Már megint vacogtam. Vagy még mindig? Nem is emlékeztem pontosan. Maddox bocsánatkérő pillantásokkal bombázott, miután beültünk az autóba, és közölte, hogy nem működik a fűtés, így kénytelen voltam a plédbe burkolózni.

Miután rájöttünk, hogy ez az irány nem a megfelelő, megfordultunk, és elindultunk visszafelé. Továbbra sem a szervezettség a legfőbb ismérvünk, de legalább Zeusz adott némi támpontot, így amennyire lehetségesnek tűnt, dél felé vettük az irányt.

Igyekeztem elhessegetni az Árész fiával kapcsolatos gondolataim, azonban nehézkesen ment. Ott zakatolt a fülemben, ahogy keményen közli velem, hogy kefélni akar. Aztán nekivágott a kocsi oldalának, és letépte a nadrágom. Abban a pillanatban tényleg azt hittem, meg fog erőszakolni. Szerencsére máshogy alakult...

– Van bármi ötleted, mi lehet délen? – hoztam fel, hátha alábbhagynak a rémes emlékképek.

– Van – pillantott rám futólag. – Nem is értem, miért nem jutott eszembe azonnal. Az apám is emlegette, hogy ideje hazalátogatni, de nem értettem. Viszont most már igen.

– Hazalátogatni? – értetlenkedtem, majd még szorosabban magam köré csavartam a pokrócot.

– Na, jó – sóhajtotta –, az a helyzet, hogy jobban megrázott ez a ma este, mint eddig hittem. Egy normális gondolatom sincs, mióta... megtörtént. Úgyhogy nem csodálom, amiért nem esett le azonnal.

– De mi? – sürgettem.

– Houstonba megyünk – jelentette ki. – Ott éltem a nevelőszüleimmel.

– Az Texasban van – állapítottam meg tényszerűen. – Texas pedig délen.

– Igen – helyeselt.

– El akarsz odáig vezetni? – hüledeztem. – Ráadásul miért mennénk oda, ahol felnőttél? Nem félő, hogy valaki ránk támad, és a nevelőszüleidnek is bajuk esik?

– Nem és nem – csóválta a fejét. – Le akarom tenni a kocsit messzebb ettől a résztől. Ami pedig a nevelőszüleim illeti, nem lesz bajuk. Apollón védelmét élvezik.

– Tudják, hogy félszerzet vagy?

– Ves – nevetett fel halkan –, nem tudják. Vagyis furcsa ügy ez, mert néha úgy éreztem, hogy igen, de sosem hozták szóba és én sem.

– Nem értem – mormoltam. – Ha nem tudják, te honnan tudod?

– A vérszerinti anyámtól. Nyilván azok az emlékek megkoptak, de egy hatéves már nem tompa. Pontosan tudtam, hogy más vagyok. Négyéves voltam, amikor először látomásom volt, így tudtam, hogy nem vagyok átlagos.

– Értem, de sosem akartad megosztani velük?

– Nem – rántotta meg a vállát. – Akkoriban úgy gondoltam, jobb, ha kimaradnak belőle. Most viszont úgy tűnik, oda kell mennünk.

– De miért?

– Ott biztonságos, azt hiszem. Ha jól vettem ki apám szavaiból, a ház, ahol felnőttem védve van. Kétlem, hogy bárki megkockáztatná, hogy ujjat húzzon vele. Pár napról van szó, amíg megtanulod kezelni az erőd, utána lelépünk.

Nem tetszett ez nekem. Eleve utáltam új embereket megismerni, hívatlanul beállítani pedig főleg. Csak nem telefonál oda hajnali háromkor, hogy „szia, anya, érkezünk". Ráadásul azokról az emberekről van szó, akik felnevelték. Mit fognak szólni ahhoz, hogy beállít egy kövér, ismeretlen csajjal? Istenem!

Sejtettem, hogy nincs helye ellenkezésnek, így elfojtottam a kitörő érzéseim, és reménykedtem, hogy az arcomra sem ült ki túlzottan. Emellett kellően fáradtnak bizonyultam ahhoz, hogy ne álljak le vitázni. Valószínűleg elveszíteném.

– Rendben. – Mindössze ennyit tettem hozzá, majd kimeredtem a jobb oldali ablakon.

