Lefagyva meredtem a képernyőre. Az agyam ezerféle rémképet vetített le elém, de egyik sem tűnt túl valószínűnek. Egy dolgot viszont tudtam: a csaj Maddox exe, akit elmondása szerint szeretett, és kizárólag azért szakítottak, mert a lány elköltözött.

Annyira belemerültem a tátott szájjal való bambulásba, hogy észre sem vettem, amikor Maddox mellém feküdt. Mindössze arra eszméltem, hogy egy kéz átkarolja a derekam, és egy lágy csók landol az arcomon.

– Baj van? – söpörte odébb az előreeső nedves tincseim. A telefon kihullott az ujjaim közül, és elhúzódtam tőle. Az ágy túlvégébe másztam, és onnan meredtem rá meglehetősen bánatosan.

– A barátnőd – hangsúlyoztam ki ugyanúgy, ahogy ő is minden alkalommal tette – keresett.

– Mi van? – emelte meg a mobilt, majd felvonta a szemöldökét. Csodálkozva pislogott egy darabig, majd felsóhajtott. – Csak nem kedvet kaptál turkálni a telefonomban?

– Talán – rántottam vállat. – Azt hittem, nincs is nálad.

– Nem kérdezted konkrétan van-e nálam. Egyébként nem is volt a Grand Canyonnál, ha arra utalsz. Ez is a kocsiban volt ¬– rázta meg a levegőben, majd egy másodpercre az égnek emelte a tekintetét. – Na, jó, mesélj, mit kombináltál össze?

– Semmit – motyogtam a takarót fixírozva. – Csak nézelődtem, és megjött Scarly üzenete. – Túl messzire mentem ezzel a becézgetéssel, de olyan féltékenység lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, inkább elbújok az ágy alá, hogy ne kelljen végighallgatnia a kitörő hisztim. Ugyanis a határán voltam, és erőszakosan igyekeztem visszafogni magam, ahogy azt megígértem neki korábban.

– Minden alkalommal ír, amikor hazalátogat – huppant le mellém, és egyszerűen átkarolta a vállam. Az orrom alá dugta a telefont, és elkezdte felfelé görgetni a korábbi beszélgetésüket, ami szemmel láthatóan abból állt, hogy a csajszi levelekkel bombázta őt, de ő nem méltatta válaszra.

– Miért nem írtál neki vissza egyszer sem? – fordítottam felé a fejem.

– Nem akarom hamis álmokba ringatni – dobta le a készüléket. – Annak ott köztünk két éve vége lett. Én továbbléptem, ő viszont... nem.

– Egyébként ő tudta, hogy félszerzet vagy?

– Ves, tisztában vagy vele, mit jelent ez a szó? – kuncogott fel.

– Igen, azok a nagy lábakon élő, picike emberek a Gyűrűk urából – mosolyogtam rá. – Nem hasonlítasz rájuk, de attól még vicces így hívni téged.

– Hobbitok – segített ki. – Egyébként eleinte nem, aztán véletlenül megmutattam neki a látomásom. Úgyhogy igen, tudja.

– Miért csak így tudod megmutatni? – kérdeztem, mire vett egy nagy levegőt.

– Bővül a lista – motyogta.

– Mert? – A hangom megemelkedett, amikor kezdett körvonalazódni, mi a szitu.

– Nem csak így tudom – ismerte el –, bőven elég, ha megfogod a kezem.

– Ez most komoly? – Pontosan úgy vizslattam őt, mint aki menten megcsapkodja. – Akkor miért?

– Mert önző módon magamnak akarlak – közölte egyszerűen, mintha csak a hétvégi ebédet vitatnánk meg. – Mert meg akartalak csókolni. Vágytam rá, hogy megtegyem, ezért... megtettem.

– De hisz' mindössze kétszer láttál előtte – hüledeztem megállíthatatlanul. Elképesztő ez a csávó! Állandóan csak letaglóz a sok random megnyilvánulásával, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, hiszen számomra leginkább hihetetlen.

