VESPERA

Hogy mit csináltam az elmúlt három hónapban? Nos, nem terhesgondozásra jártam. Vagyis igen, csak nem arra, amire mindenki gondolna először. Amolyan gondterhesgondozásra, amit sokan pszichiáternek csúfolnak. Elég gáz ez a téma. Hogy miért? Mert még a pszichiáteremnek is hazudnom kellett. Mégsem mondhattam, hogy életem első szerelmét meggyilkolta Árész, a háború istene, engem pedig a nővérem kapart össze, miután órákig a Sztüx folyó partján feküdtem. Azt hiszem, instant benyugtatóznának, és még az sem segítene ezen az állapoton, amit egy ideje képviseltem.

Perszephoné először azt hitte, engem is megöltek, ugyanis hiába szólongatott, nem nagyon akartam megmoccanni. Végül kitapogatta a pulzusom, és becipelt a palotába. Szegény lány!

A tragikus események után két napot töltöttem még a mélységben. Egyikre sem emlékszem pontosan. Nagyjából három dolog maradt meg: az első a szánalmas könyörgésem, amit Hádésznak rendeztem le, aki váltig állította, Maddox lelke nincsen az alvilágban. De ha nincs, akkor mégis hol a francban van? Nem kaptam választ. Azóta. Sem.

A második Perszephoné folyamatos támogatása, ami ugyan nem sokat ért akkor, de most már látom, mennyit is segített valójában. Hálás vagyok neki. Ő az egyetlen az „isteni családomból", aki végig úgy viselkedett velem, mintha számítanék, és nem csak holmi kolonc volnék az ember nyakában.

A harmadik és egyben legutolsó, amikor Zeusz távozott, és odavetett nekem egy „sajnálom, térj haza most márt". Kösz, baszki!

De mit tehettem volna? Hazatértem.

Amikor beléptem az ajtón, beleborultam az anyukám nyakába, és csak sírtam. Hiányzott, mondjuk nem csak ő, de erről egyelőre inkább ne beszéljünk. Ráérünk később, mert fogunk még eleget.

Elmeséltem neki, hogy ez volt életem egyik legszörnyűbb és leghosszadalmasabb „tanulmányi kirándulása". Persze nem értette, miért. Aztán mérgesen feltette a kérdést, hogy mivel etettek minket, mert ő látja, hogy fogytam. Nem, mintha vigasztalt volna. Vállalnám azt a plusz öt kilót, ha Maddox életben marad.

A történtek után egy teljes hétig vihar tombolt a városban. Akkora vihar, amit még az életben nem láttak Rockville-ben. Zeusz odatette magát, ez egyszer biztos, de ettől még nem változott a szememben a tény, mekkora egy seggfej is valójában.

Egy előnyöm származott ebből, méghozzá az, hogy kijárási tilalmat rendeltek el, így nem kellett bemennem abba a rohadt kalitkába, amit egyesek tanulmányi intézménynek hívtak.

A következő héten már igen, csak nem értettem, hogy minek. Ha istennő vagyok, aki mocskos sokáig élni fog, minek érettségizzek? Megtehetem húsz év múlva, vagy akármikor. De mindegy, végül nem firtattam tovább ezt, csak odamentem, és szeretettel fogadtam a barátaim meleg ölelését. Ja, nem. Nincsenek barátaim.

Természetesen kihasználtam a rám szakadt szabadidőt, így elmentem Maddox nevelőszüleihez. Mármint nem. Igazából csak beteleportáltam a szobájába, és feltéptem a fiókot, mert egy gyáva szar vagyok.

A legnagyobb meglepetésemre mindössze egy papír várt, holott szín tisztán emlékeztem, hármat rakott el. Talán Apollón keze volt az ügyben? Nem tudom, lehetséges.

Amúgy megpróbáltam Apollónhoz szólni. Persze a köcsög nem válaszolt. Miért is tette volna? Nem tudom, mit vártam.

