– Akkor, ha jól értem, most már lehetünk barátok? – kérdezte Maddox, miután csatlakozott hozzám ebédszünetben a szokásos szabadég alatti, padon folytatott falatozásomhoz.

– Nem értelek – dőltem hátra kimerülten. – Miért akarnál velem barátkozni?

– Szimpatikus vagy – vigyorgott rám, miközben előkapart egy tábla csokoládét.

– Köszi – mormoltam, majd haraptam egyet az uzsonnámból.

– Gondolkodtam azon, amit reggel mutattál – hozakodott elő egy új témával. – Mármint azokon az üzeneteken. Nem lehet, hogy Bradley vagy valamelyik haverja áll mögötte?

– Nem tudom – rántottam meg a vállam. Nem volt kedvem ezen rágódni, főleg nem most, amikor végre kicsit lenyugodtak a kedélyek. Mindkét zaklatóm tartott egy kis szünetet: Brad és a telefonos is. Nem is érkezett semmi a reggeli óta.

– Úgy tudom, hogy tegnapelőtt volt a szülinapod – szólalt meg ismét Maddox, mire egyből felszaladt a szemöldököm.

– Mégis honnan...?

– Ves, manapság minden kiderül egy Facebook profilból – vágott a szavamba. – Van kedved megünnepelni?

– Mi van? – tört ki belőlem a kacagás a zavartól, ami rám telepedett. – Te kutattál utánam? – kértem számon, miután egy picit lecsillapodtam.

– Dehogy! – válaszolta, majd rám kacsintott. – Na, mit szólnál hozzá, ha elmennénk fagyizni?

– Szeptemberben? – grimaszoltam nagyokat. – Szerintem felesleges, és már egyébként is elmúlt.

– Indok nélkül is elmehetünk, nem?

– Jó, akkor legyen így – sóhajtottam fel kínomban. Sejtettem, hogy úgysem szabadulok, így belementem. Mit tehettem volna? Maddox elég akaratosnak tűnt, már, ahogy két nap alatt sikerült megállapítani.

– Szuper! – vigyorgott a srác, majd bekapott egy kocka csokit. – Ké...

– Nem! – vágtam a szavába, mielőtt még megkérdezné, kérek-e a nyomorult csokoládéból.

– Miért vagy mindig ennyire morcos? – Elég kicsapongónak érzékeltem ezt a társalgást, ahogy csak úgy dobáltuk a random topikokat.

– Nem vagyok az – feleltem kimérten. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy szóba álljanak velem, meg ilyesmi. – Már hozzászoktam a csendhez, ami általában körülölelt, legalábbis otthon. A suliban meg... a csesztetéshez. Egy idő után mindennapossá válik. Az ember hamar beletanul, így nem éri több meglepetés.

– Lehetnél egy kicsit vidámabb – vetette át a lábát a padon ugyanúgy, mint tegnap, és teljes testével felém fordult, míg újabb adag édességet kapott be. – Például ehetnél ebből – rázta meg a finomságot. – Máris derűsebben látnád a világot. – Ahogy kifordította a kezét, megpillantottam a csuklóján egy tetoválást, mely egy babérkoszorút ábrázolt. Egy kicsit talán tovább időztem rajta a kelleténél. Nem értettem, miért varratna magára bárki egy ilyen szimbólumot, elég csajosnak hatott ebben a formában.

– Ez mi? – mutattam rá a jelre.

– Ez, Ves, kérlek szépen, egy tetoválás – emelgette meg a szemöldökét, mire kifújtam a levegőt.

– Tényleg? – kérdeztem vissza szarkasztikusan. – Én teljesen mást gondoltam!

– Tényleg? – tudakolta ő is tettetett csodálkozással.

– Nem! Idióta! – mormoltam halkan, de a fiú mosolya kiszélesedett. – Miért pont egy babérkoszorú?

– Van némi köze az apámhoz – válaszolta Maddox. – De ezt majd inkább később mesélném el, ha nem haragszol.

– Szóval az apád egy elismert jogász? – A srác felnevetett a bugyuta kérdésemen, még az én szám széle is megrándult. Természetesen nem komolynak szántam, de tudtommal ez a szimbólum napjainkban valamilyen formában a dicsőséget jelképezi.

– Nem mondanám annak – mulatott tovább Maddox. – Jobban illene rá a szétszórt művész, ha már ilyen formában kéne jellemeznem.

– Aha, oké... – mosolyodtam el végül én is.