– Igen, én sem számítottam rá, hogy ennyire le fogsz nyűgözni. Habár hülyeség, hiszen egy istennő vagy. Egyértelműen tudnom kellett volna, milyen hatást fogsz kiváltani belőlem. És egy szemétláda vagyok, amiért kihasználtam a helyzetet, de Ves, én még sosem éreztem így senki iránt. Még sosem vonzott ennyire senki. Őrültség az egész, de ez van. Senki nem tántorít el tőled, egyedül csak te vagy rá képes. Mondjuk ahhoz ki kéne nyírnod... Na, mindegy. Mennyire haragszol rám?

A reakcióm késve érkezett, mert legörbített szájjal bámultam rá egy darabig. Annyira bizonygatta, hogy érdeklem, és engem akar, hogy egy kis időre én magam is elhittem.

– Nem haragszom – ráztam meg a fejem. – Inkább meghatódtam – bújtam oda a mellkasához, és két kézzel átkaroltam. – Köszönöm, hogy itt vagy még velem, és azt is, hogy ennyire nyitottan állsz minden szörnyűségemhez. Nagyon sokat jelent, amit mondtál. Te vagy az első, aki... – A hangom elcsuklott, így nyeltem egyet, majd folytattam. – Te csókoltál meg életemben először, Maddox. Te vagy az én első elsőm, mindenben. Ezért is annyira szokatlan és nehezen hihető, hogy te... bármit is akarsz tőlem.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy bebizonyítsam, csak te kellesz nekem – simogatta a hajam, majd hintett egy apró puszit a fejem búbjára.

○•○•○

Este fél tizenegy körül eszméltem fel. Immáron három teljes órája olvashattam, míg Maddox az igazak álmát aludta mellettem. Ő bizonyult kimerültebbnek, hiszen neki kellett órákon át vezetnie.

A nap hamar eltelt, miután egész délután beszélgettünk és smároltunk. Oké, talán többet smároltunk, mint beszélgettünk. Még az emlékbe is belepirultam, így úgy döntöttem, iszom egy kis vizet, majd szívok némi friss levegőt. Felhúztam a cipőm, majd a csap alá hajolva oltottam a szomjam. Nem sokkal ezután már a szoba ajtaja előtt ácsingóztam. A környéken csend honolt. Körbenéztem, de minden annyira kihaltnak tűnt. Még azt is el bírtam képzelni, hogy mi vagyunk az egyetlen vendégei a régi motelnek.

Mivel földszinti szobát béreltünk, így tökéletes rálátásom nyílt a Cadillacre, mely a hosszú épület előtt parkolt. Lassú léptekkel indultam el az irányába, majd felnyitottam a csomagtartót, és egy kis csokoládé után kezdtem kutatni. Talán ennyi bűnözés belefér, ha már majdnem két hete mindössze madáradagokat veszek magamhoz. Még az is lehet, hogy fogytam pár kilót a sok idegeskedésnek köszönhetően.

Lecsaptam a nehéz vasfedelet, majd visszaindultam a helyiség felé. Az autó oldalán sétáltam, amikor váratlanul elém lépett egy magas, szőke, rövid hajú alak. Meglepetten hőköltem hátra az izomkolosszus láttán. Bármennyire néztem, legalább kétszer akkora volt, mint Maddox.

Hunyorogva szuggerált, majd megemelte az állát, amitől kirajzolódott az ádámcsutkája. Feszült másodpercek teltek el. A férfi engem figyelt, én pedig őt.

– Nem lesz nehéz dolgom – húzódott mosolyra a szája. A gúnyos hanghordozás talán jobban megrémisztett, mint a rideg vigyor.

– Mit akarsz tőlem? – hátráltam kettőt.

– Meg foglak ölni, drágám, viszont előtte... kipróbálom, milyen egy istennővel kefélni. – A toronymagas ember megindult felém. Ijedtemben eldobtam a csokoládét, és futásnak eredtem, azonban hiába. Az idegen egy szempillantás alatt termett előttem. Beleütköztem. Vaskos ujjai a nyakamra kulcsolódtak. A fájdalomtól felnyögtem, szinte éreztem, ahogy fokozatosan egyre kevesebb oxigén jut a tüdőmbe.

