Maddox hátrébb húzódott tőlem, majd várakozón figyelni kezdte a látomásra mutatott reakcióm. Egy ideig csak meglepetten álltam. Az agyamban felrémlett a testes férfi, ki egy elegáns megjelenésű nővel veszekedett. Körülöttük egyszemű szörnyetegek álldogáltak, és figyelték a heves vitát, ami kibontakozott a két istenség között. Úgy tűnt, ez a bizonyos Héra testet cserélt egy rusnya, nem túl szemet gyönyörködtetű csávóval, ugyanis a férfi úgy artikulált, ahogy egy nő tenné, míg a másik különösképp kényelmetlenül élte meg a helyzetet, de ettől függetlenül nem rejtette véka alá a véleményét ő sem. Az ingerült szóváltásnál már csak az rémisztett meg jobban, hogy a magas, csúnya alak szájából többször is elhangzott a nevem, miközben arról oktatta ki a hölgyeményt, hogy ez így nem mehet tovább. Ezután a másik dühösen odavágta neki, hogy akkor álljon bosszút, mire a férfi elhalkult, majd elmosolyodott, és kijelentette, hogy Erinnüszöket küldd.

– Mi-mik azok az Erin... valamik? – tettem fel az első kérdést a húszezer közül.

– Fúriák – kezdett járkálni előttem Maddox. – Hérát és Héphaisztoszt láttad, ők veszekedtek. Ezért mondtam, hogy Héra is érintett a cserében, ugyanis Héphaisztosz testébe került. Nem túl megható a közös múltjuk, így Héra extrán zabos, Vespera. Csak azt nem tudom, honnan jött rá, mert az apámon és Zeuszon kívül csak Démétér tudja, hiszen ő adott neked életet.

– Mo-most... most mi van? – hebegtem zaklatottan, miközben idegességemben az ujjaim kezdtem tördelni magam előtt. Kezdett körvonalazódni, hogy talán Maddox mégsem drogos, és minden, amit állít, igaz lehet.

– El kell mennünk! – jelentette ki újra a fiú. – Nem maradhatsz itt! Folyamatosan mozgásban kell maradnunk, míg rá nem jövünk, mivel okoztad a cserét, és vissza nem fordítjuk.

– Nem mehetek el! – tört ki belőlem. – Nekem holnap iskolába kell mennem!

– Ves, szerinted érdekel ez most bárkit?

– Az anyám... nem léphetek csak úgy le!

– Igaz, várjuk csak itt meg őket, hátha a házban lévő két ember is meghal – rántotta meg a vállát, míg a szemem kitágult a reakciójára.

– Mégis mit mondjak anyának? Azonnal kihívja a rendőrséget! Szerinted el szoktam csak úgy járogatni? – hoztam fel az érveim, de Maddox nem úgy festett, mint akit ebből bármi is érdekelne.

– Írj egy levelet, vagy mit bánom én! – folytatta ingerülten. – Te tényleg meg akarsz halni?

– Én... nem, de még sosem voltam ilyen helyzetben! – majréztam a pániktól, ami elég hirtelen talált rám. – Annyira szürreális ez az egész!

– Elhiszem – sóhajtotta, majd körbenézett a szobámba. – Akkor tedd, amit mondok!

– Nem akarom! – tiltakoztam, majd feldúltan odavágtattam a szekrényemhez, és kitéptem belőle egy farmert, hogy magamra húzzam. Kezdett már nagyon kiborulni a láthatatlan bili, közel éreztem magam az agykárosodáshoz, főleg most, mikor szép lassan eljutott az elmémig, hogy valószínűleg elég kakaós a képzeletbeli palacsintám. A legfelkavaróbbnak azonban azt éreztem, hogy mindeddig semmit sem tudtam erről az egészről, és egyszerűen csak belecsöppentem. Mintha csak egy zebra volnék, akit behajítottak az oroszlánok ketrecébe.

– Vespera! – mérgelődött Maddox. – Nem érted, hogy meg fogsz halni? – hangsúlyozta ki az utolsó pár szót. – Szerinted itt törném magam, ha nem lenne komoly a szitu?

– Nem tudom! – kiáltottam fel, de rögtön észbe kaptam, és az órára emeltem a tekintetem, ami hajnali négyet mutatott. A szüleim még aludtak ilyenkor, és nem akartam felverni őket az ordítozásommal. Főleg abban az esetben nem, ha valóban csapot-papot otthagyva távoznom kell.

Maddox az asztalomhoz sietett, majd találomra elkezdte kihúzogatni a fiókokat. A legalsóból előhalászott egy papírlapot, majd felkapott egy kék tollat, és belenyomta a kezembe.

– Gyerünk! Írd le, hogy el kell menned egy időre, és kérd meg őket, hogy ne hívják a rendőrséget! Majd telefonálsz, addig várjanak!