– Mindegy, nemsokára úgyis megérted.

– Mert? – kaptam fel hirtelen a fejem.

– Ja, csak mondtam – rántotta meg a vállát. – Ne foglalkozz velem, néha hülyeségeket beszélek!

– Rendben... – motyogtam immáron az előttünk húzódó betont szuggerálva. Nem tudtam hova tenni az utolsó megjegyzését, de úgy döntöttem, hogy felesleges foglalkoznom vele. Jobban zavart a tény, hogy iskola után bizony nem hazamegyek, hanem bandázni egy fiúval, akit nem is ismerek.

○•○•○

– Nyugodtan beülhetsz, nem fog elnyelni az anyósülés – jegyezte meg Maddox, amikor lassan egy teljes perce álltam a fehér, öreg autó mellett. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek.

– Életveszélyesnek tűnik – közöltem vele. – Hány éves ez a kocsi? Ötezer?

– Ez egy 1969-es Cadillac Eldorado! – fakadt ki a fiú. – Nem beszélhetsz róla ennyire lenézően! – meredt rám csodálkozva, végül meglódult felém. – Na, gyere! – ragadta meg a karom, majd odahúzott a kocsival szembe. – Nézd meg így! Nem csodálatos?

– Öhm... nagyon... szép – bólogattam, hátha nem szükséges a kelleténél tovább bámulnom ezt a böszme nagy gépjárművet, melynek orra hosszan előrenyúlt, és az elején ott virított a Cadillac jel, ami körül egy... babérkoszorú szaladt körbe. – Látom odavagy a babérkoszorúkért.

– Ne viccelj, Ves! Imádom őket! – felelte a Maddox, majd szélesen rám vigyorgott.

– Nagyon... fura vagy! – vágtam hozzá kendőzetlen a véleményem, majd odaléptem az ajtóhoz, és beültem a tágas autóba. Az ülés szélesnek tűnt és meglepően kényelmesnek ítéltem. Bekötöttem a biztonsági övet, míg Maddox is elfoglalta a volánt, miután a táskáját hanyagul hátrahajította.

– Mehetünk? – pillantott futólag felém, mire bólintottam egy párat. Elforgatta a kulcsot, a motor pedig felzúgott, míg ezzel egy időben felcsendült egy indokolatlanul hangos, mégis erőteljes dallam. Olyan hirtelen indult be az üvöltő rock, hogy összerezzentem, talán még egy picit ugrottam is rémületemben.

– Ha meg akarsz ölni, remekül csinálod – suttogtam szívemre szorított tenyérrel, és igyekeztem nagy levegőket venni, hogy életben maradjak.

– Sajnálom! – csavarta le a hangerőt élhető szintre. – Szeretem a zenét!

– Hallottam! – helyeseltem a műszerfalra szegezett tekintettel. – Milyen elcseszett szar ez?

– Nem ismered a KISS-t? De, hiszen őket minden normális ember ismeri, Ves!

– Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de én már a huszonegyedik században létezem, nem a múlton rágódom – vágtam vissza sértődötten.

– Semmi baj! Hallgasd ezt! – nyomkodta az ősrégi rádiót, majd felcsendült egy újabb szám. – Kiss, God of Thunder a címe.

– Csodás! – reflektáltam, miközben hátradőltem, és leeresztettem a kezem az ölembe. – Akkor menjünk, hogy minél kevesebbet kelljen hallanom...

– Fő a pozitivitás, Ves! – villantott felém egy vigyort, majd kitoltatott a parkolóból, és végre útnak indultunk. Egészen Rockville közepéig kocsikáztunk, ahol Maddox leállította az autót és leparkolt a leveleit hullató fácska alatt.

Csendben sétáltunk el a cukrászdáig, ahol erőszakosan két gombóc fagylaltot kellett választanom, holott igazából egyet sem szerettem volna. Maddox természetesen a csokis mellett döntött. Nem tudtam hova tenni ezt az érdekes őrületét az édesség iránt, így hamar el is hessegettem a gondolatot.

A kezembe fogtam a kis tálat, miután a kedves partnerem úriember módjára nem engedett fizetni, majd kiültük a fagyizó kint elhelyezett asztalainak egyikéhez. Lehelyeztem magam elé a finomságot, majd összefontam a kezem, és nekidőltem a szék háttámlájának.

– Meg sem kóstolod? – érdeklődött a fiú.

– Majd talán igen – rántottam vállat.

– Talán nem szereted?

