A férfi szorosan rajtam tartotta smaragdzöld szemét. Felvont szemöldökkel várta a választ, de nem tudtam eldönteni, hogy tőlem vagy Maddoxtól. És dunsztom sem volt, miről beszél, de azt sikerült felfogni, hogy találtam még egy személyt, aki remekül tud sértegetőzni. Még gömbölydednek nevezett.

– Ki vagy te? – kérdeztem, miközben teljesen az ajtó melletti szürke falig hátráltam.

– Miért kérdez bugyuta dolgokat? – pillantott a szőke Maddoxra. – Azt hittem, már átbeszélted vele a dolgokat, fiam.

– Tudod, apa, nem sok időm volt rá, ugyanis Vespera nem túl nyitott személyiség – magyarázkodott Maddox az édesapjának. Oké, kezdtem érteni, miért mondta ma azt korábban, hogy majd meglátom. Ő már akkor eldöntötte, hogy elrabol.

– Meg fogtok ölni, igaz? – érdeklődtem szipogva.

– Meglátjuk – válaszolta a férfi. – Előtte beszélgessünk!

– Nem akarok még meghalni – tört ki belőlem újra a féktelen sírás, ahogy a rémület és a pánik keveredett bennem némi fájdalommal.

– Muszáj ilyeneket mondani? – pirított rá Maddox, majd elém lépett, és gyengéden megragadta a könyököm. – Gyere, ülj le! Nem lesz semmi baj!

– Azt nem értem, fiam, hogy ilyeneket miért kell mondani! Baj már van elég, miatta! – mutatott rám ismét.

– Azt sem tudom, kik vagytok – hüppögtem, miközben hagytam, hogy a fiú a barna kanapéhoz vezessen. – Nektek írtam azt a sértő kommentet a hegymászással kapcsolatban, és azért vagyok itt? – találgattam, habár nem tűnt logikusnak, hogy a véleményem miatt elhurcoljanak. Bár...

A férfi és Maddox összenéztek. Az arcukról mindössze tanácstalanságot tudtam leolvasni, és közben igyekeztem kitörölni a riadalom cseppjeit az orcámból. Lassan már teljesen átázott a kabátom ujja.

– Én már akkor megmondtam Zeusznak, hogy ne erre az idiótákkal teli földrészre hozzuk, és tessék! Itt az eredménye! Ő maga is elbutult! – Zeusznak? Valami kódneveket használó társaság rabolt el? Az üzenetekben is egy görög szó szerepelt... Nem tudtam már felidézni, de emlékeztem, hogy kisasszonynak hívott az az ismeretlen. Talán azok is tőlük érkeztek?

– Mi lenne, ha inkább elmondanád neki, amit akarsz? – hozta fel Maddox. – Talán mutatkozz be neki!

– Apollón vagyok! – vigyorgott rám a maximum harmincasnak kinéző ember. Ember?

– Szuper – suttogtam. – Mit akartok tőlem?

– Azt, hogy csináld vissza! – lépett egyet felém ez a bizonyos Apollón, akinek a neve valamilyen formában hasonlított az üzenetek feladójáéhoz.

– Mit? – hőköltem hátra. – Vonjam vissza a kommentem?

– Felejtsd már el ezt a badarságot! – pirított rám erélyesen. – Add vissza, amit elvettél!

A szemem ezerszeresére tágult a hangnemtől, amit megütött, és nyeltem egy nagyot. Őszintén szólva, annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem, menten pánikrohamot kapok.

– Én nem... – hebegtem félősen. – Nem loptam még sosem!

– Szerintem kezdjük az elején! – ereszkedett le mellém Maddox, és óvatosan felém nyújtott egy papírzsebkendőt. – Csak nyugalom!

– Nincs idő erre, fiam! – háborgott a furcsa, görög nevű. – Azonnal el kell vinned a megfelelő helyekre, hogy minden visszaálljon az eredetibe!

