– Jó reggelt! – Egy csók landolt a homlokomon, és Maddox már el is tűnt mellőlem. Hogy a francba lehet ennyire energikusan ébredni? Én minimum úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, de úgy láttam, ez Maddoxot nem igazán érdekelte. – Gyere, Ves! Kitaláltam valami nagyon jó dolgot!

– Mit? – ültem fel hisztisen. Aztán eszembe jutott, hogy nincs rajtam ruha. Felsóhajtottam, ahogy visszagondoltam az esti szeretkezésünkre, és picit el is mosolyodtam. Hamar rájöttem, ideje elhessegetni a rózsaszín, szívecskés felhőket, mert ennek nincs itt az ideje. A gyakorlásnak annál inkább, hiszen nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel. Így is csoda, hogy nem kopogtat egyik dühös istenség sem az ajtón. Az is furcsa, hogy futás közben sem támadtak ránk. Eltűnődtem rajta, hogy ez vajon Apollónnak köszönhető-e, de gyorsan leesett, hogy erre úgy sem fogok rájönni, így akár betudhatom szerencsének is.

– Tegnap láttam, hogy van a fagyasztóban palacsinta. Kajálunk, aztán kimegyünk!

– Csodás – motyogtam, majd a fehérneműm után kezdtem kutatni.

– Nem lesz ott – szólalt meg Maddox egy idő után.

– Tessék? – pillantottam rá a korlát mellől, miközben beburkolóztam a takaróba.

– Elképzelhető, hogy az este... leesett – szorította össze a száját –, vagy talán... ledobtam, az is lehet.

– Értem – vettem tudomásul. – Akkor esetleg hoznál fel nekem ruhát?

– Mondhatok nemet? – húzódott mosolyra az ajka.

– Nem!

– Rendben, bocsánat – emelte védekezően maga elé a tenyerét. – Melyiket szeretnéd? – indult meg a kanapéra hajtogatott gönceim felé.

– A legfelsőt, mindenből! – utasítottam, miközben a korlát felett kukucskálva figyeltem, mit ügyködik odalent. Felmarkolta, amit kértem tőle, majd felsietett vele a lépcsőn, és felém nyújtotta. El akartam venni tőle, de visszarántotta maga felé. Hunyorogva vizslattam, majd újra megpróbáltam elvenni, ami engem illetett. Ismét kijátszott.

– Mit kapok cserébe? – incselkedett velem.

– Egy kiadós sírást, ha nem adod ide azonnal? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

– Nem tántorít el, van nálam zsebkendő!

– Még egy pofont tudok felajánlani – hoztam fel morgolódva, mire újabb széles vigyor körvonalazódott az arcán, majd ledobta a ruhát mellém, és felém mászva leborított a párnák közé. Egy percig sem zavartatta magát, lecsapott a számra, és a szuszt is kicsókolta belőlem.

– Ezzel talán beérem – hintett még egy puszit az ajkamra.

– Seggfej vagy – nyögtem ki pár nagyobb levegővétel között.

– De egy olyan seggfej, aki nagyon szeret veled csókolózni – bökte meg játékosan az orrával az enyém, majd kikászálódott az ágyból, és felém fordulva bámulni kezdett.

– Most mi van? – érdeklődtem zavaromban.

– Várom, hogy felöltözz, és együnk! – adta tudtomra teljes nyugalommal.

– Akkor indulhatsz is lefelé! – közöltem vele hasonlóan. – Nem képzeled, hogy itt fogok előtted öltözködni!

– De, Ves... hát tegnap... – rázta meg a fejét. – Azt hittem, már megbeszéltük.

– Attól még nem változott a véleményem saját magamról – szálltam vele habozás nélkül vitába. – Örülj neki, hogy sötétben hajlandó vagyok levetkőzni!

– Oké – tárta szét a karját, majd hagyta visszaesni a combja mellé. – A konyhában várlak, az úgy megfelel?

– Aha – bólintottam.

– Siess, gyönyörű istennőm! – kiáltott vissza még az ajtóból, aztán hagyta becsapódni. Megforgattam a szemem, hiszen annyira valószerűtlennek tűnt, ahogy szólított, majd sietősen magamra öltöttem a rongyokat. Megigazgattam a sötét szürke, hosszabb fazonú pólóm alját, aztán megiramodtam az étkező felé.