– De – helyeseltem. – Majd mindjárt – néztem körbe az utcán. Továbbra sem voltam oda a nyilvános helyeken való eszegetését. Különösen idegessé tett. Végül egy mély sóhaj kíséretében magamhoz emeltem a pohárkát, és megkóstoltam a vaníliát. Egész kellemesnek éreztem, így szép lassan, de bekanalaztam a számba.

– Mindig ilyen voltál? – tudakolta Maddox.

– Mármint? – pillantottam bele zöld íriszébe.

– Ilyen magadnak való.

– Nem én akartam ilyen lenni – ráncoltam a szemöldököm. – Így alakult. Sosem kértem, hogy csesztessenek, Maddox, de az emberek ilyenek. Ha valaki egy kicsit is különbözik tőlük, akkor... hamar bírálják.

– Tudom – mosolygott rám kedvesen. – Nem azért kérdeztem, csak kíváncsi voltam.

– Jól van – zártam rövidre ezt a társalgást. Már csak arra vágytam, hogy hazakerüljek. Nem Maddox volt a probléma – mert alapvetően egész szimpatikusnak ítéltem, főleg miután reggel a védelmemre kelt –, leginkább az, hogy feszélyezett a helyzet, amibe kerültem. Nem szokásom eljárogatni otthonról. Idegen körülmények közé keveredtem, és ez kizökkentett a komfortzónámból, bármennyire is átlagos dolgot csináltunk. Más örülne, ha egy fiú elhívná valahova, míg én rémülten várom a hazamenetelt. Egy igazi csődtömeg vagyok.

– Minden rendben? – kérdezte a srác, amikor ismét felpillantottam, majd letettem a kiürült edénykét az asztalra. Úgy láttam, hogy időközben ő is befejezte, így konstatáltam, hogy a találkozónknak nemsokára vége szakad.

– Aha – hazudtam.

– Van kedved sétálni, mielőtt elindulunk?

– Hát... – hebegtem a váratlan kérdéstől. Nem akartam. – Talán holnap? Elég sok a tanulnivalóm...

– Nyugi, nem gond, csak egy ötlet volt – emelkedett fel a székről. – Akár mehetünk!

– Oké – suttogtam zavartan, majd behajítottam a szemetesbe a műanyag kanalat és a papírdobozkát. Maddox jelentőségteljesen az autója felé bökött, mire nagy léptekkel megindultam az irányába.

Beültünk egymás mellé, Maddox pedig előhúzta a telefonját a zsebéből, és bámulta legalább két percig.

– Haza kéne ugranom, mielőtt elviszlek – hozta fel rám nézve. – Nem gond?

– Ha nem tart sokáig – egyeztem bele, hiszen mit tehettem volna?

– Király! – indította be a kocsit, majd rögtön nagy gázt is adott. Átkavirnyáztunk a városon, egész hosszan utaztunk. A helység külső területére érve azonban összevontam a szemöldököm.

– Hova megyünk? – tudakoltam, amikor elhagytuk Rockville nevét jelző táblát. Kezdtem meglehetősen kényelmetlenül érezni magam. Mintha egy belső hang azt súgta volna, hogy itt valami határozottan nincsen rendben.

– Hozzánk – pillantott rám futólag, majd megint az útra szegezte a szemét. – Mindjárt ott vagyunk!

– Maddox, nem vinnél inkább haza?

– Két perc az egész, ne aggódj! – felelte lágyan, de a rossz érzésem nem csillapodott. Lekanyarodtunk balra, egy utcába, melynek elejét hosszú sövény borította. A legvégébe érve bukkant fel egy régebbi építésű, picike, bézs színbe öltözött ház, melynek kertje eléggé elhanyagoltnak tűnt. A virágok kókadoztak, a fű magasra nőtt.

Újfent elkapott a pánik, ahogy Maddox leparkolt előtte, majd rám emelte zöld íriszét.

– Itt megvárlak! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire a fiú összeszorította a száját.

– Az nem fog működni, Ves – sóhajtotta. – Esetleg bekísérnél?

– Minek? – húzódtam azonnal jobbra, így nekipréselődtem az ajtónak. – Minek hoztál ide?

– Bent megbeszéljük, ha esetleg hajlandó lennél magadtól bejönni, Vespera. Ha nem teszed, sajnos... nekem kell becipeljelek, aminek annyira nem örülnél. De... nem kell félned, nem akarlak bántani vagy ilyesmi...

