Voltál már valaha úgy, hogy amikor belenéztél valaki szemébe, rögtön az ugrott be, vajon milyen negatív gondolata lehet rólad? Nem? Szerencsés vagy!

Nagy általánosságban mindig ez fordult meg a fejemben, amikor találkozott valakivel a tekintetem, így inkább gyorsan el is kaptam, nehogy megöljön vele. Persze ez nem tűnt kivitelezhetőnek, mégis mindig így éreztem.

Pont, ahogy most is, amikor véletlenül belepillantottam a velem szemben ülő harmincas férfi kék íriszébe a buszon ülve.

Természetesen nem hagytam, hogy Maddox hazafuvarozzon, pedig roppant erőszakos módon követett a buszmegállóig, aztán még a járművet is megvárta velem. Jóformán azt hittem, találtam magamnak egy zaklatót, amilyen tapadósnak tűnt az ürge. De közben nem fogtam fel, mégis mit akar tőlem. Értem én, barátkozzunk, na de ennyire? Nem voltam hozzászokva a figyelemhez, főleg nem a velem egykorúakéhoz.

Oldalra fordítottam a fejem, majd inkább előkotortam a telefonom a táskámból, és dobtam egy üzenetet az egyik internetes haveromnak, Jacksonnak. Leírtam neki, mi történt ma, azonban reakció nem érkezett. Hát igen, a srác állandóan elfoglalt volt, különösen akkor, amikor a pajtásai játszani hívták. Sokszor sértve éreztem magam, amikor random eltűnt a kis zöld pötty a neve mellől, és előtte odavágott egy „majd később" üzenetet, így le is tudott, aztán rohant is Fortnite-ozni a haverjaival.

Egy mély sóhaj kíséretében írtam a másik internetes ismerősömnek, aki általában csak este tíz és hajnali kettő között jelent meg. Mira számára sem számítottam túlzottan fontosnak. Neki megvolt a maga élete New Yorkban, így nem haragudtam rá. Legalább néha, éjszakánként méltatott pár szóra.

Egyébként viccesnek tartottam a megismerkedésünk történetét, ugyanis a csaj régebben vehemensen a macskák mellett érvelt – egy barátnője oldalán –, akiket én előszeretettel szidtam, így egy Facebookos vita keretében kezdtünk el beszélgetni, miután kiderült, hogy Mira egyébként utálja azokat a dögöket, és csak a másik lány miatt szállt be a drámába. Valóban, elég gyerekes, de mentségünkre szóljon, tizennégy évesek voltunk. Azóta eltelt pár év, de emlékszem azokra az időkre, amikor reggelig húztuk egymás agyát a különféle baromságokkal. Nos, elmúltak.

Hazaérve első dolgom volt bezárkózni a szobámba. Ez hozzátartozott a napi rituálémhoz, ami abból állt, hogy felbattyogtam az emeletre, kicsaptam a fehér ajtót, majd ledobtam a hátizsákom a virágmintás ágyneműre, az egyszemélyes ágy kellős közepére. Ezután kihúztam a fekete, gurulós széket, és bekapcsoltam az íróasztalra helyezett laptopom. Eközben hevesen fújtattam, és idegesen dobáltam odébb a szanaszét hagyott ruháimat, ugyanis meglehetősen rendetlennek számítottam, amit az édesanyám értékelt a legkevésbé.

Megszereztem a szokásos otthoni nassolnivalót, ami jelen esetben néhány gerezd almában merült ki, majd levágódtam a gép elé. Átpörgettem a közösségi médiát, közben nagyokat grimaszoltam mindenre, amit csak láttam és nem különösebben nyerte el a tetszésem.

Hamar ráuntam, így áttelepedtem az ágyamra, és nekiláttam a tanulásnak, ami a délutánjaim nagy részét fel is emésztette. Már az utolsó feladatnál tartottam, amikor megrezzent a telefonom. Rögvest fel is kaptam, azonban a homlokom egyből ráncokba szaladt, amikor megláttam az üzenet feladóját. Ollapón? Miféle gagyi név ez?