A férfi erőszakosan rántott egyet rajtam, és megfordított. Arccal előre nyomott neki a Cadillac oldalának. A pánik elhatalmasodott bennem, olyannyira, hogy rögtön sírva fakadtam. Olyan határozottan tartott, hogy esélyem sem volt szabadulni. Egy pillanatra lehunytam a szemhéjam, és elképzeltem, ahogy az ismeretlen zokogásban tör ki, azonban bármennyire is próbálkoztam, nem történt semmi. A képességem, mintha elhagyott volna.

– Kérem – könyörögtem hüppögve –, nem csináltam semmit. Hagyjon békén!

Nem felelt, helyette megragadta a nadrágom, és rántott rajta egyet.

– Várod már, hogy magadba fogadd a farkam, kicsinyem? – susogta a fülembe. Egyik kezével megragadta a tarkóm, és rádöntött a motorháztetőre, míg a másikkal belemarkolt a fenekembe. A homlokom koppant egyet. A kín belehatolt a tetejébe.

– Eressz már! – rángatóztam, hátha sikerül szabadulnom, de nem sokat ért.

– Ne félj, élvezni fogod!

– Te viszont kurvára nem! – Az eleve hevesen vágtázó szívem még jobban rákapcsolt, amikor meghallottam a hátam mögül Maddox hangját. A szorítás elernyedt, és egy tompa puffanást hallottam.

Automatikusan megpördültem. Maddox rám emelte zöld íriszét, majd lassan lepillantott a kezére. A víz levert, amikor észrevettem, mit tart az ujjai között. A támadómra lestem, ki üveges tekintettel meredt az ég felé, majd vissza a fiúra, aki a szívét tartotta a tenyerében.

– Mi-mi a fasz? – dadogtam a sokktól, ami pont úgy fejbekólintott, mintha egy üllővel csaptak volna agyon.

– El kell tűnnünk innen! – jelentette ki, majd kitárta a Cadillac csomagtartót, és szó szerint belepakolta a hullát, akárcsak egy kiváló sorozatgyilkos tenné. – Ülj be a kocsiba! – parancsolt rám, majd elsietett a motel recepciója felé.

Teljes testben remegtem, miközben felhúztam a nadrágom, és szó szerint berogytam az anyós ülésre. Nem bírtam gondolkodni. Meredten bámultam ki az ablakon. Vacogtam. A fogaim másodpercről másodpercre egyre nagyobbakat koccantak.

– Vespera! – Összerezzentem. – Nézz rám! – Robotszerűen fordítottam Maddox felé a fejem. – Kérlek, válaszolj a kérdéseimre! Nem kell beszélned, csak bólints, ha igen a válasz.

Megtettem.

– Bántott ott, ahol nem láthatom? – Megcsóváltam a fejem. – Hál' Isten! – fújta ki a levegőt, majd két tenyerébe fogta az arcom. A keze már nem tűnt véresnek. Biztos megmosta.

– Fáj itt? – húzta végig a hüvelykujját a homlokomon, mire felszisszentem. Bólintottam.

Felpattant mellőlem, majd egy elsősegélydobozzal tért vissza. Nem figyeltem, mit kapott elő, de valamivel felitatta a seb környékét. Nem bírtam megszólalni, nem mertem megmozdulni.

– Ves... – Nem reagáltam. – Ves, semmi baj – simított végig az orcámon. Gyengéden, szeretetteljesen cirógatta.

– Gyi-gyi-gyilkos vagy. – Mindössze ennyire futotta.

– Nem! – tiltakozott rögvest. – Vagyis úgy tűnhet, de nem! Ha nem én ölöm meg őt, ő teszi meg veled, Vespera. Aztán velem is. Ez a férfi – szívta be meglepően hosszan a levegőt –, nem más, mint Árész fia. Egy félisten... volt. Bérgyilkosnak alkalmazták, mert... nem hatnak rá a képességek. Az egyik... legerősebb félisten...volt.