– Te valami elmebeteg vagy? – rebegtem félősen. – Kérlek, csak hadd menjek haza!

– Sajnos nem lehet – sütötte le a szemét. – Hidd el, Ves, nekem sincs ínyemre ez a dolog, de nincs más választásom. Te vagy a kulcs mindenhez.

– Őrült vagy, igaz? – hebegtem, miközben a belső kilincset keresve tapogatóztam. – Idehoztál, hogy megerőszakolj? Vagy kinyírj? De basszus, azt hittem, ilyen csak a csinos lányokkal történik! Nem látod, hogy ronda és kövér vagyok? – tettem hozzá hangosan, de szinte rögtön megbántam.

– Szerintem nincs veled gond – tárta ki az ajtót, majd megkerülte a kocsit, és kinyitotta az én oldalamon lévőt is. – Gyere, kérlek! – nyújtotta felém a tenyerét, de páni félelmemben rácsaptam egyet.

Maddox egy mély levegőt vett, aztán elkapta a csuklóm, és lényegében kihúzott a csotrogányból. Bármennyire ellenkeztem, esélytelennek bizonyultam. Olyan erősen fonódtak rám az ujjai, mintha bilincset erősítettek volna rám. A fiú átkarolta a derekam, így utolsó opció lévén felsikoltottam.

– Segítség! – üvöltöttem telitorokból, de tudtam, valószínűleg senki sem hallott azon a néhány madáron kívül, akik a villanyoszlop tetején időztek.

– Ves! – engedett a szorításán Maddox. – Nem fog bajod esni!

– Éppen bevonszolsz egy random kísértetházba! – jajveszékeltem, miközben rángatóztam, akárcsak egy epilepsziás bálna.

– Nem könnyíted meg a dolgom – tolt meg újfent előre, és így folytatta egészen a bejáratig, amit a lábával rúgott be. Nem volt nehéz dolga, ugyanis résnyire nyitva felejtették az ajtót.

A félelem gyomrosként hatolt belém, amikor beléptem a szűkös nappaliba, és Maddox elfordította belülről a zárat. A lágy kattanásra összerezzentem. A pánik eluralkodott rajtam, amikor a srác elém sétált, és rosszallóan megrázta a fejét. A kezem remegett, a számmal egyetemben. Teljesen kétségbeestem.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök, de mégis megtörtént. Itt álltam egy ismeretlen házában egy idegennel, aki franc se tudja, miért rángatott ide be. Egy teljes percig biztosra vettem, hogy meghalok. A szememben könnyek gyülekeztek, néhány végiggördült az arcomon. Ezt Maddox is észrevette, mert ismét felsóhajtott.

– Ne sírj, kérlek! – simította meg a felkarom, mire automatikusan tettem egy lépést hátrafelé.

– Ne ölj meg! – hüppögtem a sokktól. – Nem akarok egy eldugott házban meghalni! Sosem találják meg a hullám! Mi-miért csinálod ezt?

– Én nem így akartam intézni, de valaki – hangsúlyozta ki a szót – roppant erőszakos.

– Persze, hogy az vagyok, fiam – sétált ki a nappali mögött húzódó sötét folyosóról egy magas alak. – A probléma, mely itt áll előttünk egyértelműen világméretű!

Könnyeim fátylán keresztül, leesett állal meredtem a férfira, aki leginkább úgy nézett ki, mint, aki egy magazin címlapjáról ugrott elém. Szőke haja a vállára omlott, arca simának tűnt, nagyon finom tapintásúnak, míg alakja kecses volt egy férfihez képest. Smaragdzöld tekintete engem fürkészett, miközben megigazította a lenge, futónövényekkel díszített inget, amit viselt.

– Remélem, most boldog vagy – fordult felé Maddox ökölbe szorított tenyerét csípőjére helyezve.

– Nem vagyok elragadtatva – fintorodott el az aranyhajú ember. Egyébként nem tűnt annak, inkább egy szárnyak nélküli angyalnak. – Ez lenne az? – bökött rám, mire eltátottam a szám. – Ez a gömbölyded kis emberke lenne a látomásomban szereplő gyermek?

○•○•○

A harmadik fejezetet olvashattátok, ahol már végre kicsit beindulnak az események. Remélem, tetszett! Szívesen veszem a teóriákat, illetve kíváncsi vagyok, van-e valaki, aki a fejezet elején észrevette az apróbb jeleket, amiket próbáltam belecsempészni. (Babérkoszorú, Kiss zene, Cadillac jele.:D)