Egy darabig csendben emésztgettem az elhangzottakat, de hiába kerestem a válaszokat, nem találtam. A szavak eljutottak a fülemhez, viszont az agyam nem tudott mit kezdeni velük. Ennek ellenére a szívem feldobogott, ami azt hiszem, azt jelezte, hogy eluralkodott rajtam egy furcsa kettősség. Az eszem kiabált velem, hogy ez lehetetlen, hiszen mégis kinek kellenék pont én. Én! Nem, ez nem igaz.

Na, de a szívem... A szívem és a lelkem egyszerűen csak elolvadt. Elfolyt, mintha csak egy jégkocka volna, ami váratlanul felolvadt a hirtelen jött melegségtől.

– Mondj már valamit! – nevetett fel visszafogottan. – Csak bámulsz magad elé...

– Igen – emeltem rá a tekintetem. – Ez nem lehetséges.

– Már miért ne lenne az? – kérdezett vissza csodálkozva.

– Egyrészt, mert én... én csak én vagyok. Egy láthatatlan valaki, akinek el kell bújnia ebédelni, ha két perc nyugalmat szeretne. Nem lehetsz... szerelmes belém, mert én... nem tudom máshogy mondani. Én csak én vagyok – vettem nagy levegőt, hátha lecsillapodok picit, de nem segített.

– De Ves...

– Még nem végeztem! – vágtam a szavába, majd tartottam egy leheletnyi szünetet. – Másrészt, meg mindössze pár hete ismerjük egymást. Ennyi idő alatt nem lehetsz... szerelmes.

– Ezt ki határozza meg? – vonta fel a szemöldökét. – Van esetleg szabálya ennek? Mert én nem tudok róla.

– Nem tudom – sóhajtottam ismét. – Én vagyok az utolsó, aki ezt tudja. Nekem még... sosem mondott senki ilyet.

– De, én az előbb – paskolta meg gyengéden a kézfejem. – Részemről ez a helyzet. Az a véleményem, hogy a vonzódás és az érzések nem idő függvényei. Ha egyszer így érzem, akkor így érzem. Ezt nem lehet megmagyarázni, ez csak... jön.

– Szerintem Elsie-nek sikerülne – mormoltam, majd megcsóváltam a fejem. – Hát, kicsit letaglóztál...

– Pedig én már mondtam neked a kocsiban is – villantott felém egy vigyort.

– Csak nem így – motyogtam. – Nem tudom, mit kell csinálni ilyenkor, Maddox.

– Esetleg örülni, már, ha... egyáltalán elhiszed nekem. Mit tegyek, amivel bizonyíthatom? Én próbáltam, de... láthatóan nem csináltam elég jól, ha... nem hiszel nekem.

– Nem hinném, hogy a te hibád – feleltem kimérten. – Nem hiszek benne, hogy bárki érezhet felém így.

– Akkor... – gondolkodott el egy kicsit, majd felcsillant a szeme. – Ves! Azt mondtad, érezted Mira érzéseit! Hogy csináltad?

– Csak hozzáértem – mondtam egyszerűen, mintha ez annyira egyértelmű volna.

– Csináld meg velem is! – jelentette ki izgatottan. – Most azonnal!

– De én... – kezdtem vad tiltakozásba, de megakadtam. Tulajdonképpen megpróbálkozhatok vele. – Jó, de nem tudom, hogy csináltam... szóval...

– Bármire képes vagy! – mosolygott rám biztatóan.

Az ajkam harapdálva tapogattam meg a kezét, majd hosszan beszívtam a levegőt. Biztos akarom én ezt? Mi a fenét csinálok, ha valami teljesen mást érez?

Féltem a csalódástól, de a kíváncsiságom erőteljesebbnek bizonyult, így koncentrálni kezdtem.

Még a szemem is lehunytam, aztán csak vártam. Hasonlóan jártam el, mint a lyuk kiásásánál. Az akaratomra hagyatkoztam, és elképzeltem, ahogy kinyílnak előttem az érzések, mint ahogy egy rusnya kis hernyóból szép lassan egy gyönyörű pillangó válik.