Maddox fél óra elteltével kanyarodott be egy élelmiszerüzlet parkolójába. A zsebébe ejtette a telefonját, mindent elpakolt a csomagtartóba, majd várakozón rám nézett. Átadtam neki a takarót, amit szintén elrakott, aztán mellém lépett, és felém nyújtotta a másik mobilt. Mivel nem rendelkeztem zsebbel, így megkértem, hogy inkább vigyázzon rá ő.

Még a kocsiban megmutatta, hova kéne érkeznünk, így megragadtam a kezét, és meglepően könnyen végrehajtottam a helyváltoztatást.

Az épület, mely elé érkeztünk, teljesen letaglózott. Távolabb esett a szomszédos házaktól, ráadásul kapuval rendelkezett, mely mögött egy rendezett kert bújt meg. Egy konkrét rezidenciának tűnt az elegáns, fehér színével, és a maga három emeletével.

Meglepődtem, habár logikusnak tűnt, hogy hat gyerek nem élhet egy picike kunyhóban. De azért erre nem számítottam, ahogy a garázs előtt parkoló sportkocsikra sem. Mi a franc, de komolyan? Mit dolgoznak a nevelőszülei? Ügyvédek? Politikusok? Te jó ég!

Maddox könnyűszerrel beütött egy kódot az oszlopba süllyesztett kapucsengő gombjain, ezáltal a vaskapu magától tárult ki előttünk.

Egy kisebb út vezetett el a bejáratig, melynek szélét kaktuszok szegélyezték. Érdekes ízlés, én minden bizonnyal napi szinten beleesnék, de valljuk be, megvan a maga humora. Amolyan „hogyan neveld életre a kölykeid", hiszen belezuhanni a kaktuszok közé legalább olyan fájdalmas lehet, mint amikor elhagyja az embert a szerelme. Vagy ha nem, ugyanolyan keserves zokogással járhat. Mondjuk ennek nem én vagyok a szakértője.

A ház bejáratáshoz öt, szintén világos lépcső vezetett. Megszámoltam. A kisebb teraszra felérve nagyokat pislogtam az oldalát szegélyező kerek, virágmintás oszlopok felé.

Maddox összefonta az ujjaink, amikor benyitott. A szívem vadul kezdett dobogni. Rettegtem a következő másodpercektől.

Hamar egy előszobában találtam magam, és igencsak rendezettnek láttam. A sportcipők katonás rendben sorakoztak egymás mellett, míg a falat családi fotók díszítették. Nem nyílt alkalmam jobban szemügyre venni őket, mert egy vészjósló morgás csendült fel velünk szemben. A kék szempár villant meg a sötétben, majd feltűnt egy kutya. Nagy elánnal rontott felénk, hangosan vonyítva vetette rá magát Maddoxra. Sosem volt háziállatom, így automatikusan tettem egy lépést hátrafelé.

– Szia, Bark! – Maddoxnak több se kellett, seggre ült, és hagyta, hogy az állat szanaszét nyalja a fejét örömében. – Jól van! Hiányoztam, igaz? – dögönyözte a husky bundáját.

– Mad? – A villany felkapcsolódott, miközben egy hang megszólalt. Rémültem kaptam felé a fejem, majd eleresztettem a döbbent nő felé egy bátortalan mosolyt. Istenem, egy szociális szerencsétlenség vagyok!

– Szia, Carol – kelt fel a földről az említett, majd mellém lépett. – Ő itt Vespera!

– Na, várjunk – igazította meg a hálóingét Carol, majd letipegett a lépcsőn, és végigmért minket –, beállítasz ide hajnali négykor a barátnőddel, és annyit mondasz, hogy „szia Carol"?

– Sajnálom – nevetett fel Maddox, majd odalépett a szőke hajú, kedves arcú, meglepően fiatalnak tűnő nő elé, és átölelte. Nem nézett ki negyvennél többnek, vagy csak nagyon jól tartotta magát.

– Örülök neked, kicsim – paskolta meg a hátát, míg a kutya végigszagolt engem. Földbe gyökerezett lábbal vártam, mi fog történni. Esetleg megzabál ő vagy Maddox nevelőanyukája teszi meg. Egyik sem volt valószínű, mégis elmondhatatlanul zavarban éreztem magam.

