MADDOX

Négy év és egy kicsi elteltével

– Komolyan nem értem, miért ide kellett jönnünk! – veszekedett velem Vespera, miközben az ölébe húzta Eirini-t, aki folyamatosan ficánkolt. Bejött neki a tengerpart, egész áldott nap úszkálni akart, de Vesnek ez nem tetszett. Valamiért azt hitte, bele fog fulladni.

– Miért? – ültem fel mellette, a tekintetem bejárta a kék vizű tengert. – Itt legalább van élet! Ott balra valami fickó üvöltözik, mellette egy sokgyerekes család! Nem lehetünk állandóan egymagunkban, szerelmem – mosolyogtam rá. – Eirini-nek is szocializálódnia kell, különben azt tanulja meg, hogy egész életünkben egy szobában ülünk!

– Apa, menjünk úszni! – mászott át elém, és belecsimpaszkodott a karomba.

– Előbb egyél! – húzott elő Ves egy zacskó csokiskekszet a táskából. – Alig eszel!

– Ne legyél már ennyire stresszes! – simogattam meg a hátát. – Lazítunk!

– Tudom – hunyta le a szemét egy másodpercre, majd vett egy mély levegőt. – Csak már annyira unom Görögországot! Állandóan itt vagyunk!

– Igen, ezért jöttünk ezúttal olyan szakaszra, ahol van élet! Nézd meg! – böktem az állammal a tenger felé, ahol egy ötvenes fickó birkózott pár kisgyerekkel. – Jól érzik magukat!

– Csodás – tépte fel a keksz csomagolását, aztán Eirini ujjacskái közé nyomott egyet. – Edd meg, kicsikém, aztán felőlem úszhattok egész nap. Addig én megtanulom ezeket – húzott egy köteg papírt maga mellé.

Rosszallóan csóváltam a fejem. Órákig könyörögtem neki, hogy hagyja otthon a tanulnivalót. Szerintem bőven ráér a kikapcsolódás után átnyálazni a tételeket. Persze büszkévé tett vele, hogy annak ellenére, milyen különlegesnek számítottunk, ő mégis úgy döntött, tanul valami hasznosat. Pszichológiát, mi mást? Ez dukál az érzelmek istennőjéhez. Végül is, belőle válhat a világ legjobb pszichológusa.

– Én is éhes vagyok – közöltem vele, mire az égnek emelte kék pillantását.

– Parancsolj! – nyomta a kezembe a zacskót. – Azért oszd meg a lányoddal!

– Nem szabad megosztani – vihogott fel Eirini, és kikapta a kezemből a kekszet.

– Hé! – húztam meg játékosan a szőkésbarna, vállig érő haját. – Azért egyet kaphatok?

– Egyet – vett ki nekem egy szemet, és a tenyerembe ejtette, aztán nekidőlt a mellkasomnak, és falatozni kezdett.

– Hát igen – kuncogott mellettem Ves. – Nem véletlenül dugdosom a csokikat...

– Te dugdosod őket? – kértem számon. – Ez hihetetlen!

– Megvannak a módszereim! – paskolta meg a vállam. – Te már megint úgy festesz, mint valami őslakos – utalt a bőrömre. Tehetek én róla, hogy megkap a nap?

– Te meg, mint egy vámpír, szerelmem. Többet kéne napoznod.

– Nekem így jó – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon. – Most sem tervezek kimenni az ernyő alól.

Már épp fel akartam hozni, menyire jól állna neki egy kis természetes napfény, amikor Eirini izgatottan felpattant, és felkapta az elénk guruló labdát. Bizonytalanul forgatta meg a pici ujjai között, majd a felé igyekvő kisfiúra nézett.

– Szia! – torpant meg előtte a nagyjából vele egyidős gyerek. – Visszakaphatom?

– Igen – válaszolta végül néhány másodperc szégyenlős hezitálás után, és átnyújtotta neki.

– Akarsz játszani? – kérdezte a fiú.

– Szabad? – lesett felénk Eirini.

– Igen, de ne menj nagyon messzire! – Ves felkelt, megigazgatta Eirini kis fürdőruháját, majd megtolta az új kis barátja felé. – Hogy is hívnak? – érdeklődött a biztonság kedvéért.