– Mi? – makogtam értetlenkedve. Én nem akartam sehova menni, csak haza. Bele sem mertem gondolni, hova akarnak elrángatni ezek az elmebeteg emberek, akik mint valami szekta, álneveket használtak.

– Szóval, Ves, mennyire vagy jó történelemből? – emelte rám íriszét Maddox.

– Kimagasló... vagyok... belőle – motyogtam lesütött tekintettel. Sosem tudtam elismerni, ha valamiben tényleg jó voltam. De ha az ember lánya nem csinos, legalább legyen tanult.

– Remek – bólogatott Maddox, míg Apollón csak a szemét forgatta. Türelmetlennek ítéltem. – Minden, amit a görög istenekről tanultál, igaz.

– Mi van? – kaptam fel a fejem a badarságra. – Miről beszélsz?

– Jól értetted – felelte. – Minden igaz. Léteznek.

– Valamiféle kódneveket használó szekta vagytok, ilyen furcsa nézetekkel? – érdeklődtem szipogva, majd megtörölgettem az orrom.

– Nem! – szögezte le a barna hajú fiú. – Az a helyzet, Ves, hogy a születésnapodon történt egy kisebb baleset. Néhány isten egyszerűen helyet cserélt egymással.

– És én is érintett vagyok! – közölte Apollón nem túl szívélyes hangnemben. – Szerinted így nézek ki?

– Nem tudom – suttogtam elhalóan. – Sosem találkoztunk.

– Nyilván nem – válaszolta a szőke férfi kellő szarkazmussal. – A lényeg, hogy csináld vissza!

– De mit? – kámpicsorodtam el újfent. – Nem tudok róla, hogy bármit tettem volna...

– Biztos a jó lányt hoztad el, fiam? – fordult feszülten az idegen a zöld szemű felé. – Mert szerintem nem. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ennyire esetlen legyen, ráadásul még csak nem is hasonlít az apjára!

– Az anyjára ütött – kelt a védelmemre Maddox. – Egyértelműen ő az! Láttam, apa!

– Akkor kérdezd ki! – utasította Apollón, majd felsóhajtott. – Addig elmegyek, és jelentem Zeusznak, hogy megtaláltuk a lányt. – A férfi kimondta, majd egyszerűen köddé vált. Döbbenetemben felugrottam, mert amit láttam, határozottan lehetetlennek tűnt. Körbejártam a helyet, ahol előtte állt, majd a kijárat felé pillantottam, ami azóta csukva volt, mióta Maddox elforgatta a belső zárat.

– Mi...? Ő most...? – hebegtem értetlenkedve.

– Ülj vissza, és beszéljük meg! – kérte tőlem Maddox lágy hangon, de nem akartam. Úgy döntöttem, megragadom az alkalmat a menekülésre, így rámosolyogtam a srácra, majd meglódultam az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el. Hátrahőköltem, amikor a semmiből előttem termett, rémülten tántorodtam hátrébb. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy minden próbálkozásom hiábavaló.

– Sajnálom! – emeltem magam elé a tenyerem. – Ne-nem akartam elszökni vagy ilyesmi – makogtam, mint egy idióta. – Csak...csak... levegőzni támadt kedvem.

– Nem mehetsz el – ragadta meg a csuklóm, és leeresztette helyettem a kezem. – A segítségedre van szükségünk, mert nagy a baj!

– És nem lehetett volna mondjuk kérni, ahelyett, hogy halálra rémítesz, és elrabolsz? – tört ki belőlem a frusztráltságom. – Azt sem tudom, miben segíthetnék. Ráadásul pont én? Maddox, szerintem nagyon benézted, bármi is történjen itt!

– Nem – rázta a fejét. – Te vagy az!

– De ki? – kiáltottam már-már dühösen. A kezdeti pánik kezdett méregbe fordulni, ugyanis eleve a fagyizás is komfortzónán kívül esett, most pedig úgy éreztem, teljesen kifordult magából a világom.