– Szóval, Carol, hadd mutassam be Vesperát! – ragadott karon, miután kibontakozott az ölelésből, és odavezetett a nő elé.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rám. – Már vártam, hogy Mad hazahozzon valakit. Hozzátenném, nem ilyen korai órában, de ettől még örülök nektek! Igazán felhívhattál volna! Éhesek...

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott valaki a lépcső tetejéről, majd megjelent egy férfi. – Vedd majd ki a tárcámból a húszast, Carol! – morgolódott, de nem tűnt komolynak. Barna szeme érdeklődve pislogott felénk, arcán mosoly terült el.

– Komolyan, William? – esett neki rögvest. – Megmondtam, hogy nem fogadok többször! Viselkedj már normálisan! Mit fog rólunk gondolni Vespera?

– Mit? Mit gondolna? – hőbörgött William. – Legalább azt látja, akik mi vagyunk. Persze meg is játszhatjuk magunkat, ha erre vágysz, édesem.

– Sajnálom, a férjem nem tud viselkedni– nézett rám Carol. – Nem mindig ilyen...

– Hagyd már ezt! – tolta odébb a feleségét William, majd felém nyújtotta a kezét. – William vagyok! Ne haragudj a kis közjátékért, de nem szeretek fogadást veszíteni.

– Se-semmi gond – hebegtem, miközben megráztam a kezét. – Vespera Dalton... én is... örvendek.

– Már ezerszer elmondtam, Will, hogy a nők érdekelnek – nyitotta ki végre a száját Maddox, de túlságosan lekötötte Bark fejének simogatása.

– Látom – vigyorgott rám a férfi, majd megemelte az ujját. – Akkor én most visszafekszem. Csoda, hogy Elsie nem ébredt fel.

– Ki az az Elsie? – pillantott körbe a helyiségben Maddox.

– Ha néha telefonálnál, esetleg hazalátogatnál, akkor tudnád! – fordított hátat William, majd lépcsőfordulóban folytatta. – Csak vicceltem, Mad, ne szard össze magad! Múlt héten zajlott le a procedúra. Örökbe fogadtunk egy tizenegyévest. Carol úgy gondolta, majd meglep, ha végre idetolod a képed, de mivel elvesztettem a fogadást, így feljogosítva érzem magam az örömhírek közlésére! Jó éjszakát... vagy hajnalt! – Ezzel eltűnt. Te jó ég! Mi folyik itt?

– Komolyan mondom! – forgatta a szemét Carol. – Mindegy, igen. Elsie pár napja velünk él.

– Király – bólogatott Maddox. – Olyat lehet, hogy most lefekszem aludni, és pár óra múlva beszéljük meg ezeket a dolgokat?

– Persze, drágám – rántotta meg a vállát Carol. – Kimerített az utazás?

– Mondhatni – sandított rám, majd visszanézett a nevelőanyjára. Bárcsak mindössze ennyi gond lenne.

– Tudod, merre találod a szobád – vetette oda a szavakat Carol –, de később várlak a magyarázattal! Bark úgysem tágít mellőled, vidd magaddal! – adta ki az utasítást, majd ő is elviharzott.

– Köszi, Carol! – szólt utána Maddox, majd rám emelte zöld íriszét. – Sajnálom, ők ilyen... nyitottak. Na gyere! – ragadott kézen. – Bark Vadertől meg ne félj, nem fog bántani!

– Micsoda? – kuncogtam fel. – Mint Dart Vader?

– Pontosan – kacsintott rám, majd elkezdett húzni az emelet felé.

Egyszerre én is megértettem, mitől ennyire pozitív és életvidám Maddox személyisége. Ilyen szülők mellett lehetetlen besavanyodni.

Jól láttam, valóban három szintes az ingatlan. Akkor jöttem rá, amikor felértünk a legtetejére, és már majdnem kiköptem a tüdőm a sok lépcsőtől. Igyekeztem nem kimutatni, mekkora puhány vagyok, de sajnos úgy lihegtem, mint aki maratont futott. Szánalmasnak éreztem magam, miközben átszeltünk egy fehérre mázolt folyosót, melynek oldalán ajtók helyezkedtek. Bark végig ott szaladt a nyomunkban.