„Na, kitalálod, ki vagyok?"

„Nem." – pötyögtem le gyorsan.

„Ne már! Biztos, tudod!"

Sejtettem. Határozottan, de inkább nem válaszoltam. Azért ez már több a soknál! Nem elég, hogy az iskolában utánam kajtatott, még itthon sem lehet nyugalma az embernek? Néha őrületesnek tűnt az egyébként dögunalmas életem.

Inkább visszatértem a matekfeladványokhoz, majd miután végeztem velük, elterültem az ágyon, és egészen este fél hétig vehemensen pörgettem az olykor vicces, míg máskor dühítő videókat. Azért eddig, mert az anyám általában ilyenkor állított be, hogy elmesélje a fárasztó napját. Ez ma sem történt másképp. A bejárat nyílt, s belépett rajta anya. Egy fáradt mosollyal jutalmazott, kék tekintete végigpásztázta a helyiséget, de ezúttal nem tett megjegyzést a nemrégiben székre halmozott ruhák miatt.

– Szia drágám! – foglalt helyet a matrac szélén, és felém fordult. – Milyen napod volt?

– Jó! – mutattam fel a hüvelykujjam, és ledobtam magam mellé a készüléket. Már alig vártam, hogy belekezdjen a kollégájával kapcsolatos beszámolóba.

– Nekem szörnyű – sóhajtotta gondterhelten, míg az arcába eső szőke tincseket kisöpörte onnan. – Amelia már megint kiborította a kávét, míg Greg átrendezte az asztalom, mert szerinte úgy sokkal esztétikusabb az iroda – forgatta íriszét. – Arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyire idegesítőek ezek odabent! Szerintem ma mindenki megőrült, mert hazafelé is volt egy baleset... de... mindegy is! Ez lényegtelen! Mesélj te valamit, Ves!

– Nem tudok, anya – húztam magam ülésbe.

– Ugyan már, édesem! – igazgatta meg az összekócolódott, szőkésbarna tincseim. – Csak történt valami érdekfeszítő!

– Nem igazán – hazudtam profi módon. Nem akartam elárulni, hogy Maddox mennyire tapadósan akart barátkozni velem. Tudtam, hogy anyu rögtön összeboronálna vele, holott valószínűleg a srác csak pillanatnyilag elmebajt kapott, ugyanis délután óta üzenet se érkezett, így szerintem vette a lapot, hogy nem érdemes velem kezdeni.

– Jól van – emelkedett fel anya. – Akkor gyere vacsorázni, apád is bármelyik percben megérkezhet!

– Megyek – motyogtam, mire anya felkelt mellőlem, és kivonult a szobából. Kifújtam a levegőt, kivételesen sikerült egészen rövidre fogni a társalgást, aminek ezúttal roppant mód örültem.

Épp indultam volna lefelé az emeltről – ahol a hálóm helyezkedett, illetve szemben vele egy fürdő, két vendégszoba és a szüleim tágasabb kuckója –, amikor ismét megrezzent a mobilom. Odapillantottam, végül a fejem csóválva megemeltem a telefont.

„Vespera? Itt vagy?"

Idegesen dobtam odébb az elektronikai eszközt, majd lesétáltam a fehér színbe öltözött lépcsőn, mely egy előtérbe vezetett, aminek jobb oldalán nyílt a barnában pompázó konyha. Anya egyelőre még nem érkezett meg, gondoltam, átöltözik, így elkezdtem megtálalni. A tányérok asztalra helyezése közben a csengő dallamosan megszólalt.

– Kinyitnád, édes? – kiáltott anya odafentről, amit egy mérges fújtatással és egy szemforgatással reagáltam le. Mintha nem találkoztam volna ma már elég emberrel.