– Te vagy Zeusz és Démétér lánya – mosolygott rám Maddox. Olyan zavar alakult ki az elmémben, hogy le kellett ülnöm a kanapéra. Megkapaszkodtam a karfában, majd vettem pár nagy levegőt.

– Szóval a szüleim is tagjai ennek a szektának? – vágtam bele a kérdezősködésbe. – Ők kértek meg, hogy rabolj el, mert sosem mozdulok ki?

– Vespera, nincs semmiféle szekta! – állt meg előttem a fiú. – Igazat mondok, úgy, ahogy mondom. Egy istennő vagy!

– Köszi, ez nagyon... kedves tőled – pislogtam felé továbbra is értetlenül.

– Nem úgy értettem – emelte égnek a tekintetét egy másodpercre. – Tényleg az vagy!

– Teljesen összezavarsz – suttogtam a sokktól.

– El tudnád mondani esetleg, hogy mi történt a születésnapodon? – helyezkedett el mellettem félig felém fordulva. – Részletesen, minden mozzanatot!

– Öhm... – pislogtam a parketta felé. Igaz, három nap telt el azóta, mégsem emlékeztem pontosan. – Ez miért fontos?

– Mert aznap történt a csere – magyarázta. – Aki az előbb itt volt, ő Apollón, az apám, azonban valahogy Zeusz testében kötött ki. Ugyanez történt még másik hat istennel is. Pontosan a tizennyolcadik születésnapodon. Ezért szeretnélek megkérni rá, hogy felidézd, mit csináltál. Történt-e bármi rendhagyó.

– Szeretném leszögezni, hogy továbbra sem értem ezt az egészet. Az előbb csak úgy eltűnt az az ember... én... nem is tudom...

– Próbálj meg megnyugodni – érintette meg a combom, mire rákaptam ijedt, eddig szorosan a padlóra szegezett pillantásom. – Mi történt aznap?

– Oké – fújtam ki a levegőt. Sejtettem, hogy nem fog békén hagyni, amíg nem adok számot szeptember tizenkilencedikéről. – Vasárnapra esett – kezdtem felidézni a dolgokat –, tehát felkeltem, délben, mert hétvégén... sokáig szoktam aludni. Utána lementem reggelizni, anya palacsintát sütött, az a kedvencem. Nem sokkal ezután felmentem a szobámba, ahol egészen délután ötig chateltem az egyik netes haverommal, aki öt körül lelépett. Apa hat körül ért haza, hozott tortát, de anya összeveszett vele, mert csokoládésat hozott, nem puncsosat. A puncsos a kedvencem – motyogtam a sok jelentéktelen baromságot. – Összebalhéztak, így inkább visszavonultam az emeletre. Nem volt jókedvem – rántottam vállat.

– Az mit jelent? – sürgetett a fiú.

– Sírtam – vallottam be idegesen. Nem akartam gyengének mutatkozni, de talán már mindegy, hiszen az imént raboltak el, majd rémítettek halálra, szóval akár meg is oszthatom Maddoxszal a szülinapi zokogásom kellemes emlékét.

– Miért? – döntötte oldalra a fejét, még a szemöldökét is összeráncolta.

– Azért, mert minden úgy történt, ahogy számítottam rá. – Az ajkam harapdálva igyekeztem elhessegetni a fájdalmas gondolatokat, de tudtam, felesleges. – Általában minden szülinapom ugyanúgy zajlik, és titkon számítottam rá, hogy ez most más lesz. Tudom, elég gyerekes...

– Sajnálom – mondta megértően. – Szóval kiakadtál, és...?

– És megbántottam egy hordányi hegymászót Facebookon – feleltem megilletődve, mire Maddox felkuncogott.

– Értem – rázta a fejét hitetlenkedésében. – De valami durvábbra gondoltam.

– Nem tudom – dőltem hátra idegesen. – Kisírtam magam, ahogy szoktam, átestem két önutálton, aztán összeszedtem magam, és folytattam a semmittevést.