– Képtelen vagyok erre – araszoltam a forgószékhez, majd lerogytam rá, míg kiejtettem a markomból a tárgyakat az asztalra.

A fiú egy másodpercre lehunyta a szemét, aztán egy nagy levegővétel kíséretében mellém sétált, és a vállamra simította a tenyerét.

– Megértem, hogy ez elég váratlan, sok és furcsa is egyben, de neked is meg kell értened, hogy csak úgy tudlak megvédeni, és segíteni, ha most velem jössz.

Olyan könnyeden és lágyan ejtette ki a szavakat, hogy meglepettségemben felpillantottam rá. A tekintetünk találkozott, belenéztem a zöld íriszbe, majd inkább lesütöttem a szemem. Tanácstalanság uralkodott el rajtam, csak úgy tombolt bennem. A döntésképtelenség cibálta a lelkem, de tudtam, ideje lesz kezdeni valamit magammal, mert ez így nem mehet tovább.

Átgondoltam a lehetőségeim, miközben az ujjaim közé fogtam a tollat, és megcsóváltam a fejem. Féltettem az anyám és az apám. Nem akartam, hogy a makacsságom miatt essen bántódásuk.

– Oké – feleltem kimérten, majd óvatosan magam elé húztam a lapot, és lefirkantottam a Maddox által közölt szöveget.

– Nyugi! Minden rendben lesz! – biztatott a srác, de én nem így éreztem. Kizárólag katasztrófára számítottam, leginkább azért, mert eddig az időm nagy részét az iskolában és otthon töltöttem. Legkevésbé sem vágytam arra, hogy kirándulni menjek egy csávóval, akit nem is ismerek. Arról nem is beszélve, hogy elrabolt, betolakodott a személyes terembe, most pedig magával rángat a franc se tudja, hova.

– Hát persze! – emelkedtem fel a székről, majd a szekrényhez sétáltam, aminek az aljából előhúztam egy hátizsákot. Belepakoltam pár ruhát, egy fésűt és a telefonomat. Természetesen a töltőről sem feledkeztem el.

Mivel dunsztom sem volt, hova készülünk, így felmarkoltam a laptopom, és azt is betömködtem a táskába. Még egy-két feleslegesnek vélt cuccot is beletuszkoltam, mint egy hajgumi és egy csomag zsebkendő, majd körbefordultam magam körül. Maddox felvont szemöldökkel követte figyelemmel a ténykedésem, de szerencséjére nem szólt semmit. Azonban amikor felkaptam a neszeszerem kitört belőle a nevetés.

– Ves, bikinit is pakolj, kérlek, akár megállhatunk az aquaparkban!

– Kuss legyen! – mordultam rá, majd feldúltan odavágtattam a szekrényhez, és választottam egy szimpatikus fekete, bővebb fazonú pólót és egy ugyanilyen színű melltartót.

– Itt pereg le az életem – szúrt oda ismételten Maddox. – Nem tudnál egy kicsit sietni?

– Fordulj el! – utasítottam markánsan. Kivártam, amíg egy szemforgatás után megtette, aztán sebtében magamra kapkodtam a göncöket. Közben végig árgus szemekkel figyeltem, nem les-e véletlen. Bár nem hiszem, hogy örömteli látványban részesült volna.

– Kész vagy már, Vespera? Nem érünk rá! – fordult meg épp akkor, amikor a cipőm után nyúltam. – Hogy a francba lehetsz ennyire lassú? Tényleg arra játszol, hogy kinyírjanak?

– Fejezd be! – morogtam, és sebtében megkötöttem a cipőfűzőm. – Kész vagyok! – tártam szét a karom, miután felemelkedtem. – És most?

– Most indulunk! – lódult meg az ágy felé, majd felkapta a táskám, és a hátára dobta. – Gyere! – ragadta meg a csuklóm, és az ajtó felé kezdett vonszolni. Nem ellenkeztem, csak hagytam, hogy magával vigyen.

Kikukucskált a folyosóra, majd amint rájött, hogy anyáék alszanak, rögvest megindultunk a lépcső felé. Ott lassú léptekkel araszoltunk lefelé, végül Maddox kinyitotta a bejáratot, és kisurrantunk rajta.

Borzalmas érzések keringtek bennem. Úgy éreztem, elárultam a szüleim és valamiféle ocsmány bűnt hajtok végre. Persze, valamelyest ez igaznak is tűnt.

A Cadillachez évre, a fiú bedobta a hátsó ülésre a táskám, és megvárta, amíg beszállok. Az ajkam harapdálva kötöttem be magam, majd Maddoxra emeltem a tekintetem, miután ő elfoglalta a volánt.