– Akkor te... ho-hogy... – Egyszerűen nem bírtam összefüggő mondatokban beszélni, annyira reszkettem.

– Láttam, hogy eljön, és azt is, hogyan ölöm meg. Amikor felébredtem, és nem voltál mellettem, már tudtam, baj van. Aztán megláttam, ahogy odaszorított, és... azt hittem, felrobbanok a dühtől...

– Kö-kö-köszönöm, ho-hogy me-megmentettél – dadogtam összekoccanó fogsorral. Maddox hátranyúlt, majd gondosan rám terítette egy plédet. Bekötötte helyettem a biztonsági övet, és egy puha csókot lehelt az arcomra.

– Most indulnunk kell, azonnal! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben. – Add a kezed, szépségem! – Alig jutott el az agyamig, miként nevezett, egyszerűen csak felé nyújtottam a bal kezem. Megfogta, belecsókolt a tenyerembe, majd beindította a motort, de nem eresztett.

Nem tudom, mennyi ideig tartott felocsúdni a megkeseredett valóságból. Maddox kitartóan simogatta a kézfejem, miközben átszeltük a sötét éjszakát. Egyértelműen tagadás fázisba kapcsolt az agyam, miután hajszálhíján megerőszakoltak. Azért, ha belegondol az ember, ez némileg humoros, amellett, hogy szörnyű is. Pont, mintha csak egy elcseszett horrorfilmben volnék.

Megmozdítottam a lábam. A fájdalom belehatolt a térdembe. Vajon mióta ülök mozdulatlanul? Egyáltalán lélegeztem ez idáig?

Felsóhajtottam, hátha enyhül a bennem dúl a vad káosz. Már megint csak az cikázott bennem, amit Démétér említett: az érzelmek káosza, melyből irtó nehéz kihámozni a megfelelőt.

Haragosnak semmiképp sem nevezném magam. A feldúlt sokkal találóbb kifejezés.

Szép lassan visszatértem a jelenbe, és megpróbáltam normálisan funkcionálni, de eléggé problémásnak látszott. Főleg akkor, amikor Maddox felé fordítottam a tekintetem, és mást sem bírtam kiolvasni a pillantásából, kizárólag aggodalmat. Nem tudtam, hogy értem aggódik, vagy helyzet miatt. Esetleg mindkettő?

–S-sokakat ö-öltél már meg? – kérdeztem remegő hangon.

– Dehogy! – vágta rá habozás nélkül. – Tulajdonképpen ez az ürge az első.

– A-akkor mi-miért nem vagy ki-kiborulva? – Reméltem, hogy most már abbamarad egy a roppant irritáló dadogás, de még azóta is remegtem egy cseppet.

– Ha egyikünk sem cselekszik, és összeborulva sírunk a motel előtt, az nem megoldás. Na, meg az a helyzet, hogy egy percig sem hezitáltam, csak megtettem. – Nem nézett rám, szorosan az úttest felé meredve beszélt. – Azt hiszem, ez innentől már nem játék, Ves. Értelemszerűen nem várnak tovább. Ráadásul valaki ideküldte őt – bökött az autó segge felé. – Valahol ki kéne rakjuk a testét.

– Bassza meg! – vettem újabb mély levegőt. – Körözni fog a ren-rendőrség!

Maddox rám sandított, majd megcsóválta a fejét.

– Maximum a vértócsát találhatják meg – felelte kimérten. – A kamerafelvételt letöröltem. Ezen kívül nem a saját nevemen jelentkeztem be a motelbe, úgyhogy nem lesz gond. Legalábbis az emberekkel nem. Árész viszont... lehet, dühös lesz. Az kurva nagy baj.

– Érdekli e-egyáltalán? – tudakoltam, majd megigazgattam a vállamon heverő pokrócot, és még jobban magamra csavartam.