– Miféle önutálat? Az mit jelent? – folytatta a kérdezősködést, amitől egyre csak ingerültebbé váltam. Csak haza akartam menni, másra nem vágytam, csak az otthonom biztonságára.

– Csak a szokásos – mormoltam.

– Bővebben?

– Basszus, Maddox! Hagyjál már! – tört ki belőlem fennhangon. – Nem tudom! Mindenféle rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy senkinek sem vagyok elég, mindenki utál, és talán jogosan, mert én is magamat! Nem vagyok kedves, se csinos, nincsenek barátaim. Képtelen vagyok normális lenni! Még a szüleimet sem érdeklem, akkor mégis minek törődjek magammal? Beletemetkezem a tanulásba, ami rohadtul nem köt le, de nincs jobb dolgom, mert még az interneten sem vagyok képes olyan barátokat összeszedni, akiket érdekelnék! Az életem egy szar! Tipikus, unalmas tinédzserproblémák, amit senki sem vesz komolyan, ezért van annyi depressziós, lelkibeteg, nem megértett fiatal felnőtt!

Úgy felhúztam magam, hogy még a kezem is ökölbe szorult. Legszívesebben romboltam volna, de igyekeztem visszafogni az indulataim, amiket, ha otthon lennék, már rég levezetnék egy könyv földhöz csapkodásával, vagy némi párnába ordibálással. Azonban erre nem volt lehetőség, hiszen elhurcoltak, akaratom ellenére itt tartottak.

A tehetetlenség utat tört magának, újabb könnycseppek szaladtak végig az orcámon, de sebtében letöröltem őket. Belefáradtam a sírásba és a rettegésbe is.

– Megértelek – nyújtott felém egy újabb zsebkendőt. Honnan a francból szedi elő őket? Talán idevarázsolja?

– Tényleg? – kérdeztem vissza zaklatottan.

– Nem igazán – sóhajtott fel. – De attól még együtt érzek veled – villantott felém egy széles vigyort. – Szóval azt mondod, hogy nagyon kibuktál? Nem éreztél akkor valami furcsát a testedben?

– Most azt kérdezed, megjött-e? – szaladt fel a szemöldököm, míg Maddox jóformán a homlokára csapott.

– Nem! – vágta rá, miután beletúrt a homlokába lógó barna hajába. – Mert szerinted köze lehet a cseréhez?

– Nem tudom – nevettem fel visszafogottan. – Azt sem értem, mit keresek itt! Minden zavaros! Elrabolsz, kikérdezel, de ennél szürreálisabb már csak az lenne, ha meg is erőszakolnál, mert akkor biztosan azt gondolnám, hogy neked teljesen elmentek otthonról!

– Nem szoktam nőket erőszakolni, Ves – grimaszolt nagyokat. – Csak beszélni akartunk veled! – fordította a fejét a bejárat felé. A következő pillanatban pedig megjelent ugyanaz a férfi, aki nemrégiben kettesben hagyott minket. Ismét a semmiből... De Maddox honnan tudta? Édes istenem...?

– Nem jön el! – sétált be feldúltan Apollón. – Azt mondta, nem hajlandó kimozdulni az Olümposzról az én képemben, mert szerinte megalázó az ábrázatom!

– Akkor mit tegyünk? – emelkedett fel Maddox. – Vigyem haza?

– Mi? Dehogy viszed haza! – kelt ki magából Apollón. – Megmondtad neki, hogy csinálja vissza?

– Apa, Vespera nem tud semmit erről az egészről. Lehetnél egy kicsit megértőbb!

– Fiam, ha ennyire véded a lányt, akkor nemzzetek egy gyermeket, és lépj tovább rajta! De előtte fordítsa vissza a cserét! – Újfent megrökönyödtem. Nem tudtam eldönteni, mégis mibe keveredtem. Miféle gyermeknemzésről hadovált ez az ember? Nem tizennyolc évesen terveztem szülni, milyen beteg gondolat ez? Ebben a pillanatban biztosra vettem, hogy meghalok.