Mindegy. Vissza a levélhez, ami... újabb ezer darabra törte a szívem. Újat nem tartalmazott, csak olyanokat, amiket eleve elmondott nekem, de az, hogy leírta, valamiért egy megerősítésként szolgált. Egy támaszként, hiába hatott ez az egész a mai napig egy álomnak.

Sajnos minden alkalommal rádöbbentem, hogy nem az. Nem csak egy ámítás, tényleg megtörtént. Ha nem így lenne, nem hánykolódnék minden éjszaka sírva az ágyamban és nem fájna ennyire. Mert bizony fáj. Elmondhatatlanul.

Haragszom, mert nincs már itt, mégis őrülten hiányzik. Szívás, mi? Tudom. Szerintem is az, de ez van.

Mi a tanulság? Talán az, hogy az ember – vagy esetemben elcseszett istennő – mindig azt hiszi, hogy egy adott szituációnál már rosszabb nem lehet. Hát, elmondom akkor: de. Mindig lehet rosszabb. Mindig. Ezt ne felejtsétek el!

Ellöktem magam az íróasztaltól, és lecsaptam a laptop tetejét. Magam sem tudtam, mi értelme ennek, de valamiért most jött el az a perc, hogy kikívánkozzon belőlem az, ami negyed éve nyomta a lelkem. Így legépeltem, de... nem lett tőle könnyebb.

A térdemre támaszkodva ültem egy darabig, végül felálltam, és felvettem a futócipőm.

Az anyukám nem tudja azóta sem, mi ütött belém, amiért minden nap futni járok, mióta hazatértem. Eleinte – szó szerint – borzalmasan éreztem magam tőle, aztán rájöttem, hogy enyhít a szenvedésemen. Amíg ott vagyok, és szól a fülembe valami borzalmas rockzene, addig nem agyalok, csak létezem. És ez jó.

Amolyan menekülés a világ elől, mert másra nem vagyok képes. Habár van némi előnye is, de nem is igazán a fogyás foglalkoztatott, ahogy most sem. Valahogy logikusabbnak tűnt ezen a módon kínozni a testem, mint mondjuk az ereim felvágása. Megpróbáltam azt is, de a csuklóm nem volt benne partner. Egyszerűen csak összeforrt a seb, hiába várakoztam.

Tudom, szánalmasan gyáva lépés az öngyilkosság, de az első hét pokolian szörnyen zajlott. Követni akartam őt. Oda. Valahova. Bárhova. Akárhol is van. Mert nem az alvilágban. Édes istenem!

Megcsóváltam a fejem, felkaptam a telefonom, és útnak indultam.

Odakint már sötétség honolt este fél kilenc lévén, így zavartalanul kezdhettem bele a szokásos esti tevékenységembe. Bedugtam a fülem, elindítottam egy Kiss számot, és meglódultam előre.

Utálom a Kisst. Fülsiketítő az összes zenéjük, de... rá emlékeztet. A gyász egy szakaszának fogtam fel, hogy mindenben őt keresem, hátha egyszer csak megtalálom. Persze ez nem lehetséges, de azért az agyam igyekszik a bolondját járatni velem.

Múltkor is éppen hazafelé tartottam, amikor a házunkkal szemben megláttam egy testalkatra Maddoxra hajazó fiút. Aztán felém fordult, és csalódtam. Nyilván. Micsoda buta gondolat.

Az út mentén kocogtam. A lámpák gyenge fénye világította be előttem a teret, de sosem nézelődtem túlzottan, kizárólag lefelé bámultam. Ez most sem volt másképp, így nem igazán lepődtem meg, amikor nekiütköztem valakinek.

Azért riadtan tántorodtam hátra, és ráemeltem a tekintetem az idegenre. Még sosem találkoztam a férfivel, kinek barna haja egészen a nyakáig ért. Jobb kezében valamiféle furcsa botot szorongatott, aminek tetején két kígyó tekeredett, és még egy angyalszárny is díszítette. Nagyon érdekesnek véltem, de már az öltözetét is, mert a fickó egy köntösben állt előttem. Mintha csak most mászott volna ki a kádból. Mi a franc ütött ezekbe?