Félelem.

A szemhéjam felpattant, mire Maddox rám mosolygott.

Remény.

Szakaszosan vettem nagy levegőt, ahogy egyre intenzívebben rohamoztak meg az érzései.

Bizalom. Hála. Aggodalom. Vágy. Szeretet és... szerelem.

Azonnal elhúztam az ujjaim, és zihálva, némileg sokkos állapotban álltam a pillantását. Basszus! Hogy lehetséges? Hiszen nem is tettem semmit! Vagy talán ehhez nem is szükséges... Most ilyenkor mi van?

– Na? – szólalt meg, miután legalább egy perce csak szótlanul fixíroztam őt. – Mi történik?

– Semmi – nyögtem ki. Meg kellett támaszkodnom hátul, hogy ne ájuljak el. Eközben végtelenül szégyelltem magam, amiért ennyire túldramatizáltam ezt az egészet.

– Ves, minden rendben van! – helyeztem a combomra a tenyerét. – Nem kell mondanod semmit.

– Sajnálom, hogy ennyire használhatatlan vagyok, és azt is, hogy ilyen szörnyen reagáltam, mikor te...

– Nyugi! – fogta meg a karom, majd óvatosan maga felé húzott. Nem tiltakoztam, hagytam, hogy az ölébe vonjon. Belebújtam az ölelésébe, és belefúrtam az arcom a nyakába. Már megint ugyanaz a furcsa bizsergés kapott el, mint amikor a hangszerekkel teli szobában ölelt át. Természetesnek tűnt, mintha csak hazatérnék, és ez az egész tulajdonképpen halálra rémített. Pont, ahogy a felém irányuló őszinte érzései is. Miért szeretne bárki egy magam fajta csúnya, kövér csajt? Teljességgel elképzelhetetlen, mégis igaz.

– Te is fontos vagy nekem – mormoltam alig érthetően. – Sze-szeretek veled lenni, és é-én is azt hiszem, hogy hasonlóan érzek, mint te.

– Ezt jó hallani – simogatta a hajam. – Egy bajom van, ami... elbizonytalanít.

– Micsoda?

– Rettegek tőle, hogy meghalok, és ha így lesz... én nem szeretném, hogy fájjon neked, de már későn realizáltam ezt. Túlságosan lekötöttek a saját érzéseim és az, hogy megkaphassalak. Önző vagyok, amiért nem gondoltam erre korábban, de már nem tudom visszaforgatni az időt, és Ves, nem is akarom. Téged akarlak – csókolta meg a halántékom.

– Nem hagyom, hogy meghalj – makacskodtam a felsőtestét szorongatva. – Szü-szükségem van rád. Te vagy az e-egyetlen, aki sze-szeret engem.

– Tényleg szeretlek – állapította meg halkan –, de nem én vagyok az egyetlen. Hidd el nekem, hogy vannak még páran rajtam kívül.

– Mindegy – súgtam elérzékenyülve. – Köszönöm, hogy vagy nekem.

– Nem – kuncogott fel. – Én köszönöm, hogy te vagy nekem minden seggfejségem ellenére!

– Ez egyszerűen csak visszataszító! – közölte odalent egy női hang teljes nyugodtsággal.

Összenéztünk, és sebtében szétrebbentünk, mindketten a korlátba kapaszkodva meredtünk a lent karba font kézzel álldogáló Hádész irányába. Mit keres ez itt?

– Hádész? – csodálkozott Maddox. – Hogy kerülsz ide?

– Apollón beengedett, nyilván – ült ki egy grimasz az arcára. – Most velem jössz, Vespera!

– Arról volt szó, hogy holnap reggel...

– Egyértelműen változott a terv – vágott közbe Hádész. – Gyerünk!