– Fogalma sincs, miről van szó – közölte Maddox a nyilvánvalót.

– Akkor minden bizonnyal rossz lányt hoztál el! – folytatta mérgesen. – Menj, ezt mégis vidd vissza, és keresd meg a jót!

– Igen – csatlakoztam a számomra továbbra is ködös társalgáshoz. – Csak vigyél haza! Vagy... mutasd meg, hol a buszmegálló!

– Gyerünk, fiam! Holnapra találd meg a jó lányt! – mordult Maddoxra Apollón, majd fordult egyet, és ismét köddé vált.

Egy darabig a hűlt helyét bámultam, de egyszerűen nem bírtam összerakni a képet. Komolyan egy istennel néztem volna farkasszemet? De ha nem, akkor mégis hogyan vált kámforrá egy másodperc leforgása alatt?

– Gyere, Ves! – intett felém Maddox. – Hazaviszlek!

– Komolyan? – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. – Ezt nem hiszem el!

– Igen, gyere, kérlek! Sajnálom, hogy megijesztettelek! Megtennéd, hogy elfelejted ezt az egészet?

– Persze! Majd titokban tartom, hogy egy emberrabló szekta tagja vagy! – háborodtam fel, miközben felkeltem a kanapéról, és követni kezdtem kifelé.

– Most engedtelek el! – emelte meg a hangját, végül normálisan folytatta. – Nem állt szándékomban bántani, pedig könnyen megtehetném.

– Szóval most már fenyegetsz is? – nyeltem egy nagyot. Nem éreztem magam biztonságban, még akkor sem, amikor végre a tüdőm megtelt a friss őszi levegővel. A pánik enyhült, maradt helyette a hitetlenkedés.

– Dehogyis! – vágta rá habozás nélkül. – Csak tudatosítani akartam, hogy nem tervezlek kinyírni, amennyiben tartod a szád.

– Ki hinné el nekem, hogy elrabolt egy görög nevekből álló csoportosulás? – hoztam fel, majd kihalásztam az autóból a táskám. – Gyalog megyek!

– Ugyan már! – húzta a száját Maddox. – Megígérem, hogy tényleg hazaviszlek! Ennél rosszabb már egyikünknek sem lehet! Rám megharagszanak az istenek, mert tévedtem, téged meg már egyébként is elraboltalak.

– Mégis miből gondoltad, hogy a suta, kövér malacka a te embered? – fintorogtam a bugyuta gondolatra. Annyira szürreálisnak éltem meg az egészet, hogy csak a fejem bírtam rázni, mert utat tört magának a teljes zavarodottság. Már magam sem voltam benne biztos, mit láttam az imént. Mintha az elmémben lenne egy gát, ami folyamatosan eltorlaszolta a hihetetlen események felfogását. A fickó egy szempillantás alatt tűnt el a semmiben. Kétszer! Tegnap este pedig Maddox...

– Ne legyél szigorú magaddal! – mosolygott rám a fiú. – Szerintem jó társaság vagy!

– Maddox, te jártál nálam tegnap este? – tértem rá a témára – mit sem törődve a mézesmázas bókokkal –, ami engem a legjobban izgatott. Végül is, ha már láttam az állítólagos apját elteleportálni, akkor elárulhatja ezt is. Maximum elszállítanak a pszichiátriára. Egyébként is valószínűleg hallucináltam ezt az egészet.

– Igen – vallotta be, mire összevontam a szemöldököm.

– Mármint tényleg?

– Igen, Ves. Sajnálom! Megjelent anyukád, gondoltam, kiakadna, ha csak úgy kirángatnálak az ajtón...

– Jézusom! – akadtam ki újra, majd a hátamra vettem a táskám. – Köszönöm a kellemes délutánt! – vetettem oda felbátorodva az adrenalintól, ami kizárólag arra késztetett, hogy azonnal futásnak eredjek. Így is tettem, habár úgy nézhettem ki, mint egy totyogó pingvin.