Amikor Maddox benyitott egy szobába, a kutya előrerontott, és egyből izgatottan szaglászni kezdett. A küszöbön megtorpantam. Az állam leesett az elém táruló látványtól. Nem is a méret taglózott le, inkább a hely belmagassága. Bal oldalon egy galéria húzódott, ahova egy szűk csigalépcső vezetett. Alatta talán egy játéksarkot fedeztem fel, egy bazi nagy tévével, különféle konzolokkal és babzsákokkal.

– Te itt nőttél fel? – tettem fel a kérdést, miután Maddox beljebb tolt, és becsukta mögöttem az ajtót.

– Igen – sétált beljebb, majd ledobta a telefonokat az ablak alatti szürke, L alakú bőrkanapéra. – Itt jobbra van a fürdő, ha kedved támadna pancsolni. Ott a galérián az ágy, de ha gondolod, később játszhatunk a PS-en.

– Mármint... saját fürdőszobád van? – araszoltam beljebb, majd jobbra kukucskáltam.

– Aha – felelte, majd levette a pólóját, és kitárta a fürdő melletti beépített gardróbot. Nem tudom, hogy mi zökkentett ki jobban, a felsőteste, vagy az információk, de az tuti, hogy legeltettem a szemem pár kósza másodpercig azokon az izmokon.

– Oké – sütöttem le gyorsan a tekintetem, de azt hiszem, lebuktam, mert szélesen rám vigyorgott, mielőtt elővett volna pár tiszta göncöt.

– Nekem az a véleményem, Ves, hogy fürödjünk meg, aztán aludjunk egy nagyot. Nem vagy fáradt?

– De – helyeseltem még mindig a kék, bolyhos szőnyeget szuggerálva.

– Akkor gyere!

– Mi? – kaptam fel a fejem, így a pillantásunk összeért. – Mármint hova?

– Fürdeni!

– Mármint együtt? – meredtem rá kétségbeesetten. Legkevésbé sem vágytam rá, hogy meztelenül lásson. Persze, nyilván látott már, de valamiért a fényben sokkal intimebbnek tűnt. Határozottan féltem tőle, mit fog rólam gondolni. Vagy talán inkább attól, hogy én mit fogok magamról. Sosem szerettem a testem, hiszen nem makulátlan. Itt-ott husis, főleg a hasamnál, a karomnál és a combomnál.

– Csak egy ötlet volt, de későbbre is halaszthatjuk – mosolygott rám, aztán váratlanul elkomorodott az arca. – Nagyon sajnálom, nem gondoltam bele! Nyilván nincs szükséged ilyesmire, mikor pár órája... tudod. Ne haragudj!

Azért az gáz, hogy nekem még csak meg sem fordult a fejemben, mert sokkal jobban aggasztott a saját látványom. De most, hogy felhozta, határozottan jogosnak hallatszott, és tulajdonképpen igaz. Örültem, amiért elterelődött a figyelmem Árész fiáról, annak már nem, hogy újra befészkelte magát az agyamba az emlék.

– Nem baj – motyogtam. – Menj előre!

Maddox összeszorította a száját, majd felsóhajtott, és bement a fürdőbe. Talán megbántottam? Nem tudtam, de zavart, amiért nem válaszolt.

Odasomfordáltam a kanapéhoz, és lecsüccsentem rá. Csak hallgattam a víz csobogását, és igyekeztem elűzni a zaklatómmal kapcsolatos eszmefuttatásokat. Talán két perce bámulhattam magam elé, amikor ráuntam, és felkeltem, hogy körbenézzek.

Először a galéria alatti részt vettem célba, ahol végigpásztáztam a rengeteg játékot, majd a kék és lila babzsákot.

Valami megbökte hátulról a térdhajlatom. Majdnem szívrohamot kaptam, aztán rájöttem, hogy itt a kutya. Megfordultam, majd rámosolyogtam.

– Szia, Ves vagyok – mutatkoztam be neki, mire hevesen csóválni kezdte a farkát, így lerogytam a lila babzsákba, és megvakargattam a fülét. Egy idő után ráunt a karom nyalogatására, és befészkelte magát az ölembe. Talán ő maga sem volt tisztában a saját méreteivel, mert pont úgy próbált rám telepedni, mint egy kis öleb. Végül ráhajtotta a fejét a vállamra, és a mellkasomra fektette a mancsát. Átkaroltam, és az oldalát vakargattam, egészen addig, amíg Maddox ki nem fáradt a fürdőből.

