vállat, miközben odakísértem az ágyhoz.

Felmarkolta a cuccost, majd letekerte a tetejét. A szájához emelte, de félúton megakadt a mozdulatban.

– Ves – ragadta meg szabad kezével az enyém –, szeretlek!

– Én is szeretlek – vigyorogtam, mint egy idióta. Különösen jól esett, amiért ezt mondta, így leültem mellé, és összekulcsoltam az ujjaink. – Na, mehet! – biztattam.

Az arcán átszaladt egy grimasz, majd felhörpintette a folyadékot, és letette az üveget.

– Istenek! – mormolta. – Azt hiszem, ideje aludni.

– Pihenj csak! – paskoltam a vállát, miközben lenyomtam a párnára. Nem ellenkezett, dőlt ő magától, így amikor leért az oldalára, felkeltem, és gondosan ráterítettem a takarót. Ki tudja, meddig fog alukálni, így nyomtam egy puszit az arcára, aztán csípőre tett kézzel fordultam egyet a szobában. Ha előre tudom, hogy gyorsan megoldódik a szitu, nem töröm szét azt a tévét. Mi a fenét csinálok napokig? Még a telefonom is Maddox szobájában felejtettem.

– Látom, sikerült – szólalt meg Apollón a küszöbről. – Gyere, Vespera! Szeretnék beszélgetni veled egy kicsit.

– Velem? – böktem drámaian a mellem közé. – Azt hittem, csak elrablósdit szeretsz játszani.

– Megértem, hogy haragszol, de szeretném, ha te is megértenél engem és a helyzetet. Elmondom, ha végighallgatsz.

Zöld írisze – amit Maddox minden kétséget kizáróan tőle örökölt –, nyugalmat árasztott, így én is visszavettem az előbbi modortalanságomból.

– Jó, legyen – egyeztem bele. – Hallgatlak!

– Gyere, sétáljunk egyet! – invitált, miközben oldalra lépett, és a kijárat felé emelte a tenyerét.

Megadóan sóhajtottam fel, az eddigi feszült tartásom elernyedt, ugyanis abszolút nem tanúsított ellenséges viselkedést. Sőt, mondhatni, az előbbi szavai egészen emberinek hatottak.

Apollón és én egymás mellett sétálva indultunk el a térdig érő fűben, míg Hesztia befáradt Maddoxhoz. Ugyan féltem egy kicsit, hogy bántani fogja, de a nő őszintének látszott.

A karom összefontam magam előtt, miután a hajam betuszkoltam a pólóm hátuljába, hogy az újra feltámadó szellő ne vigye le az egészet a fejemről. A fű minden egyes lépésemnél susogott, a nadrágom szárát simogatta. Egy cseppet aggódtam, hogy véletlenül gödörbe tévedek, és kitöröm a bokám, ezért tágra nyílt szemmel vizslattam, hova taposok.

– Emlékszel Zeusz szavaira? – vágott bele Apollón. A hangja amolyan kimértnek tűnt, de sokkalta normálisabban beszélt, mint eddig bármikor.

– Igen.

– Minden út ide vezetett – mondta az eget kémlelve. – A jövő általában képlékeny, de a prófécia hosszú ideje adott. Tudod, mikor szembesültem vele először? Maddox születésének másodpercében. Rég találkoztam ennyire egyértelmű látomással, mint akkor, így cselekedtem. Bármennyire lelketlennek tűnök, törődöm vele a magam furcsa módján. Sok esztendőt megéltem, annál többet tapasztaltam és láttam, mindkét módon. Ha nagyon költői szeretnék lenni, azt mondanám, gyermeteg bárányfelhők gyülekeztek, hogy magasztos, végeláthatatlan vihart kavarjanak.

– Miért hoztál engem ide? – tettem fel a kérdést, mely nyomta a szívem.

– Talán elhamarkodott lépés volt, de azt reméltem, ezzel motiválhatom a fiam arra, hogy elsajátítsa a helyváltoztatás képességét. Persze van, amit én sem tudok előre. Mint mondtam, a jövő képlékeny, a látomások pedig kiszámíthatatlanok. Ami pedig most készül, minden eddiginél nagyobb lehet.

– Tehát Maddox egy isten – vontam le a pontos következtetést. Elegem volt már a mellébeszélésből és a bárányfelhőkből.

– Igen. Egy isten.

– De miért titkoltad el előle, hogy Hesztia az anyja és miért hazudtál neki?