– Vesperának, Zeusz lányának, az istenek megcserélőjének, a legifjabb istennőnek, az újkor szülöttjének! – darálta le unottan, miközben szabad kezével előhúzott a zsebéből egy borítékot, és felém nyújtotta.

Édes istenem! Már megint mit csináltam? Vagy esetleg megjött a kártérítés? Vajon miben kapom? Aranytallérokban?

– Köszönöm – vettem el kétkedve. – De mi is ez pontosan... bocs, de nem tudom, ki vagy.

– Akkor talán ideje lenne felfrissítened a tudásod – jegyezte meg. A hangjából kizárólag sértettséget hallottam. – A nevem Hermész.

– Á, te vagy a hírnök, vagy mi – bólogattam beletörődően. – Na, és mi ez?

– Üzenet – közölte semlegesen. – Neked szánta egy istenség.

– Kedves tőle, de nem kérem – nyújtottam vissza felé. – Mehet vissza a feladónak, bárki is az, nyugodtan bekaphatja – intéztem felé egy kedves mosolyt. – Nem tárgyalok istenekkel, se senkivel!

– Nem postás vagyok, kislány – hátrált egyet. – Mondd ki háromszor a nevem, ha válaszolni kívánnál neki, de feleslegesen ne pazarold az időm. Sok dolgom van.

– Hű, baszki – mormoltam. – Oké, kösz! További kellemes estét! – kerültem ki Hermészt, míg a borítékot a kapucnis pulóverem zsebébe rejtettem. Akkor majd otthon dobom ki.

Már akkor elhatároztam, hogy kivonom magam ebből a drámából, amikor Zeusz hazaküldött. Nincs szükségem erre. Helyre hoztam, amit elrontottam, és köszönöm, de nem kívánok továbbá részt venni benne. Így is többet vesztettem, mint valaha gondoltam volna, hogy fogok. Meghagyom ezt az egész nagyképű, bugyuta játszmát nekik.

Amikor hazaértem, a villany felkapcsolódott a verandán. Ebből már sejtettem, hogy anya valamit szeretne tőlem.

A házba belépve a szüleim fogadtak. Mindketten az előszobában álltak, a lépcsőn előtt, és engem figyeltek.

– Beszélnünk kell, kicsim! – szólalt meg anya két perc feszült szemezés után. Remek!

– Beszéljünk – rántottam vállat.

Együtt vonultunk be a nappaliba, ahol anya és apa a kanapéra ültek, egymás mellé, míg nekem kikészítették középre az egyik fotelt. Apa megigazította a keretes szemüvegét, és az ülőalkalmatosságra bökött.

– Ülj le, Vespera! – Vonakodva tettem meg, amire kért, majd hátradőltem, és nekik szenteltem a figyelmem, azonban egyikük sem szólalt meg.

– Tehát elváltok – kezdtem bele én, amikor ráuntam a némaságra. Összenéztek, és egyszerre felnevettek.

– Nem – mosolygott rám anya. – Igazából semmi rossz dolog nincsen, édesem.

– Akkor mit ünneplünk? – türelmetlenkedtem tovább.

– Téged! – felelte izgatottan az apám.

– Engem? – szaladt fel a szemöldököm. – Tudtommal nincsen születésnapom. Amikor meg volt, veszekedéssel töltöttétek. Fasza volt, köszi!

– Sajnálom – húzta a száját anya. – A legközelebbi ezerszer jobb lesz!

– Minden bizonnyal – fontam össze az ujjaim az ölemben. – Miről van szó?

– Úgy vettük észre, hogy nagyon lelkesen sportolsz mostanában. Ez meg is látszik! Nagyon is meglátszik, ezért úgy döntöttünk az apáddal, hogy nyitunk neked egy bankszámlát, amiből felfrissítheted a ruhatárad! Eljárhatsz a barátaiddal, meg ilyenek...