– Azt pletykálják, hogy közel tartja magához az utódjait.

– Ő a háború istene – állapítottam meg, Maddox egy bólintással erősítette meg. – Találkoztál már vele?

– Nem. Az apámmal találkoztam, és még korábban általa Hádésszal. Meg azóta Zeusszal, Perszephonéval és arra a két percre Aprodithé-val.

– Értem – motyogtam a gumiszőnyeget fixírozva.

– Ismerek valakit Johnstownban, aki segíthet – hozta fel.

– Mármint eltüntetni a hullát?

– Nem, azt mindjárt megoldom – pillantott felém. – Abban segíthet, hogyan használd a képességeid. Azt hiszem, nála biztonságban leszünk pár napig, amíg rájövünk igazad van-e, és tényleg a düh a kulcs.

– Ki ez? – ráncoltam a homlokom értetlenkedve. – Egyáltalán hol van ez a hely? A közelben?

– Ötven perc innen – vetett egy pillantást a GPS-re. Eddig fel sem tűnt, hogy ott van, ami eléggé kiábrándító, de egyelőre örültem, hogy viszonylag feleszméltem, és nem szoborrá dermedve csücsültem. – Egy félisten, Erisz lánya.

– Ki a fene azaz Erisz? – Rákérdeztem, habár mintha valahonnan rémlett volna a név.

– A viszály és veszekedés istennője – rántott vállat. Összevontam a szemöldököm, és erősen forgattam az agyam kerekeit. Valamiért Árészhoz kötöttem, de nem tudtam, miért. Azonban rossz érzésem támadt, hiszen rögtön beugrott a csomagtartóban fekvő halott faszi. Bassza meg! A kibaszott csomagtartóban van egy kicseszett hulla!

– Ni-nincs valami köze Á-árészhoz?

– A büdös picsába! – kiáltott fel, majd beletaposott a fékbe, és kihúzódott oldalra. Alig győztem megkapaszkodni. Ha így folytatjuk, egyszer fejre állunk.

– Most mi van? – suttogtam zavartan.

Maddox kiugrott a kocsiból, és fel-alá kezdett járkálni előtte. Néha belerúgott egyet néhány kavicsba.

Nyeltem egy nagyot. Nem értettem a hirtelen jött dühöt, így kicsatoltam magam, és kiszálltam én is. A fejem forgatva araszoltam hozzá a kihalt út mentén. A fákat rángatta a szél. Úgy tűnt, vihar készül.

– Nagyon el van ez baszva! – tört ki belőle, amikor megtorpantam előtte, így ő is kénytelen volt megállni. Tekintete az úttest mentén húzódó erdő felé révedt, majd rám emelte.

– Most mi a baj? – érdeklődtem félősen.

– Az, hogy egy idióta vagyok! – harsogta. – Ha nem kérdezel rá, odaviszlek, és... ki tudja, mi történik.

– Akkor csak van köze hozzá?

– Lényegében legjobb barátok, baszki! Hogy lehetek ennyire...

– Maddox! – szóltam közbe. – Nem értünk még oda. Nyugodj meg!

– De...

– Nincs de! – fojtottam belé a szót. Eljött az ideje, hogy ezúttal én nyugtassam meg őt, így bátortalanul, de odaléptem elé, és átöleltem. Viszonozta a gesztusom, majd elhúzódott tőlem, és ráhajolt az ajkamra. Nem tudtunk belemerülni a csókba, mert az ég egy terebélyeset dörrent. Kirázott a hideg, amikor egy erősebb fuvallat belekapott a hajamba. Szétrebbentünk, amikor újfent dörögni kezdett. A pillantásom az égboltra szegeztem, és közelebb húzódtam Maddoxhoz, aki védelmezően átkarolta a derekam.

Egy villám átcikázott az égen, egyenesen dél felé tartva. Tátott szájjal figyeltem, ahogy még kétszer megismételte ugyanezt, majd az eső eleredt.