– Tudod, Vespera, a legtöbb isten felsőbbrendűnek hiszi magát. Én is annak érzem magam, nem is tagadom. Azok vagyunk, mind olyan képességekkel rendelkezünk, ami hatalmassá tesz minket. Nem múlik az idő, csak létezünk, tesszük a dolgunk és keressük a lét értelmét, célját, miközben eltűnődünk rajta, miért születtünk, de közben tudjuk, hogy sok múlik rajtunk. Ennek értelmében – tartott egy levegővételnyi szünetet –, úgy láttam jónak, ha a fiam nem eszerint a fennkölt normák szerint szocializálódik. Szerettem volna, ha megtanulja, hogy az élet olykor elvesz, és ha elég erős, feláll, ha nem, akkor eltapossák. Ez szörnyen hangzik, igaz?

– Eléggé – motyogtam továbbra is a sűrű növényzetet szuggerálva.

– Tudom, mégis szükséges. Ezáltal ott van benne az emberség, tisztában van vele, hogy az emberek nem csótányok, akiket kedvünkre eltaposhatunk. Képes szeretni, őszintén nevetni, embernek lenni. Egynek érezni magát közülük, ahogy te is. Nem igaz?

– De, ez jogos – húztam a szám. Bármennyire is durva módszerekhez folyamodott, el kellett ismernem, volt értelme annak, amit itt összehadovált nekem.

– Ez az, amire mi, a régi kor szülöttei évezredek elteltével sem nem vagyunk képesek. Megvannak a magunk hóbortjai, viszályai és kellemetlenkedései. Persze ettől függetlenül nem vagyunk gonoszak, a legtöbben nem. Igyekszünk törődni, de sosem válhatunk olyanná, mint egy ember. Ti ketten mások vagytok. Isteni ölből születtetek, de emberek neveltek titeket embernek. Kit jobban, kit kevésbé. Hozzátenném, javasoltam Zeusznak, hogy ne Rose kezébe adjon, az a nő már akkor is túl könnyelmű volt. Nem mondom, hogy szörnyű munkát végzett, de elég ramaty állapotban kerültél a szemem elé.

– Meg is bántottál! – adtam hangot a sértettségemnek.

– Rendben, ezúton is szeretnék elnézést kérni a megjegyzéseimért. Talán túlzásba estem, szokásom – vigyorgott rám.

– Értem – forgattam meg a szemem. – Rendben, megbocsátok.

– Remek! – csapta össze a tenyerét. – Akkor most rátérnék a másik problémádra, miszerint nem jeleztem feléd, hogy életben van a fiam.

– Szuper! – vágtam rá.

– Maddoxnak már elmondtam, de a Sztüx nem ad halhatatlanságot, mindössze sebezhetetlenséget egy félisten számára. Az egészet azért találtam ki, mert még nem jött el az ideje az igazságnak. Emellett, ez tűnt a legegyszerűbb útnak. Felépítettem egy hihető történetet Maddox számára, mert nem akartam, hogy kételkedjen bennem. Persze nem volt nehéz, hiszen vakon bízott bennem, és bevallom, egy cseppnyit rosszul is érint, amiért haragos, de elviselem, hiszen én okoztam, de nyomós indokkal.

Elég hirtelen ugrottak be Hermész szavai, amiket pár órája még nem értettem, de így máris világossá vált minden. Ő is sebezhetetlenségről beszélt, nem halhatatlanságról.

– De akkor miért? – tudakoltam, amikor megkerültük a magányosan búslakodó fenyőfát, melynek ágait erőteljesen tépázta a szél.

– Azért, Vespera, mert ki kellett várnom, mit gondol a többi isten – felelte Apollón. – Gondold el. Ott egy állítólagos félisten, akivel végzett a háború istene, mégis felkel a halálból, és vígan éli az életét. Egyből rájöttek volna, hogy valami sántít, így vártunk. Aznap, amikor küldtem neked a levelet, elmentem Hádészhoz, aki vígan mesélte, hogy Hakáté kihúzta a fiam a folyóból, és mennyire nevetségesen szerencsés, amiért még élve esett bele. Hallottad az utolsó két szót? – emelte a magasba az ujját. – Esett bele. Nem tudta, hogy szándékos volt.

– Továbbra sem értem, hogy én miért nem tudhattam – hoztam fel a csillagok felé pillantva. Egész szépen látszottak, még annak ellenére is, hogy vihar készült. A távolban már pár villám cikázott.