Már meg sem lepődtem, hogy mindössze egy szál alsónadrágban csatlakozott hozzánk.

– Úgy látom, a sötét nagyúr kegyeltjei közé kerültél – nevetett fel. – Válogatós.

– Az nem Voldemort? – pátyolgattam tovább az állatot, ő meg csak vállat rántott. – Kedvelem amúgy a kutyust.

– Ő is téged, ahogy látom – sétált mellénk, majd leguggolt, és megpuszilta az arcom. – Haragszol rám?

– Én? – csodálkoztam. – Azt hittem, te haragszol.

– Micsoda? – kérdezte, miközben lefejtette rólam Barkot. – Nem is értem, miből gondoltad.

– Csak úgy tűnt – hagytam rá. – Akkor... megfürdök.

Felkeltem, majd tétovázva megálltam a fürdőszoba előtt. Olyan idegennek éreztem mindent, és emellett még zavarban is voltam. Ismeretlen terepnek számított, ráadásul az sem segített rá, hogy tudtam, Maddox itt nőtt fel, itt lakott, és ez az ő szobája.

– Várj, tessék! – nyújtott felém egy pólót. – Nincsenek lány ruháim, sajnálom.

– Köszi – vettem el tőle, majd bezárkóztam a mosdóba, és pár nagy levegővétel kíséretében magam elé tartottam a pólót. Ránézésre talán jó lesz. Mondhatni bizakodtam benne, hogy beleférek.

Leeresztettem az anyagot, majd fordultam egyet. Te jó isten! Elképedve meredtem a kisebb helyiségre, melynek balján egy sarokkád kacsingatott rám hívogatóan, míg a túloldalt egy zuhanyfülke álldogált. A csempe végig kellemes, krémszínben csillogott. Hűha! Meg kell kérdeznem tőle, mivel foglalkoznak a nevelőszülei, mert ez nem semmi!

Felocsúdva az ámulatból megcsóváltam a fejem, majd levetkőztem, és pofátlan módon elfoglaltam azt a nagyon is szexi kádat.

Hosszan elidőztem, talán tovább is a kelleténél, de a melegvíz olyan lágyan simogatta a bőröm, hogy nem szántam rá magam egy hamar a kiszállásra.

– Ves – kopogtatott Maddox egy idő után –, sokáig áztatod még magad?

– Nem! – kiáltottam pánikolva. – Mindjárt megyek, sajnálom!

– Nem azért kérdeztem, maradhatsz, ha akarsz – jött a megnyugtató válasz –, csak addig én lefekszem, jó? Eltalálsz az ágyig?

– Ne! – emelkedtem ki a vízből, majd kiugrottam a kádból. Az eredménye az lett, hogy akkorát taknyoltam, hogy a kő adta a másikat. Magam sem tudtam, mi ütött belém, mitől estem ennyire kétségbe, csak azt, hogy kiterültem a padlón anyaszült meztelenül.

– Mit csinálsz? – kérdezte. – Bemegyek!

– Ne! – ültem fel azonnal, és magamra rántottam az első kezembe akadó tárgyat, ami történetesen egy szőnyeg volt. A fenekem egy kicsit sajgott, de egyéb bajom nem történt az ijedtségen kívül.

Az ajtó nyílt, majd Maddox bedugta a fejét. Arca egy másodpercig döbbenetet tükrözött, majd kiszakadt belőle a kacagás.

– Nem vagy semmi! – adta tudtomra jókedvűen. – Elestél?

– El – morgolódtam, miközben végigkövetettem a tekintetemmel, ahogy felemel egy törölközőt, és rám teríti.

– Gyere! – segített fel, azonban nagyon ragaszkodtam ahhoz a szőnyeghez, el nem eresztetem. – Tedd már le, Vespera! Gyerünk! – ragadta meg a szélét, így egy darabig ide-oda cibáltuk, végül én nyertem. – Oké, akkor ölelgesd! Nekem aztán mindegy! – forgatta meg a szemét, majd megindult kifelé. – Ha lehet, ne törd össze magad! Kint várlak!