Már meg sem lepődtem azon, amire betoppantam. Maddox elterült a földön, Bark kitartóan nyalogatta az arcát, mintha csak az élete múlna rajta. Amikor megérkeztem, a kutya felém kapta a fejét, és nyüszítve nekem rontott. Felugrott, és két lábával a karomon megtámaszkodva kezdett vad csóválásba, míg nyelve oldalra lógott. Rámosolyogtam a cukiságra, majd leeresztettem, és megdögönyöztem az oldalát.

– Na, Ves – kezdett bele Maddox, miközben kitartóan kutatott a fagyasztóban –, azt írták rá, elég bedobni egy pirítóba!

– Akkor tegyél így! – javasoltam neki még mindig Bark fülét vakargatva.

– Úgy érzem, téged jobban leköt Bark Vader, mint az én társaságom.

– Jól látod! – szúrtam oda nevetve. – Ő nem beszél baromságokat, nem lopja el a ruháim és még irtó cuki is!

– Akárcsak én! – bontogatta a papírdobozt, mely a finomságokat rejtette.

– Hát persze – feleltem szarkasztikusan, majd rásandítottam. Nagyon nagy feladatnak mutatkozott a gofrik kiszabadítása. Annyira koncentrált, hogy még a homloka is ráncokba szaladt tőle.

Megesett rajta a szívem, így mellé léptem, egy egyszerű mozdulattal elvettem tőle, és kinyitottam. A taralmát a pultra borítottam, aztán ránéztem.

– Nagyon tehetségesen nyitsz ki dobozokat – állapította meg, mire felkuncogtam.

– Köszönöm, sokat gyakoroltam a müzlivel!

– Azt látom – válaszolta, majd fordult egyet maga körül, végül lehajolt, és előhalászta a pirítót az egyik alsó szekrényből. – Bedugom ezt ide – applikálta bele a konnektorba –, és akkor... add ide a cuccot!

– Tessék – tartottam felé két fagyott édességet. – Tudod, hogy kell használni azt a gépet, ugye?

– Persze, Ves! Nagyon egyszerű, csak bele kell helyezni, természetesen nem tövig, csak érzéssel, mint amikor...

– Maddox!

– Vespera?

– Csak nyomd már le azt a gombot!

– Szerintem az inkább egy kar, mert a gombot benyomni szokás, akárcsak...

– Maddox?!

– Mi van már?

– Semmi! Pirítsd már meg azt a rohadt gofrit!

– Miért vagy ideges? – pillantott rám két visszafogott kacagás közben, majd végre eltűnt a két szelet a sütőben.

– Nem vagyok az – fújtam ki a levegőt.

– Biztosan nem? – vett elő a felső polcról két tányért. – Kell lennie valahol mogyorókrémnek! Megnézed kérlek ott a túloldalt?

Nagyot sóhajtottam, mielőtt megközelítettem a szekrényt, amire mutogatott, hamarosan pedig már előtte is álltam. Minden volt itt, csak az nem, amit kellett volna. Mi a francnak tart valaki tortadarát otthon? Mármint oké, nyilván tart. De nyolc csomagnyit? Ráadásul miért van besűrítve ide ennyi ételízesítő? Egy életre elegendőt halmozott ide Carol! Még a dédunokáinak is jut!

– Nem találom – közöltem unottan.

– Pillanat – motyogta Maddox, miközben kiszedte az elkészült süteményeket, és lehelyezte őket a tányérra. Bedobott még egy adagot, aztán mögém sétált, és a vállamra simította a tenyerét.

– Most együtt nézzük? – tudakoltam a polcokat vizslatva.

– Húzd csak el azt a lisztet balra! – Kisvártatva nyúltam oda, majd félretoltam. – Hát, ez nem nyert! Lehet a másik szekrényben lesz!

– De melyikben? – pördültem egyet, így szembe kerültünk egymással.

– Nem tudom – karolta át a derekam, és közelebb húzott magához. A kezem a vállára siklott, majd visszavezettem a pillantásom zöld íriszébe.

– Csak szórakozol velem, igaz? – vádoltam szégyentelenül.