– Most azonnal menni kell? – kérdeztem halálra váltan. Azt hittem, több időm lesz, ráadásul elképesztően kimerülnek éreztem magam.

– Igen, de ne tegyetek fel több bugyuta kérdést! – pirított ránk. – Fogy a türelmem. Már csak egy egészen aprócska van!

– Egyet azért, ha... nem bánod – kezdtem bele bizonytalanul. – Szóval, a cuccaim... nálad vannak?

– Arra a masinára gondolsz, amin remek filmeket lehet nézni? Esetleg arra a kisebbre, ami egész áldott nap pittyegett egészen addig, amíg ketté nem törtem? – vonta fel nőiesen a szemöldökét.

– Tönkre tetted a telefonom és turkáltál a laptopomban? – kértem számon felbátorodva.

– Ugyan már, Vespera – somolygott Hádész –, igazán élvezetes megjegyzéseket hagytál egy bizonyos Másszuk meg együtt a csúcsot nevezetű csoportban.

– Ezt nem hiszem el! – morogtam. – Azért a laptopom megvan még?

– Természetesen. Kiválóan hasznát vettem, amikor Perszephoné elutasította a közeledésem. Ebben a formában nem egyszerű együtt lenni a feleségemmel. Vásároltam egy amolyan wifi routert, így minden online sorozat csodálatosan betölt. A kedvencem jelenleg az, ahol meztelenül közösülnek az emberek. Mondjuk sajnos a legtöbb egyrészes...

– Bocsánat – szakadt ki a nevetés Maddoxból –, de jól értem, hogy pornót néztél Ves gépén?

– Elég alpári kifejezés – fintorgott az alvilág istene. – Elképzelhető, hogy így történt.

– Te jó isten...

– Befejeztétek? – vigyorodott el gúnyosan az Aphrodité testébe bújt istenség.

– Ne... – Ezt viszont már nem tudtam befejezni.

Az ágy eltűnt alólam, ahogy legutóbb is a biztonságot nyújtó föld. Zuhantam, majd koppantam. Akkorát, hogy a kemény talaj adta a következő csapást. A fejem hátuljához kaptam, és nyöszörögve felültem. Még egyszer megpróbál ledobni az alvilágba ez a méretes farok, isten bizony fél napig fog zokogni!

Feldúltan pislogtam körbe, de semmi sem változott, mióta utoljára itt jártam. Egy dolog azonban mégis. Maddox rohadtul nem pottyant mellém. Hol a fenében van?

Felpattantam, és zaklatottan körbefordultam, de azóta sem láttam. Hiába teltek a percek, ő nem érkezett meg. Ezen felül a kutya sem jött elém. Mit vártak tőlem? Szambázzak be oda egymagam, és tegyek csodát? Azt várhatják! Amíg Maddox nem terem mellettem, egy tapodtat sem mozdulok!

Olyan dühös lettem, azt hittem felrobban a fejem. Minden bizonnyal úgy festhettem, mint egy kövér paradicsom, mert egyre csak hergeltem saját magam. De ne féljenek! Én kivárom, türelmesen, amíg valaki elém nem fárad, és megmagyarázza, merre van Maddox. Egy biztos: nem itt mellettem.

Egy idő után a lábammal kezdtem dobolni. Feszülten lengettem a karom, és belül tajtékozva meredtem a palota irányába. Aggódtam és féltem. Tudtam, szükségem van arra, hogy Maddox támogasson, nélküle amúgy sem fog menni. Ha menne se tenném meg.

Emellett tisztában voltam vele, hogy minden egyes nélkülem töltött perc számára kín. Azt pedig a legkevésbé sem akartam, hogy szenvedjen. Oké, talán nem fél órán múlik, de mi a francot csinálok, ha ennél több idő telik el?

A palota óriás kapuja egyszer csak kinyílt. Perszephoné egy fekete, bokáig érő ruhában sietett ki rajta. Érkezése láttán felcsillant bennem a remény.

– Adrefí mou! – mosolygott rám kedvesen, és lágyan magához ölelt.