– Kösz – dobtam le a védőpajzsom, miután becsukódott a bejárat, és megtörölköztem.

Magamra applikáltam a pólót, ami hál' istennek nem emelte ki a hurkás gyomrom, mindössze a lábam látszott ki belőle, mert az ülepemig ért. Felkaptam a fehérneműm, megtapogattam a tükör előtt állva a homlokom, amit bevertem, amikor Árész fia nekivágott a Cadillacnek, majd miután konstatáltam, hogy nem is fáj már, kimentem.

Maddox a kanapén terült el, szélesen elvigyorodott, majd talpra szökkent.

– Túlélted? – lépett vészesen közel hozzám, majd átkarolta két kezével a derekam.

– A-azt hiszem – dadogtam égő arccal. Még igencsak szoknom kellett ezeket a gyengéd érintéseket, hiszen ez idáig abszolút nem volt alkalmam megtapasztani, milyen érzés az, amikor valaki odavon a mellkasához, és forró bőrünk egymáséhoz simul.

– Akkor aludjunk! – eresztett el, és csak a kezem fogta meg. – Kiküldtem Barkot, nem lehet tőle pihenni, és amúgy sem szeretném, ha összepisilne mindent – magyarázta, miközben felvezetett a galériára, ahol egy óriási ágy terült el. Szó szerint faltól, egészen a galéria korlátjáig elért. Itt vagy öten is kényelmesen szunyókálhattak volna egymás mellett.

– Minek ekkora ágy? – érdeklődtem.

– Honnan tudjam? – vigyorgott rám, és rögtön be is vetette magát a párnák közé, amiből legalább tízet láttam. – De kényelmes! Gyere!

Szégyenlősen csatlakoztam hozzá, majd leültem, és ráemeltem a pillantásom. A hátára feküdt, majd megpaskolta a mellkasát.

– Ide! – adta ki az utasítást. Félősen teljesítettem a kérését, és hozzásimultam. Ránk terítette a takarót, és megcsókolta a hajam. Leoltotta a kislámpát, és nekidöntötte az arcát a fejemnek.

Lehunytam a szemhéjam, és igyekeztem elhessegetni a tragikus emlékképeket, de úgy látszott, minden próbálkozásom hiábavaló.

– Ves...

– Tessék? – súgtam.

– Bűntudatom van – motyogtam alig hallhatóan.

– Mármint...

– Elvettem egy életet – nyelt egyet. – Én... eddig is bántott, azt hittem, hogy nem, de igen. Rohadtul ki vagyok borulva. Nem túl látványos, de a lelkem háborog. Nem tudok megbékélni a gondolattal, hiába tudom, hogy nem volt más lehetőség.

– Ne emészd magad! – simítottam végig a mellkasán, felvezettem egészen az arcáig, majd ott is megcirógattam. – Azt mondtad, szemtől szembe nem tudtad volna legyőzni.

– Attól még megöltem – mormolta. – Sosem bántottam senkit, de akkor, ott, mintha átkapcsolt volna az agyam túlélés üzemmódba, most pedig... megmaradt a féktelen bűntudat.

– Sajnálom – nyugtattam tovább. – Tudok valahogy segíteni?

– Kétlem, ezzel nekem kell megbirkóznom...

– Én itt vagyok, és segítek, ha beszélnél még róla, vagy akármi...

– Köszönöm – szorított magához, majd végül hagyta elernyedni a karját. – Vigyázok rád, Ves! Aludj jól!

– Te is – súgtam, miközben rásimítottam a tenyerem a hasára, és elhatároztam, hogy mindent megteszek én is, hogy rájöjjek, miként tehetem őt boldoggá, ha már a lehetőségeink ennyire korlátozottá váltak. 

○•○•○

Ez lett volna a huszonegyedik. :)
Ha mindent jól számoltam, olyan 35-40 fejezet között lesz valahol a történet vége. Hasonlóan 80.000-100.000 szó közé tervezem, mint a Beginning of the end könyveket. Tudom, annyira nem izgalmas információ, de gondoltam, közlöm, hogy mire lehet számítani. Lényegében a felénél vagyunk! :)

Köszönöm mindenkinek, aki itt van! Elképesztően hálás vagyok! ♥

Ja, és, khm...