– Nem, tényleg fogalmam sincs hol lehet – védekezett, és épphogy kimondta, a pirító kattant egyet. – Kiveszem, addig megnézed eggyel odébb?

– Igen – motyogtam, mire homlokon puszilt, és arrébb lépett.

Sóhajtozva tártam ki a másik tároló ajtaját, és láss csodát! Megleltem egy halom csokoládé és chips társaságában a hőn áhított mogyorókrémet. Ezt látva, Elsie biztos elszörnyedne.

Kiemeltem az üveget, majd lehelyeztem az asztalra. Maddox ekkor már egy újabb adaggal gazdagított minket. Hamar lesütötte az összeset, de nem értettem, minek. Ha jól láttam, nem két személyre szabták ezt az adagot, habár a csokievési szokásaiból ítélve nem fog egy falat sem maradni a végére.

Levágódtunk az asztalhoz, és neki is fogtunk. Nekem magában is megfelelt, míg Maddox jól megpúpozta a csokoládés mogyorós cukorbombával.

Egy ideig csendben ettünk, néha-néha lecsípte Barknak egy falatot, aki nagy örömmel fogadta a felajánlásom. Elgondolkodva pislogtam a tál felé, és azon tűnődtem, vajon ma is sikerülni fog-e az, ami tegnap szuperül ment. Tegyük hozzá, akkor rendesen dúlt bennem a harag, mára viszont ez elmúlt. Ettől még szégyelltem a tettem, és tudtam, ez nem volt helyes. Nagy valószínűséggel nem a kisfiún kellett volna kitöltenem a frusztrációm, de már mindegy, nem tudom visszaforgatni az időt. Ugye?

– Maddox, szerinted vissza lehet forgatni az időt?

– Visszaforgatni? – eresztette le a gofrit. – Nem tudom, szerintem az idővel nem okos dolog játszani, még akkor sem, ha ez lehetséges volna. A tegnapi miatt kérdezed?

– Lehet – vallottam be vonakodva.

– Ne emészd magad, hirtelen cselekedtél – paskolta meg szeretetteljesen a karom. – Nehogy nekem megint annyira szomorú legyél!

– Te hogy bírod ennyire eltemetni magadban a bűntudatot? – meredtem rá várakozva.

– Sehogy – harapott egyet, majd lenyelte, és csak utána folytatta. – Akárhányszor lehunyom a szemem ott van előttem Árész fiának az arca, és a jelenet, ahogy bedobom egy kicseszett lyukba. Soha nem akartam senkit bántani, de akkor... mondom, teljesen más fokozaton üzemelt az agyam, és nagyon féltem, hogy bajod esett.

– És... nem félő, hogy esetleg... következménye lesz ennek?

– De – bólogatott maga elé bámulva –, de nem tudok mit tenni. Napok óta nem láttam semmit, és fogalmam sincs, miért. Ez is fura, Ves – pillantott felém.

– Nem akarom, hogy következménye legyen, mert az tuti szar lesz – dőltem hátra a székben jóllakottan –, és téged sem... akarlak elveszíteni.

– Ahogy én sem téged – mosolygott rám kedvesen. – Amúgy talán van előnye ennek a kötésnek.

– Hogy érted?

– Mivel egy istennő vagy, és én a tiéd vagyok, így hozzád tartozom. Ha bármely más istenség igényt akarna tartani rám, ebbe beleértve a meggyilkolásom, azt te megtorolhatod.

– Tök jó – fújtattam egyet. – Nem bosszút akarok állni, Maddox, hanem azt, hogy ne essen bajod!

– Úgy értem, bízom benne, hogy egyikük sem annyira bugyuta, hogy magukra haragítsanak téged. Erős képességed van, és tudják, hiszen megcserélted őket.

– De hogy csináltam...

– Azt mondtad, sírtál, szerintem akkor, amikor nem uraltad a saját érzelmeid. Akkor történhetett – morfondírozott hangosan –, de talán lényegtelen a miért vagy mikor. Az a lényeg, hogy vissza tudd fordítani.

– Igen – helyeseltem magam elé bambulva.

– Na, jól van – gyűrte le az utolsó pár falatot – mehetünk! – fejezte be teliszájjal, és pont úgy festett, mint egy kis hörcsög.