– Nael vagyok – vigyorgott rá szélesen. – Nyugi, nem lesz baja. Az én anyukám is mindig aggódik, de van két lánytesóm! És...

– Nael! – Egy barna hajú fickó lépett közvetlen a kölyök mögé, és megragadta a karját. Kék szeme felénk siklott, majd megszólalt: – Bocsánat a zavarásért, a fiam olykor úgy érzi, minden lehetőséget meg kell ragadnia az ismerkedésre – emelte a karjába. – Borzalmas vagy, fiú – címezte a mondat második felét a gyerekéhez.

– Nem gond – mondtam nyugodtan. – Igazából minket nem zavar, ha játszanak egy kicsit. A lányunknak nem árt egy kis társaság.

– Jesszusom, Maddox – morogta Ves az orra alatt.

– Idevalósiak vagytok? – tette le a fiát, és hagyta, hogy Eirini-hez szaladjon.

– Mondhatjuk így is – vigyorodtam el. – Vérbeli görögök. Vetekszünk az istenekkel.

– Sajnálom – szólalt meg Vespera. – Ne is figyelj rá! Hülyeségeket beszél!

– Úgy tudom, a politeizmust felváltotta a görög-ortodox kereszténység a napjainkban.

– Még szerencse – nevettem fel. – Gondold el, mennyi birka vére folyna, ha még a mai napig áldoznának nekünk az emberek.

– Szóval azt mondod, hogy egy görög isten vagy? – emelkedett meg a szemöldöke.

– Azt – bólintottam. Gondoltam, belefér egy kis szórakozás. Egyébként is, ki hinné ezt el?

– Hm – fonta össze a karját, majd futólag a labdázó csimotákra lesett. – Oké, tulajdonképpen akár elhihetem.

– Csak viccelt – mentette Vespera a helyzetet. – Ne vedd komolyan!

– Mondjak én is egy titkot? – döntötte oldalra a fejét, majd suttogva folytatta. – Ha te görög isten vagy, nekem a sátán az apám.

– Ó – motyogta Ves. – Ez remek hír!

– Annyira nem – pillantott a háta mögé a srác. – Viszont, ha megbocsátotok, úgy látom, a feleségemet megint megkörnyékezte egy udvarló. Az ilyeneket legszívesebben a pokol tüzén égetném el.

– Látod, milyen eredményes ez a kis kikapcsolódás? – löktem meg Ves vállát, miután a pasas lelécelt, hogy megmentse a csaját. – Eirini barátkozik és még a sátán fiát is megismertük!

– Hagyjál már, csak hülyéskedett! – csóválta a fejét rosszallóan.

– Ez a te bajod, szerelmem, nem hiszel a felsőbb dolgokban, aztán meglepődsz, amikor kiderül, micsoda gyönyörű istennő vagy!

– Nekem aztán mindegy – húzta a papírjait az ölébe.

Hivatalosan is elengedtük ezt a témát, Eirini pedig elmélyülten labdázott a kisfiúval, így úgy döntöttem, eljött az idő valami máshoz. Valami olyasmihez, amire közel három éve készülök. Mélyen a zsebembe nyúltam, ahova reggel rejtettem a kis meglepetést, majd Ves felé fordultam.

– Szerelmem – érintettem meg a karját, mire felém fordította kék szemét –, hozzám jössz feleségül?

– Micsoda? – tört ki belőle a kacagás. – Ezt most így... halál random?

– Igen, végül is a random a védjegyünk – bólintottam magabiztosan. – Leszel a feleségem? – Előhúztam a gyűrűt, és meglebegtettem az orra előtt. A szája elnyílt a csodálkozást, határozottan zavarba hoztam, ugyanis szép arca rögtön kipirult.

– Igen – nyögte ki néhány másodperc döbbent hezitálás után.

– Király – ragadtam meg a kezét, és egyszerűen felhúztam rá az ékszert. – És akkor most adj egy csókot, mielőtt visszajön a gyerek! – villantottam rá egy széles mosolyt, majd várakozás nélkül lecsaptam a szájra, amit kizárólag én csókolhatok, egészen a kicseszett örökkévalóságig és azon is túl. 

VÉGE