– Ez mit jelent? – kérdeztem, amikor elengedett, és megállt velem szemben.

– Annyit tesz, hogy húgom – mondta. – Miért állsz itt kint egyedül? Odabent csak rád várnak!

– Nem tudod véletlenül, merre van Maddox? – érdeklődtem nyugalmat erőszakolva magamra.

– Ahol eddig – felelte halál lazán. – Továbbá nincs szükség rá. Elvégezte a feladatát. – Mi?

– Értem – sütöttem le a pillantásom. – Ebben az esetben én most elmentem.

– Miért? – döbbent le a nővérem. – Talán...

– Amíg Maddox nem kerül ide – böktem jelentőségteljesen magam mellé –, addig mindenki marad úgy, ahogy van!

– Ez sajnos nem lehetséges – szorította össze a száját egy pillanatra. – Az imítheos elvégezte, amivel megbízták. Szerencsés.

– Magamhoz kötöttem – közöltem vele komolyan. – Ha minden információm pontos, ő az enyém. – Istenem! Mintha valamiféle ölebről társalognék. Egyszerűen undorodtam a saját szavaimtól, mégis kimondtam őket, ha cserébe idehozzák nekem őt. Vagy akár én megyek érte, nekem úgy is megfelel.

– Mármint... Ó! – képedt el a szépség. – Tehát megfogadtad a tanácsom?

– Micsoda?

– Amit említettem. Egyesültetek.

– Gondolom – rántottam vállat. – Vagyis igen, lefeküdtünk, ha erre célzol! Te tudtad, hogy ez lesz a következménye? – vontam kérdőre, amint eljutott az agyamig, mit dumált itt nekem ez a nő. Komolyan kikészülök!

– Persze – mosolyodott el. – Azt mondtad, meg akarod védeni. Azzal, hogy téged szolgál, megteheted.

– Ezt mondhattad volna konkrétan is – jegyeztem meg sértődötten.

– Említettem, hogy fogd meg magadnak, míg teheted – felelte, mintha ez az egész annyira magától értetődő lett volna egy olyannak, mint én.

– Nem teljesen értem – kukacoskodtam –, amikor ezt említetted, még szó sem volt róla, hogy meghalhat.

– Édesem, már abból látszott, hogy fontos neked, amikor utánapillantottál, miután beküldtem a palotába.

– Jó, mindegy! – folytattam továbbra is feszülten. – Nem mozdulok innen, amíg nem kerül mellém!

– Rendben – eresztett el egy újabb szelíd mosolyt. – Jelzem Hádésznak, miféle követeléseid vannak.

– Téged ugráltat? – ült ki egy grimasz az arcomra.

– Mondhatjuk így is – forgatta meg a szemét. – Ez most nem fontos. Szerintem beleegyezik annak fényében, ha visszafordítod a közte és Aphrodité között fennálló gondot.

– Persze, nagyon szívesen. Amint itt lesz velem Maddox!

– Oké – vetette oda, majd bement a kastélyba.

Nem telt el sok idő, maximum öt perc, majd újra csatlakozott hozzám.

– Beleegyezett – vigyorgott rám Perszephoné. – Viszont, azt is megemlítette, hogy az életével játszol. Most biztonságban van, ha idekerül, neked kell megóvnod.

– Tök mindegy, mert ha ott marad, akkor abba hal bele, hogy nem vagyok ott, a kötés miatt – magyaráztam továbbra is mérgesen.

– Nos, igen – ismerte el. – Ez egy kellemetlen helyzet, de talán jobb lesz, ha felügyelsz rá.

– Mikor ér ide? – sóhajtottam egyre gondterheltebben.

– Bármi... – Perszephoné elharapta a mondatot, amikor Maddox becsapódott mellénk. Ülésbe tornázta magát, majd elég kábán ránk emelte zöld íriszét.

– Sziasztok!

– Imítheos – biccentett felé a nővérem. – Akkor, azt hiszem, mehetünk! – idézte felém a szavait.