– Jól laktál? – szuggeráltam a kiürült tányért. Ennyit enni!

– Nem – felelte, mire felkaptam a fejem, és felsóhajtottam. Maddox kitárta az édességes szekrényt, és elorozott egy tábla csokoládét. Mi mást?

Fintorogva emelkedtem fel. Nem akartam elhinni, hogy ennyi édes kaja után képes még azt is lenyomni a torkán.

Kivonultunk a hátsó udvarra, Bark szorosan követett minket, majd elbújt a ház mögötti kerítést szegélyező bokrok hűsítő árnyékába. Maddox a kezembe nyomta a csokit, amíg előkotort a fészerből pár elhasználódott bútort. Nem is értettem, miért nem dobták ki ezeket. Talán egyszerűbb bevágni a sufniba.

– Csinálhatod! – bökött egy letört ajtajú szekrény felé, majd visszakérte a csokiját, és nekiesett.

Megpróbáltam koncentrálni, teljesen kitisztítani az elmém, és kizárólag arra fókuszálni, amire jelenleg szükségem volt. Már rájöttem, a harag kulcs, így tudatosan előidéztem az életem legdühítőbb emlékeit.

Nem hiába mondják, hogy a szavaknak súlya van. Minden egyes malackával, torzszülöttel és viperával egyre mélyebb szakadékba löktek. Azon tűnődtem, pontosan ebből meríthetnék erőt. Felhasználhatnám az elszenvedett sérelmeimből fakadó bizonytalanságot és haragot ahhoz, hogy használjam a képességem.

Ez adott némi magabiztosságot, így elszántan igyekeztem megvalósítani a hirtelen jött tervem. Elmosolyodtam, amikor előtört a lila köd, és elsodorta a bútordarabot, ami nagy koppanással ért földet pár méterrel arrébb.

– Már csak az a kérdés, ha megcélzod vele az isteneket, akkor visszacserélődnek-e, mint Zeusz és az apám – hozta fel Maddox. – Mondjuk szerintem igen, hiszen a te erőd kivetülésére van hozzá szükség... Na, még azokat is találd el! – bökött az állával egy rozoga bicikli és szék felé. Megtettem, amire kért, majd várakozón ránéztem.

– Szerintem rájöttem, hogyan működik – állapítottam meg mosolyogva. Örömmel töltött el ez a picike siker.

– Akkor is menne, ha mondjuk Hádész és Aphrodithé állna előtted?

– Azt hiszem, igen – helyeseltem.

– Akkor megszervezhetem a nyaralás? – dobott be még egy csík csokit.

– Nyaralást?

– Igen, elviszlek az alvilágba, bébi – kacsintott rám, mire felkuncogtam.

– Alig várom – reflektáltam.

Egészen délután fél négyig aprítottam fát, akárcsak egy kiégett favágó. Ekkorra már rendesen elfáradtam. Sosem gondoltam volna, hogy ez a lila, fényes izé, aminek igazán illene találnom már valami találó nevet ennyire kimerítő lehet.

Éppen felfelé tartottunk a lépcsőn, amikor Elsie nagy mosollyal az arcán elénk vágott az első emeleten.

– Nem fogjátok elhinni, mi történt! – ugrált izgatottan, majd meglengette az ujjai közt tartott egy szál virágot.

– Mi? – kérdezte Maddox.

– Tom ma bocsánatot kért tőlem! – szélesedett ki a vigyora. – Ezt adta!

– Még a végén barátok lesztek – jegyeztem meg mosolyogva.

– Azért ahhoz több kell – tette csípőre a kezét. – Nem felejtek! Persze megbocsátok, de mindent megjegyeztem!

– Jól csinálod – dicsérte Maddox.

– Mad? – kiáltotta valaki odalentről. Egy energikus női hang csendült fel, és már trappolt is felfelé. Amikor meglátta az említettet, várakozás nélkül a nyakába vetette magát, és megölelte.

Döbbenten pislogtam, még hátráltam is egy lépést. Értetlenül bámultam az elegnás ruhában érkező csajszit. Szőke haját egy kontyba kötve viselte, homokóra alakját kiemelte a bézs színű, mindössze térdig érő viselet. Elsie felé lestem, aki szintén csodálkozva figyelte az eseményt. Szinte láttam, ahogy forognak az agyában a kerekek. Most tulajdonképpen mi történik?