– Dél? – mormoltam az orrom alatt. Egy újabb fényjelenség táncolt végig az égen. Egy nyilat formázott. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.

„A legnagyobb viharban keresd a válaszokat."

– Dél – ismételte utánam Maddox. – Mi a fasz van délen? Zeusz igazán adhatna egyértelműbb jeleket, mert ebből nem sokat tudunk meg! – mérgelődött, de azt hiszem, meggondolatlanul tette.

A jobb oldalunkon lévő fa éles hangon megreccsent, amikor belécsapott egy irgalmatlanul nagy villám. Együtt ugrottunk arrébb, hogy ne égjünk porrá, és ne csapjon agyon a letörött ág.

– Igazán befejezhetnéd ezt! – ordítottam el magam. Ha egy idegen ezt kívülről látja, minden bizonnyal bolondnak titulál.

Válasz nem érkezett, de újabb villám sem, így úgy döntöttem, értette a célzást.

– Oké – sóhajtott fel Maddox –, akkor... megkérnélek valamire.

– Mire? – emeltem rá az íriszem.

– Visszaragasztottad a szobor kezét – kezdte magyarázni, mit vár tőlem –, és most azt szeretném, ha az akaratod kivetítésével ásnál egy jó mély lyukat.

– Istenem – nyöszörögtem. – Komolyan?

– Igen, kérlek! – Elengedett, majd a sötét erdő felé fordult. Összefontam a karom, mert a hideg átjárta a testem, és erre a szakadó eső sem segített rá.

– Ebben a fagyban akarsz hullát elásni? – Magam is nehezen hittem el, milyen nyugodtan kérdeztem rá erre.

– Igen, itt állunk tíz perce, és egy autó sem jött semerről – közölte az út felé böködve. – Itt az alkalom! Gyere, keressünk egy megfelelő helyet!

Nem feleltem, csak hagytam, hogy maga után cibáljon a fák közé. Végül is mi rosszabb történhet? Majdnem megerőszakoltak – amit azóta is elhűlve veszek mindössze tudomásul –, egy hulla van a csomagtartóban: egy erőszaktevő félisten hullája. Édes istenem!

Arról nem is beszélve, hogy Maddox kinyírta, mint valami beteg sorozatgyilkos, és még csak mélyebb benyomást sem tett rá az ügy.

A gondolat alapján megtorpantam. Ő is észrevette, ezért megállt, majd várakozón rám nézett.

– Maddox – motyogtam –, téged nem zavar, amit tettél?

– Nem volt túl fair – húzta el oldalra a száját –, vagyis... ha belegondolsz, ez a férfi tiszta küzdelemben nem legyőzhető, így megtettem úgy, ahogy képes voltam rá. Nem vagyok harcos, Vespera, ő viszont az volt. Ha szemtől szembe kellett volna megküzdenem vele, valószínűleg az én hullám heverne a csomagtartóban, és mellette a tiéd. Nyugodtan számonkérheted, amit tettem, megértem, de egy percig sem bánom, hogy így alakult, ha ezzel megvédhettelek – mosolygott rám némileg bánatosan. – Hogy zavar-e? Talán egy kicsit. Nem öldöklöm jókedvemben, ha ezt akartad hallani. Az az igazság, hogy még magam is megleptem, mert nem gondoltam, hogy képes leszek rá, de akkor, ott, valakinek cselekednie kellett.

– Jól van – bólogattam beletörődőn –, sajnálom. Nem számonkértelek, csak... még azóta is sokkhatás alatt vagyok, és... már én sem tudom, mi a helyes és mi nem.

– Részünkről az, ha a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Hidd el nekem, ez a férfi nem kegyelmezett volna. Megerőszakol, lehet még meg is ver, és csak a legutolsó pillanatban öl meg. Hallottam már róla, ezért is cselekedtem úgy, ahogy. Ha helyes, ha nem, az a lényeg, hogy élünk. Szerinted neki bűntudata lenne fordított esetben? Kétlem.