A bejárathoz érve rögtön kitártam azt, de várakozás nélkül hátrahőköltem, amikor Maddoxszal találtam szemben magam.

– Szia, Ves! – vigyorgott rám a zöld szemű.

– Te... mit keresel itt? – pislogtam rá óriásiakat. Egyáltalán honnan tudta, hogy hol lakom?

– Ki az, drágám? – trappolt le anya a lépcsőn, mire automatikusan hátrapillantottam, majd vissza Maddoxra, de a srác már nem állt ott. A szemem tágra nyílt, még ki is léptem a kisebb verandára, hogy körbenézzek, de a fiú köddé vált.

– Én... – hebegtem döbbenetemben. – Talán... valaki szórakozott.

– Előfordul – rántotta vállat anya, miután visszafordultam felé. – Gyere, vacsorázzunk meg!

Megilletődve csuktam be az ajtót, majd követtem az anyukám az étkezőbe. Előszedte a tegnap gondosan elrakott maradékot, és megtálalt.

– Nem várjuk meg apát? – érdeklődtem, amikor helyet foglaltam az egyik szabad széken.

– Az előbb hívott, hogy bent kell maradnia – sóhajtott fel anya lemondóan, majd kiszedte a tányéromra a felmelegedett vacsorát.

Ezután már nem szóltam, mert megszokott volt, hogy apa elmaradozott otthonról, így csak csendben falatoztam a sülthúsból és a krumpliból. Jobbára azon kattogtam, az imént hallucináltam-e vagy az osztálytársam tényleg itt járt. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy láttam. Ahhoz, hogy ilyesmiket képzeljek, valami durva anyagot kellene szedjek, azonban nem éltem kábítószerekkel, így egy opció maradt: megőrültem.

Miután elfogyasztottuk az ételt, anya nekilátott a mosogatásnak, míg én felsiettem a szobámba. A kezembe kaptam a mobilt, majd hevesen pötyögni kezdtem.

„Maddox, te vagy az?"

Lerogytam a bőrszékre az üzenet elküldése után, és felnyitottam a laptopot. Ugyan a vezetéknevét nem tudtam, így sajnos túl sok találatot dobott ki az a rohadt Faceboook. A fejem rázva vetettem a hátam a támlának, miközben feszülten vártam a válaszra.

„Nem, Ollapón vagyok."

Egy fintorra futotta.

„Ne szórakozz velem, kérlek!"

Idegesen írtam meg a választ, eléggé felzaklattak a történések, így reménykedtem, hogy valamelyik vicces gyerek talált meg a suliból. Volt már rá példa, hogy online is zaklattak, de ehhez hasonló furcsaság még sosem történt. Tudtam, hogy Maddoxot láttam.

„Sosem tenném, Despoinída*..."

Mi a fene?

Nem került sokba megnyitni a Google fordítót, és begépelni az idegen nyelvű szöveget, így hamar megfejtettem, hogy az idegen „kisasszonynak" nevezett, méghozzá görögül.

Szemöldököm ráncolva meredtem egy darabig a monitorra, de cikázó gondolataim között nem leltem megoldásra.

Úgy döntöttem, hogy ez az a pont, amikor ignorálnom kell a zaklatóm, így nem is tétlenkedtem, csak kitöröltem az üzenetváltást.

○•○•○

Összehúztam magamon az átmeneti dzsekim, miközben az iskola felé meneteltem. Ugyan szeptemberben még egész melegek voltak, a mai nap mégis esősnek ígérkezett. A szél enyhén fújt, mégis megcsípte a bőröm. Úgy festhettem, akár egy megérett alma, mert az esetek nagy százalékában, ilyenkor mindig kipirosodott az orcám. Már epekedve vártam, hogy megkapjam ezzel kapcsolatban az első megjegyzést.