– Én is örülök, hogy látlak, Lottie – viszonozta Maddox az ölelést.

– Hiányoztál, Mad! – lelkendezett a lány, majd elengedte, és zöldeskék írisze felénk siklott. – Te biztos Elsie vagy – mérte végig egy óriás mosollyal a kislányt, majd rajta állt meg a pillantása. – Te pedig Mad barátnője, igaz? Carol említette ám, hogy nem egyedül érkeztél – lökte meg a vállát, míg én szüntelenül kamilláztam.

– Ves, Elsie, ő itt...

– Nem kell engem bemutatni! – háborodott fel a szőke, majd elém lépett, és egyszerűen magához ölelt. – Annyira örülök, hogy megismerhetlek, Charlotte vagyok, de csak Lottie!

– É-én Vespera – nyögtem, miközben igyekeztem nem szoborrá dermedni a kínos pillanattól.

– El sem hiszem, hogy a kisöcsém végre összeszedett egy csinos csajszit! – eresztett el, én pedig megvilágosodtam.

Még szerencse, hogy nem kezdtem idő előtt kombinálni. Habár megfordult a fejemben, hogy jól megsiratom Maddoxot, ha ez a lány valamiféle újabb titok a múltjából. Ezúttal jól járt.

Azonban... csinos? Csinosnak hívott. Vagy csak rosszul hallottam. Igen, minden bizonnyal az utóbbi.

– Így történt! – erősítette meg Maddox is, mire felszaladt a szemöldököm. Számomra valahogy az elrablás rémlett, de... lehet aznap másik műsort néztem, mint ő.

– Neked mi a munkád? – szegezte a kérdést Elsie Lottie-hoz, aki válasz helyett őt is megszorongatta, majd felsóhajtott.

– Házakat adok el – érkezett meg végre a felelet.

– Tehát ingatlanügynök vagy – vonta le a következtetést Elsie. – Azt olvastam, épp tegnap, hogy ez a szakma nem túl kifizetődő, hiszen haszon csak az eladásokból származik, így az állandó jövedelem csekély. Ezek szerint te ügyes lehetsz benne.

– Hűha! – képedt el a csajszi, akit körülbelül huszonhárom-huszonnégynek tippeltem. – Te aztán képben vagy! Alig várom, hogy beszélgessünk! Mit szólnál hozzá, ha összedobnánk egy kis sütit, mire Carol hazaér a vásárlásból?

– Majd később mi is csatlakozunk – mondta Maddox, miközben mellém araszolt, és megfogta a kezem. – Előtte van egy kis dolgunk.

– Mad, van óvszer a szobámban, ha kéne – vetette oda kuncogva Lottie, majd Elsie karját megragadva megindította a konyha irányába.

– Nálatok mindenki ennyire nyitott és közlékeny? – kérdeztem, amikor beértünk a szobájába.

– Igen, de Lottie a legdurvább – mosolygott rám. – Sajnálom, ha rád hozta a frászt!

– Csak egy kicsit – ismertem el. – De most mit csinálunk?

– Azt mondtad, elfáradtál – hozta fel, mire bólintottam. – Akkor pihenj! – hintett egy lágy csókot az ajkamra, és megcirógatta az arcom.

– Mert neked mi a terved?

– Telefonálok! – indult meg a kanapéhoz, ahonnan felmarkolta a mobilját, és nyomkodni kezdte.

– Oké – mormoltam, miközben felcaplattam a lépcsőn, aztán kiterültem az ágyon, és nagy levegőt vettem.

Nem értettem, mi zajlik itt. Vagyis igen, de közben mégsem. Maddox lenti szavain agyaltam, méghozzá azon, ahol helyeselt a barátnős kérdésre. Persze tudtam, csak nem mondhatja azt a nővérének, hogy egy random csaj vagyok, akit el kellett rabolnia, de ennek ellenére zavart ez az egész. Szerettem a konkrét dolgokat, így úgy döntöttem, rá fogok kérdezni, miféle szándékai vannak. Azzal tisztában voltam, hogy állítólag velem akar lenni, de nem tette fel a kérdést, hogy esetleg leszek-e több is, mint egy ilyen barátság extrákkal lány. Vagy ez manapság nem így működik? A francba is az egésszel! Tudnom kell hányadán állunk!