– Oké – suttogtam –, akkor csináljuk, csak haladósan, mert mindjárt megfagyok.

– Beljebb kell mennünk! – küldött felém egy szomorú pillantást. – Túl közel vagyunk az úthoz.

Vettem egy mély levegőt, miközben tudomásul vettem a dolgokat, és követtem Maddoxot az erdő sűrűje felé.

Egy öregnek látszó tölgyfa mellett fordult körbe. Elhúzódott tőlem, és ment egy kört körülötte. Vacogva figyeltem, mit művel. Nem tűnt túl összeszedettnek, így elhittem neki, hogy szabadidejében nem nőket és gyerekeket gyilkol, mindössze engem akart megvédeni. Nem, mintha amolyan gyilkolós fajtának látszana. Nem nézném ki belőle, hogy élvezetét leli benne.

– Itt megfelelő lesz – jelentette ki. – Meg tudod oldani a lyukat?

– Nem tudom – mormoltam idegesen. – Megpróbálom, de tudod jól, hogy egy béna vagyok.

– Egyáltalán nem vagy béna – ellenkezett velem, miközben mellém lépett, és átkarolta a vállam. – Bármire képes vagy, csak hidd el, hogy egy gyönyörű istennő vagy!

– Mintha annyira könnyű lenne – folytattam a morgolódást, majd nem tétlenkedtem tovább. Leguggoltam, és teleszívtam a tüdőm a fagyos oxigénnel. Máris egy fokkal tisztábbnak éreztem az elmém.

Elképzeltem, ahogy a föld megemelkedik, és egy lyuk tárul elém a talajon. Őszintén hittem benne, hogy sikerül. Érdekemben állt ügyesnek lenni, hiszen majd' megfagytam az erős szélben, amire túlzottan a szakadó eső sem segített rá.

– Sikerült! – lelkesedett Maddox. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és felemelkedtem. Eddig fel sem tűnt, de lehunytam a szemem a művelet közben. – Maradj itt!

– De... – Nem maradt időm ellenkezni, mert egy szempillantás alatt suhant el mellőlem. Eddig is vágtam, hogy gyors, na, de ennyire, mint valami vámpír? Kicsit elhűltem a tényen.

Összefontam a karom, és dideregve hátráltam pár lépést. Nem telt el sok idő, Maddox megérkezett, a testes férfit, mint egy zsákot, felvetette a vállára. Elkerekedett szemmel pislogtam, majd inkább elfordítottam a tekintetem. Valami puffant egy nagyot, így sejtettem, lassan minden a helyére kerül.

– Ves, menj vissza a kocsihoz! – szólt oda nekem, miközben puszta kézzel kezdte a sír melletti földet a mélyedésbe lökni.

– Hagyd ezt abba! – kértem tőle. Elég megalázó dolognak tűnt csak úgy itt hagyni, hogy órákig homokozzon. Úgy gondoltam, ha kiástam, be is tudom temetni ezzel a bizonyos akarat kivetítéses izével. Ha már szép nem vagyok, és kiderült, hogy túlzottan okos se, akkor legyek legalább hasznos.

Nagy levegőt vettem, és ugyanazt tettem, mint a kiásásnál: elképzeltem, ahogy a homok visszakerül oda, ahonnan jött.

– Nekem így is megfelel – kommentálta Maddox, amikor sikeresen véghez vittem, amit akartam. A fiú fordult egyet maga körül, majd letépett egy elsárgult levelet az egyik fáról, és Árész fiának sírhelyére tette. – Így, ni!

– Te jó isten – súgtam alig hallhatóan. Nem tudtam már mit hozzáfűzni ehhez, hiszen így is átléptem egy határt, amit sosem terveztem. De hiába, az élet felülírja az ember cselekedeteit. Maddox kinyírta, én segítettem elföldelni. Igazi csapatmunka, ami életem végéig kísérteni fog. 

○•○•○

Már a huszadik fejezetnél járunk! Azért ez nem semmi :D
Igyekeztem kicsit felpörgetni az eseményeket.