Az épületbe érve, kipakoltam a felesleges könyveket a szekrényembe, majd útnak indultam angolra. Ezt az órát különösen szerettem, ugyanis Brad nem azonos csoportba járt velem, ami egyet jelentett némi nyugalommal.

Elsőnek érkeztem, szokásomhoz híven, így leereszkedtem a terem leghátsó padjába, és kipakoltam a cuccaim az asztalra. A telefonom nyomkodásával ütöttem el az időt, egészen addig, amíg ismét egy üzenet villant fel a képernyő tetején.

„Ugyan már, Vespera! Előlem nem menekülhetsz!"

Lecsaptam a készüléket magam elé, majd a terem bejárata felé kaptam a fejem, ahol Maddox kukucskált be. Amikor meglátott, elmosolyodott, és megindult felém. Arcomra lehetett írva a döbbenet, amikor a mobil újfent megrezzent.

„Vespera! Igazán válaszolhatnál!"

Oké, határozottan beparáztam, ugyanis a felém közeledő fiú kezében nem láttam telefont. A srác leereszkedett mellém, és összevonta a szemöldökét.

– Minden rendben? – érdeklődött kedvesen.

– Hát... – suttogtam elcsukló hangon. – Azt-azt hiszem, va-valaki rám szállt.

– Hogy érted?

– Üzenetekben zaklat – motyogtam, miközben felé fordítottam az eszközt. Maddox rápillantott, majd vissza rám.

– Ez elég érdekes – állapította meg.

– Figyelj... – nyeltem egy nagyot. – Kérdezhetek valami furcsát?

– Persze! – nyúlt a táskájáért, mire értetlenül megcsóváltam a fejem. – A tegnapról van szó?

– Mi? – kérdeztem vissza meglepetten. Ezek szerint mégis nálunk járt?

– Hogy nem mertél csokit enni – húzott elő egy táblát a táskájából. – Kérsz?

– Mi van? – képedtem el a feltételezésen. – Nem!

– Akkor...

– Becsöngettél hozzánk tegnap? – vágtam a szavába, ugyanis nem volt kedvem játszadozni, mikor alapesetben is rémültnek éreztem magam.

– Én? – tágult ki a szeme. – Azt sem tudom, hol laksz! Nem is értem, Ves... Vagyis... most szerepjátékozni akarsz?

– Mi? – nyögtem fel kínomban. – Nem! Ez egy teljesen komoly kérdés volt! Én azt hittem, te írkálsz nekem, mert tegnap... olyan izé voltál. Fura! Koslattál utánam, aztán jöttek az üzenetek...

– Miért fura ez? – Úgy tűnt, őszintén meglepődött a vádak hallatán. – Mert beszélgetést kezdeményeztem, és megkínáltalak csokival? Feltételeztem, örülni fogsz, ha valaki nyit feléd, de úgy látom, nem ez a helyzet.

– Én...

– Nem – emelkedett fel a fiú, majd átült két paddal előrébb. – Így lesz a legjobb!

Tipikus. Egy fél mondattal teszek tönkre mindent, ahogy általában szokott lenni. Összezavarodottan és egyben elkeseredetten támaszkodtam a padra. Nem tudtam eldönteni, hogy mi történt tegnap, emellett az indokolatlan üzenetek is megijesztettek. Teljes káosz kezdett kialakulni bennem, illetve némi bűntudat. Talán túl komolyan vettem Maddox tetteit, aki valószínűleg – először az életben – nem akart rosszat nekem, csak a barátom lenni. De mégis honnan tudhattam volna, mikor az emberek nagy többsége célzottan sértésekkel támad? Nem véletlenül zárkóztam be, jogos indokkal.

Azonban hiába mentegetőztem magamban, nem hagyott nyugodni az esti kép sem, hiszen a barna hajú srác ott állt előttem. Nem képzelődtem, ez biztos. Anya is hallotta a csengőt, hiszen szólt, hogy nyissak ajtót. Mindössze az agyam vetítette volna elém őt? Közben tényleg csak valaki viccesnek hitte, ha becsönget, aztán elszalad? Ezzel igyekeztem nyugtatni magam, de nem tűnt logikusnak.