– Király – meredtem rájuk elgondolkodva. – Köszi! – A nem létező barátaimról trécselünk, hát, ez kurva jó!

– Ezen kívül van még egy jó hírünk! – fogta meg apa anya kezét, mire elfintorodtam. Mi a fasz folyik itt?

– Arra jutottunk, hogy ideje bővíteni a családunk – vigyorgott rám anya –, ezért...

– Anya, mindjárt negyvenkilenc vagy! Szerinted okos dolog lenne még egy gyerek? Mit kezdesz egy kisbabával? Így is alig vagytok otthon!

– Félreértesz, édes – folytatta anya. – A szobádban vár a meglepetésed!

– Mit műveltetek? – hunyorogtam rájuk, majd rögvest felkeltem, és megindultam felfelé a lépcsőn. Mindketten követtek, így hárman léptük át a helyiség küszöbét.

Az ágyamon egy doboz feküdt. Csodálkozva közelítettem meg, majd belekukucskáltam. Az ajkam legörbítettem, amikor megpillantottam a kiskutyát. A labrador kölyök farokcsóválva figyelt engem, és vehemensen rám akarta vetni magát. Nem várattam meg, kiemeltem a dobozból, és leültem vele az ágyra. Hagytam neki, hogy szétnyalja az arcom, nekem már amúgy is mindegy.

– Kutakodtam egy kicsit – mondta apa. – Remélem, nem fogsz haragudni, de belenéztem a gépedbe. Úgy láttam, érdeklődsz a mitológia dolgok iránt, így arra gondoltunk, hogy lehetne Zeusz a neve!

– Nem! – komorodtam el azonnal. – Előbb vetem ki magam azon az ablakon, minthogy Zeusznak hívjam ezt a kiskutyát – szorítottam védelmezően az ölembe.

– Akkor lehetne Hádész! – kontrázott rá anya.

– Nem! – tiltakoztam lassan kiabálva. – Semmi ilyen szar! – harsogtam, aztán rájöttem, hogy igazán nem érdemlik meg ezt a minősíthetetlen hangnemet. – Ne haragudjatok, csak... nem tetszenek ezek a nevek. Bocsánat és köszönöm! Nagyon örülök neki, irtó cuki! – intéztem feléjük egy mosolyt.

– Akkor majd reggel meséld el, mi lett a neve! – simogatta meg a hajam anya, utána a kutyus fejét is, majd kimentek. Már szerintem hozzászoktak a tragikus viselkedésemhez.

– Ne félj, picike – fektettem le az oldalamra –, nem foglak arról a nagyképű szemétládáról elnevezni! – gügyögtem neki. – Se Hádészról, se senkiről, akik hozzájuk kapcsolható. Mondjuk tiszteleghetnék a megbántott hegymászók előtt a neveddel, ha már annyira erőszakosan kommentelnek azóta is. Legyél Mountain! Az elég hosszú... – morfondíroztam. – Mounty! – paskoltam meg a kis hátát, mire csóválni kezdte a farkát. – Tetszik? Örülök neki, Mounty!

Megdögönyöztem kicsit, majd felkeltem, hogy levessem az átizzadt ruháim. A pulcsit a szék háttámlájára dobtam, azonban kiesett belőle a Hermész által hozott levél. Grimaszolva emeltem fel, majd megforgattam az ujjaim között. Egy darabig őrlődtem, kinyissam-e vagy sem, de végül győzött az átkozott kíváncsiságom.

Felbontottam, és kihúztam belőle egy lapot.

„Hogy vagy, Vespera?
Ollapón."

– Te seggarc! – szidtam hangosan. – Legszívesebben megfojtanálak, Apollón!

Idegesen félre akartam vágni a borítékot, amikor megláttam, hogy van még benne valami. Egy sokkal kisebb cetli, amin iszonyat pici, dőlt betűk mutatkoztak.

„Életben van."

○•○•○

Ez lenne az első fejezet. Kíváncsi lennék, ha vannak esetleg teóriák, mi is történik itt. :)

A következő két nap múlva várható!