Fordultam egyet, és elhasaltam az ágyon, megkapaszkodtam a galéria korlátjában, és lelestem. Maddox fel-alá járkált, a készüléket a füléhez szorította, és hümmögött. Néha elejtette egy igent, vagy egy rendbent, de elég határozatlannak tűnt.

– Akkor holnap reggel – jelentette ki végül, majd kinyomta a hívást, és elhajította a telefont. A pillantása felém siklott, végül rám szegezte zöld íriszét. – Mi a baj?

– Nincs baj – rántottam meg a vállam. – Mit beszéltél?

– Holnap irány az alvilág, Hádész és Aprodithé lesz ott – adta tudtomra, aztán megindult felfelé. Ideérve leült az ágy szélére, míg én felé fordultam.

– Szuper lesz – jegyeztem meg. – Viszont... Maddox, most egyébként... így... mi van? – vonakodva ugyan, de csak megtudakoltam.

– Mivel? – tágult ki a szeme.

– Hát, izé... csak... mindegy – vetettem el. Túl gyáva vagyok ehhez!

– Na! Bármi is az, nekem nyugodtan elmondhatod! – bátorított szelíden.

– Csak azt szeretném tudni, hogy... mi most... milyen viszonyban állunk egymással?

– Azt hiszem, nagyfőnök – bökött felém nevetve –¸és beosztott – paskolta meg a mellkasát, majd beletúrt a homlokába eső barna tincsekbe.

– Egy idióta vagy! Bocs, inkább egy seggfej! – morgolódtam tovább. Ebből aztán minden kiderült!

– Jó, tehát most akkor azt szeretnéd, ha elmesélném az érzéseim? – tért végre a lényegre immáron komolyabban.

– Nem feltétlen – ültem fel, és a lepedőt kezdtem szuggerálni. – Csak tudni szeretném, hogy... most mi van.

– Múltkor már mondtam, de nem hiszel nekem – mászott hozzám közelebb, és leült velem szemben. Törökülésbe helyezkedett, és megfogta mindkét kezem.

– Sok mindent mondtál – motyogtam, de nem mertem a tekintetébe nézni, mert félőnek tűnt, hogy nyakig pirulok ettől az egész szituációtól és a közelségétől.

– Szeretnéd, ha leegyszerűsíteném? – simított végig hüvelykujjával a kézfejemen, mire picike bólogattam. Nagyon szimpatikusnak látszott ez a fehér lepedő...

– Igen – súgtam félénken.

– Jó, három szóra tudom – felelte talán... idegesen? Nem tudtam megállapítani. – Hé! – emelte meg az állam, így kénytelen voltam odapillantani.

Amikor a tekintetünk találkozott, elmosolyodott.

– És mi az a három? – kérdeztem türelmetlenül. Egyelőre nem sejtettem, mire fogunk kilyukadni, de rettegtem tőle, bármi is legyen az.

– Ves – kezdett bele –, nem, ez nem számít bele a háromba, és ezek sem! Ez már rohadt sok volt! Istenek! – rázta meg a fejét. – Ez nehezebb, mint gondoltam.

– Miért? – kapott el rögvest az aggodalom.

– Mert, ha kimondom, onnantól nincs visszaút, és attól félek, hogy fájdalmat fogok okozni neked, ha esetleg... meghalok.

– De mit mondasz...

– Szerelmes vagyok beléd!

○•○•○

Arra gondoltam, kiteszem az új részt, hogy valahogy kompenzáljam a saját hülyeségem.
Ma van a születésnapom, és mindig olyan bután érzem magam, ha kapok, mert én jobban szeretek adni, így... hát, itt a rész, hátha jobban fogom érezni magam tőle 😂

Bár kétlem, hiszen valószínűleg a torkomnak estek, amiért már megint nem történt semmi érdekfeszítő, de ígérem, a következő rész már elég mozgalmas lesz. Felbukkan egy kedves ismerős! :)

Még egyszer köszönöm, hogy itt vagytok, csillagoztok és olvastok!