– Malacka! – rikkantotta egy mély hang, mire összerezzentem. – Hát nem csodálatos, hogy átkértem magam ebbe a csoportba? – Brad széles, kárörvendő vigyorral sétált be a terembe, miközben színpadiasan széttárta a karját. Igazi seggfej belépő.

Mögötte már gyülekeztek a csatlósok, akik halkan kuncogtak a hatásos érkezésen. Egy mély sóhaj kíséretében emeltem tekintetem a padra. Jobbnak éreztem nem tudomást venni róla.

– Röfi! – kurjantotta ismételten. – Szeretnéd, hogy melléd üljek? – támaszkodott meg az asztalon, és felém hajolt. Kényelmetlennek éltem meg a helyzetet, így hátradőltem a széken, és úgy álltam a szúrós pillantást.

– Nem – feleltem kimérten. – Megkérhetlek, hogy békén hagyj?

– Na, de malacka! Én csak barátkozni szeretnék! – válaszolta szarkasztikusan, míg páran felnevettek, miközben elfoglalták a helyüket.

– Fejezd ezt be, haver! – lépett Maddox Bradley bal oldalára. – Tényleg szükség van erre?

– Te meg ki a franc vagy? – mérte végig a vele egymagas fiatalt. – Még sosem láttalak.

– Tegnap érkeztem – dobta le a táskáját Maddox az asztalomra. – És nem szeretem, amikor ok nélkül bántanak olyan lányokat, akiknek esélyük sincs visszavágni. – Eltátottam a szám, de nem szóltam semmit. Még sosem védett meg senki ezektől az idiótáktól, így a lelkem repesett az örömtől, de közben mégis rettegtem. Nem akartam, hogy Maddox is ugyanabban részesüljön, ami nekem nap mint nap kijárt.

– Bocs, öcsi – emelte maga elé színpadiasan a tenyerét Brad. – Nem tudtam, hogy a csajod.

– Én meg azt, hogy egy köcsög paraszt vagy – vágott vissza. A szeme sem rebbent, amikor Brad beleállt az arcába.

– Mit mondtál? – A fiú vészjóslón ejtette ki a szavakat, mire a másik elmosolyodott.

– Jól hallottad, seggfej!

– Nagy a szád ahhoz képest, hogy alig egy napja jöttél. Nem félsz, hogy hasonló sorsra jutsz, mint a kis barátnőd? Nem gondoltam, hogy a disznók jönnek be, de ez téged minősít.

– Inkább egy disznó, mint egy szamár, Bradley – mondta Maddox, majd hátrált egyet, és megkerülte a padot, hogy leüljön mellém.

– Megbánod még ezt! – vetette oda flegmán az inzultálóm, majd sértődötten elvonult a helyiség túlvégébe. A beltérre kínos csend telepedett, a legtöbben lesütötték a szemüket, míg néhány bátor Maddoxon legeltette a tekintetét. Őket is meglephette ez az egész. És akkor én mit mondjak?

– Jól vagy? – érdeklődött a zöld szemű, majd halál nyugodtan bekapott egy kocka csokoládét. – Kérsz csokit?

– Nem, de... köszönöm szépen – suttogtam zavaromban. – Még senki sem... állt ki mellettem.

– Szóra sem érdemes, Ves – rántott vállat, majd folytatta a majszolást, míg én megilletődve ültem mellette, hevesen dobogó szívvel, mégis mozdulatlanul, mint egy szobor. 

*Despoinída - kisasszony

○•○•○

Nos, itt a második rész. Lehet találgatni, habár nem kell nagy elme hozzá, azt hiszem. De ne igyunk előre a medve bőrére :D Várom a véleményeket! ♥