– Ves! – kiáltott utánam Maddox, de nem foglalkoztam vele. Azonnal el kellett innen tűnnöm, mielőtt meggondolja magát, és mégis kinyiffant. Így is egész végig azt hittem, ma meghalok. Nem így lett, talán szerencsés vagyok.

A gondolat elhamarkodottan kúszott az elmémbe, ugyanis elég hamar beleütköztem Maddox mellkasába. Rémülten húzódtam el tőle, mire a srác elvigyorodott.

– Mégis megölsz?

– Nem! – forgatta meg zöld íriszét. – Hadd engeszteljelek ki azzal, hogy hazaviszlek!

– Nem akarom...

– Nyugi! – ragadta meg a kezem, majd összekulcsolta az övével. – Kocsikázunk egy kellemeset!

Megpróbáltam kiszabadulni, de ez az erőszakos ember nem hagyta. Magabiztosan húzott a kocsiig, ezért mivel nem akartam az úton csúszni, így kénytelen voltam hagyni neki.

Továbbra is rettegtem, amikor beszálltam az autóba, majd bekötöttem magam. Maddox elfoglalta a volánt, majd rám mosolygott. Inkább elfordítottam a tekintetem, mert legszívesebben bevertem volna a képét az akaratos emberrablónak. Emellett nem tudtam dűlőre jutni azzal, aminek tanúja voltam. Valóság volt, vagy mindössze képzeltem? De, hisz láttam!

Egész úton a kezem tördeltem, és agyaltam. A remény felcsillant, amikor Maddox bekanyarodott az utcánkba, de csak akkor nyugodtam meg némileg, amikor leállította a motort a házunk előtt.

– Nagyon sajnálom, Vespera! – nézett rám bűnbánóan. – Kérlek, ne haragudj rám, amiért ennyire megijesztettelek! Nem állt szándékomban, de vannak kötelességeim.

– Oké – nyögtem ki zavartan. – Akkor... mehetek?

– Igen! – bólogatott. – Nyugodtan!

– Elég béna emberrabló szekta vagytok – szúrtam oda csendesen, mielőtt kitártam az ajtót, hogy kiszálljak. – Valószínűleg egy formás, elképesztően csinos lány lesz a ti emberetek. Nem tűnt fel, hogy általában a filmekben mindig ők a kiválasztottak? Nem ártana átgondolni a dolgokat, mielőtt elhamarkodottan cselekszel! – morgolódtam, habár nem tűnt jó ötletnek. – Nem szólok senkinek arról, amit ma láttam – tettem hozzá, aztán eszembe jutott valami. – Ha tényleg igaz ez az egész, miért nem törlöd ki az emlékeim? – A kérdés ugyanolyan bugyután hangzott, mint az előbbi pár mondatom, de biztosra akartam menni. Jobb békében elválni, nehogy újra elhurcoljanak.

– Nem vagyok rá képes – felelte vállat rántva. – Az apám megtehetné, de egyelőre nem ura Zeusz képességeinek, így jobb nem játszani vele. Ezért kellett volna... segítened.

– Értem – reflektáltam, majd kiugrottam a Cadillacből. – Kérlek, csak... hadd ne lássalak többet! Nem érdekel ez az egész! – csuktam be az ajtót.

– Nagyon sajnálom! Valóban lenne még mit csiszolni a tervek kivitelezésén! – hajolt az anyósülés fölé. – Azért nincs harag, ugye?

– Persze, nincs – suttogtam, majd felsóhajtottam, és besétáltam az épületbe.

○•○•○

Sziasztok!
Megérkeztem a negyedik fejezettel! 
Arra gondoltam, hogy lazára szeretném venni a helyzetet, már, amennyire lehet, némi humorral fűszerezve, lehetetlen helyzetekkel, vicces, akár szarkasztikus dolgokkal. Remélem, ez nem tántorít el senkit a történettől. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről. :)