– Nem mehetnék mégis vissza? – kérdeztem szomorúan. Nem voltam felkészülve semmiféle utazásra. Arra a természetfelettire meg végképp nem, amit a látomásban tapasztaltam.

– Sajnálom, Ves – mosolygott rám bánatosan, aztán rögtön gázt is adott. – Nincs visszaút...

– Nem esik bajuk, igaz? – Egészen addig bámultam a házunkat, míg ki nem fordultunk az utcából. A szívem vérzett, a lelkem háborgott.

– Maximum aggódnak egy kicsit – jött a felkavaró válasz.

– Csodás...

– Kénytelen voltál eljönni – folytatta az utat figyelve. – Ha maradsz, azzal veszélybe sodrod őket. Egyébként meg nem is az igazi szüleid.

– De... nekem sosem említették, hogy örökbe fogadtak volna – hoztam fel a lábam alatt húzódó gumiszőnyeget kémlelve. Fájdalmat észleltem a szívemben, méghozzá akkorát, hogy attól féltem, nem fogom elbírni. Előtte nem gondoltam bele ennyire mélyen ebbe az egészbe, de most ostorcsapásként nehezedett a hátamra.

– Pedig valószínűleg így történt – felelte a fiú. – Sajnálom, Vespera!

– Mindegy – hajtottam le a fejem szomorúan. Felesleges lett volna erről beszélgetni. Ezt nekem kellett lejátszanom magamban.

– Idővel könnyebb lesz – próbálta menteni a helyzetet, de nem segített vele sokat.

– Biztos – reflektáltam elszontyolodva. – Inkább mondd meg, hova tartunk!

– Apámhoz – válaszolta a srác, majd bevett egy kellemes jobb kanyart. – Legalábbis először el kell mennünk a kisházba, ahova...

– Ahova behurcoltál? – vágtam a szavába. Nem felejtettem ám el a tegnapi eseményeket, hiába hitte azt.

– Az túlzás!

– Nem, Maddox, nem az! – szögeztem le ismét. – Az akaratom ellenére elhurcoltál, majd halálra rémítettél!

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – sandított rám egy félmosollyal az ajkán.

– Tényleg? – emeltem meg a hangom. A szomorúságom egy másodperc alatt fordult át méregbe. Maddox remekül értett hozzá, hogyan hozzon ki a sodromból. Talán ez volt a másik szuperképessége a csókolózós mutogatás mellett.

– Igen! – kuncogott fel. – Már bocsánatot kértem, Ves!

– Nem érdekel! Ez az egész sem! – Már hisztériáztam. Az elmúlt két napban folyamatosan olyan dolgokat csináltam, ami határozottan a komfortzónámon kívül esett, így érthetően kiborultam. Emellett alig két órát aludtam, így azon sem lepődnék meg, ha egyszerűen csak sárkánnyá változnék, és leharapnám a mellettem kajánul vigyorgó gyerek fejét.

– Nagyon heves vagy – állapította meg. – Egy egészen kicsit emlékeztetsz Zeuszra.

– Leszarom! – néztem rá szikrákat szóró szemekkel. – Ha már így alakult, akkor azt mondd meg, hogy te miféle elcseszett mitológia valami vagy!

– Azt hittem, tudod – vágott egy grimaszt, mire kiszakadt belőlem egy fáradt sóhaj. Mégis honnan kellene tudnom?

– Hát, képzeld, Maddox, nem!

– Azt hittem, okos vagy – cukkolt tovább, de nem tette jól. Az arcom szerintem már vörösben pompázott a bennem fortyogó indulatoktól.

– Nem mondanád el mindenféle extra megjegyzések nélkül?

– Apollón az apám – válaszolt végre normálisan. – Az anyám egy ember. Így félisten vagyok.

– Micsoda? – szaladt fel a szemöldököm. – Mint az a Perszeusz csávó abból a filmből...amiben ellopnak egy villámot...

– Ne! – szólt közbe. – Fel ne merd hozni!

– Miért is ne? – tudakoltam.

– Azért, mert Perszeusz sosem volt Poszeidón fia, Vespera. Felejtsd el!

– Nem, de abban a filmben róla kapta a nevét a főszereplő, ha jól tudom.

– Nem érdekel!

– Hű, de morcos lettél – fontam össze a karom. – Látom kikészít ez a téma. Elképzelhető, hogy sokszor fel fogom hozni, ha már te is kényed kedved szerint idegesítesz engem.

– Idegesítelek? – pillantott rám futólag. – Szerintem egész kedves vagyok!

– Valóban? Te kedvesnek neveznéd azt, hogy elraboltál, betörtél hozzám, majd magaddal rángattál?

– Igen, de közben az voltam – rántotta meg a vállát, mire megcsóváltam a fejem. Nem tudtam kiigazodni ezen az emberen. Vagy... félemberen?