– Most már igen!

– Ves, most mi történik? – tápászkodott fel Maddox.

– Később, imítheos! – pirított rá Perszephoné. – Most Vesperának dolga van! Gyertek!

Nem feleltem, csak Maddox mellé léptem, és megragadtam a csuklóját. Sejtettem, hogy vár ránk egy beszélgetés, hogy információkat egyeztessünk, de nem most. Először orvosolnom kell a Hádész és Aphrodité között fennálló galibát. Egyelőre még azt sem tudtam, miként fogom ezt megtenni, hiszen a kezdeti magabiztosságom elpárolgott.

Besétáltunk a nagykapun, onnan fel a lépcsőn, szemeztünk pár meztelen szoborral, majd átlépkedtünk a boltív alatt. A trónterembe érve, a gyomrom összeugrott. A férfi testben lévő Aprhodité gyilkos pillantásokkal bombázott, míg karját a mellkasán kulcsolta össze. Hádész a bársonyszékén várakozott, egyik lábát kényelmesen átvetette a másikon.

Amikor meglátott bennünket, felemelkedett, és Aphrodité oldalára gyalogolt. Ugyanolyan lesújtóan meredt felém, mint a kedves istentársa. Ha lehetne tekintettel ölni, már kibeleztek volna.

– Vespera! – szólalt fel Hádész. – Ezúttal menni fog, vagy ismét csalódnunk kell? Ez alkalommal nem vétem el a szakadékot. Legalábbis az imítheosnak biztosan nem. Remélem, ez elég motivációt ad ahhoz, hogy teljesíts! – Aha, már ő is kezdi ezt az imítheos cuccot. Érdekes, ez idáig nem degradált a nevén szólítani.

– Remélhetőleg – mormoltam. – Na, jó, szóval... megpróbálom – néztem futólag Maddoxra, aki megszorongatta a kezem, mielőtt elengedte, majd hátrált egy lépést.

– Meg tudod csinálni! – tette hozzá biztatásul. Vagyis inkább muszáj megcsinálnom. Azért nem ugyanaz a kettő, de mindegy. Ha ez sikerül, talán a többi is a későbbiekben.

Rászegeztem a szemem a két mogorva istenségre, majd felsóhajtottam. Még elég feldúlt voltam az előbbi kis közjáték végett, így nem okozott nehézséget rátalálni arra a bizonyos energiára. A düh valóban segített, azonban az nem, hogy végtelenül kimerülnek éreztem magam. Sokat gyakoroltunk, és nem is voltunk tisztában vele, hogy azért a szervezetemnek illene kicsit regenerálódnia, mielőtt újra használni szeretném ezt a furcsa erőt.

A lila köd felcsapott körülöttem, megközelítette a két istent, és már repültek is. A férfi nekizuhant a trónnak, súlyával elsodorta, míg a nő a lépcsőfokok közé épült be. Nem, mintha sajnálnám őket.

Kifújtam a levegőt. Úgy tűnt, valami nagyon nincs rendben, mert a térdem megremegett. A márványpadlót szuggeráltam, de a lágy vonalak kezdtek összemosódni előttem. Na, baszki! Megpusztulok?

– Ves! – ragadta meg a karom Maddox, majd átkarolta a derekam. – Jól vagy? – Az normális, ha két feje van? Nem, szerintem nem az!

Válaszolni akartam, szólásra nyitottam a szám, de mindössze valamiféle érthetetlen suttogás szökött ki rajta. A tarkóm zsibbadni kezdett a lábammal és a tenyeremmel együtt, aztán pár pici pont jelent meg előttem, végül pedig igazán kellemetlennek ható sötétség. Ó, istenem! A megváltó halál? 

○•○•○

Már a huszonnyolcadik! Izgi... :)

Lényegében ráfordultunk a végjátékra, de ennek ellenére van még hátra "pár" fejezet. :)

Köszönöm, hogy itt vagytok!