– Nagyon egyszerű. A lényeg a látszat. Ha tisztában vagy vele, hogy Maddox életben van, bárki, aki titokban rád néz, legyen az ellenség vagy barát, rögtön rájön, hogy valami történt a háttérben. Valami olyan, ami lehetetlen. Így a kíváncsiak mindössze egy összetört lányt figyelhettek meg, és ezáltal biztosra vehették, hogy nincs új a nap alatt. Minden zajlik a megszokott rendjén. Árész bosszút állt, és vége a történetnek.

Azért dühített, hogy lényegében egy eszköz voltam, de nem tettem szóvá, felesleges lett volna, mert ugyan idegesített, de felfogtam. Azt hiszem, csak meg akarta óvni a fiát, és ezt igazán nem róhatom fel neki.

– Mégis elengedted Maddoxot...

– Igen. Aznap este, amikor elküldtem neked Hermésszel az üzenetet, újra megjelent előttem a megjövendölés. Felesleges lett volna tovább várni és szenvedtetni őt, ráadásul ekkor már tudtam, mit gondol Hádész és a többi istenség. Így elengedtem, és neked is megüzentem.

– Hermész nem hisz neked – közöltem vele.

– Hermész mindig csak kötözködik, de nem ártalmas. Jó barátom. Nem is miatta aggódtam.

– Árész honnan tudta meg, hogy Maddox él?

– Miután Árész végzett vele, távozott az alvilágból, így nem értesülhetett róla, hogy Maddox túlélte. Nyilván túlélte, hiszen a származásából adódóan halhatatlan, de mindegy. Onnan rögtön idekerült – bökött a ház felé. – Az épületet körbevontam egy olyan burokkal, ami mindent elrejt. Még ennek ellenére is, hamar szárnyakat kaptak a pletykák, alig pár napra rá tudta, hogy a fiam él. Ezután jött a neheze mindenki számára. Főleg nekem, aki alig győzte magyarázni, mi történhetett. Úgy tettem, mint aki teljesen tanácstalan. Árész tombolt. Ez a másik ok, amiért itt tartottam. Nem szerettem volna, ha újra és újra megöli. Ez közel három hónap alatt lecsillapodott, Árész is megnyugodott, egy ideje nem járt az Olümposzon sem. Sejtettük, hogy tervez valamit, és ez nemrég be is igazolódott, ahogy Zeusz ecsetelte is. Most pedig Árész háborúra készül. Minden alkalommal köddé vált, amikor tervezett. Azonban ezúttal hamar lépett. Tüphón a szövetségese lehet, ha Orthoszt küldte. Körültekintőnek kell lennünk innentől, mert bárhol és bármikor felbukkanhat az ellenség, és egyelőre még nekem sem tiszta, ki melyik oldalt erősíti.

– Elég kellemetlen ez az egész – reflektáltam csöndesen –, de azt hiszem, megértettem.

Az eső eleredt, mire újra a magasba emeltem a tekintetem. Az ég egy hangos dörgéssel adta tudtunkra, hogy ideje visszatérni a kisebb fakunyhóba, ha nem szeretnénk bőrig ázni. Mondjuk, akaratkivetítéssel minden bizonnyal száraz ruhákhoz tudnék jutni, így elhessegettem az aggodalmam.

– Érdekes. Vihar készül, Zeusz nem lehet túl boldog. – Apollón megtorpant, amikor a ház verandájához értünk, majd ő is az eget kezdte kémlelni. – Szereted a vihart?

– Tessék? – illetődtem meg közvetlen kérdésén. – Én... nem is tudom. Azt hiszem, igen. Ilyenkor... eltűnnek az emberek, mindenki visszavonul, és... csend lesz, csak az eső kopog, meg az ég dörög. Egész kellemes.

– Ha belegondolsz, ez azt is jelentheti, hogy olykor még a természetnek is szüksége van arra, hogy kitombolja magát, akárcsak nekünk.

– Ó, bocs, a tévé miatt, ha... arra utalsz – sütöttem le a szemem. Kínos, baszki! Tuti, nem vagyok normális.

– Engem nem zavar – nevetett fel Apollón, majd balra nézett, ahol megjelent a semmiből egy modernebb készülék. – Tessék! Jó szórakozást! Visszatérek reggel. Nyugodtan visszamehetsz, a védelem él a ház körül, de szabad az átjárás.

– Köszönöm – motyogtam értve ezt az előbbi beszélgetésre és a tévére is, de mindössze már csak a szellő vihette magával a hangom. 

○•○•○

Sziasztok! Megérkeztem egy új fejezettel! :)

Nos, mi a véleményetek Apollónról?

Köszönöm mindenkinek, aki velem tart!