– Aha...

– Oké, akkor most már tudod, mi vagyok – tért vissza a témához, mellyel kapcsolatban az imént érdeklődtem. – Van még valami, amire kíváncsi vagy?

– Igen! Az anyád nem tanított jómodorra?

– Nehezen tette volna, hiszen hétéves koromban megölték – jött a felelet, mire azonnal elszégyelltem magam.

– Sajnálom, én... nem tudtam – hebegtem zavaromban. Eléggé beletrafáltam, de basszus! Honnan kellett volna tudnom?

– Semmi baj – mosolygott rám. – Egyébként kedves nő volt. Miatta szeretem ennyire a csokit – nevetett fel visszafogottan. – Erről jut eszembe! Nem vennél ki egy táblát a kesztyűtartóból?

– Mi...? – értetlenkedtem egy sort, majd kinyitottam az említett dolgot. Jóformán hátrahőköltem, amikor megláttam azt a halom édességet, amit Maddox odagyűjtött. Vagy húsz tábla csokoládéval és csokiba mártott kekszekkel találkoztam. Szerintem csak a látványuktól felszedtem plusz két kilót.

– Egyél te is, és közben adj nekem is! – tartotta a markát jelentőségteljesen, így kénytelen voltam kiemelni egyet, visszacsukni a kesztyűtartót, majd felbontani, és törni neki egy csíkot.

– Tessék – nyomtam a kezébe, ő pedig egy másodperc alatt eltűntette. – Szent ég! Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy kövér voltál, igaz?

– Ja, igen – vigyorgott rám. – Felírhatod a listára a betörés mögé.

– Egy seggfej vagy!

– Nem is igaz! De a helyemben mit tettél volna, ha azt kaptad volna feladatul az apádtól, hogy találd meg a lányt, akit Zeusz gondosan elrejtett? – dobta fel a kérdést, amire magam sem tudtam a választ, azonban valami más jutott róla eszembe.

– Amúgy... te hogy kerültél szeptember közepén az iskolába?

– Odamentem?

– De... minek iratkoztál be? – faggattam tovább, de Maddox csak mulatott rajtam, majd ismét felém tartotta a tenyerét, így beleejtettem egy újabb csík édességet.

– Nem iratkoztam, Ves. Csak odamentem. Nem is tűnt fel senkinek! Még a tanároknak sem!

– Ne szórakozz már velem! – csattantam fel döbbenetemben. – Ez komoly?

– Persze!

– Te jó isten... – suttogtam, majd lepillantottam a csokira. Úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy elfogadjam, így hamar bekaptam egy kockát.

– Végre! – kiáltott fel Maddox, mire összerezzentem. – Azt hittem, évekig fogod csak nézegetni, ahogy én eszem!

– És miért kell üvöltözni? – motyogtam, majd vettem egy nagy levegőt.

– Bocs, csak megörültem, hogy végre ettél a csokiból. Adnál még?

– Vagy inkább megőrültél – javítottam ki, majd lekaptam a nyalánkságról a csomagolást, és az egészet odaadtam neki. – Tessék! Nem foglak etetni, mint egy kisbabát!

– Kár, jól esett a törődésed – vigyorgott nagyokat, majd beleharapott a maradékba.

– Aha... – emeltem az égnek a tekintetem, de nem fűztem hozzá többet.

Ezután nem sokkal Maddox leparkolt a ház előtt, ahonnan tegnap fejvesztve menekültem. Ma viszont ismét itt voltam. Éljen...?

– Itt lakik Apollón, vagy mi? – csaptam be jó erősen az ajtót, hogy éreztessem, egy kicsit sem érdekel ennek a csotrogánynak a sorsa, és még eléggé zaklatott vagyok amiatt, hogy itt kell lennem a puha ágyam helyett.

– Nem – jött a válasz a ház felől. Rémülten kaptam oda a fejem az ismeretlen női hangra. Az idegen gyönyörűnek tűnt. Magas volt, és nagyon formás. Amolyan topmodellnek néztem volna, ha nem egy fekete öltönyt viselne, egy hozzá tartozó fekete nadrággal. Hosszú, barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, míg kezét összefonta a mellkasán. Fura...

Maddox felkacagott. Olyan jókedvűen, mintha élete legjobb viccét mesélnék neki éppen. A szépség rá emelte halvány kék íriszét, arca igencsak sértődöttnek látszott a társamtól kapott reakcióra.

– Maddox, fejezd ezt be, mielőtt a Tartarosz legmélyére hajítalak!

○•○•○

Hatodik! Na, szerintetek ki érkezett a végén?

Ja, és csináltam egy ilyet a vicc kedvéért, és nem, nem hoztam létre random facebook profilokat, :D