Az öröm pont úgy csapott le rám, mint tegnap a villám arra a különösen balszerencsés fenyőre: váratlanul.

A mérgem és csalódottságom köddé vált, a szívem feldobogott, ahogy a boldogság eluralkodott rajtam.

Ellöktem magam a kocsitól, és futva lódultam meg Maddox felé. Rávetődtem, akárcsak egy vadállat a vacsorájára. Alig győzött megfogni, egy picit meg is tántorodott, de végül csak nem borultunk be a bokorba. Átkaroltam a nyakát, és erőszakosan magamhoz szorítottam. A keze automatikusan kulcsolódott a derekamra, majd felkuncogott.

– Hűha, azért ilyen fogadtatásra nem számítottam.

– Azt hittem, nem jössz vissza – suttogtam.

– Én meg azt, hogy teli torokból fogsz velem üvölteni. Már lelkileg felkészültem rá, hogy sírni fogok – nevetett tovább. – Megmondtam, hogy nem hagylak egyedül, csak kicsit tovább tartott, mint hittem.

– De micsoda? – kérdeztem, azonban azóta sem eresztettem.

– Az apám kiakadt – magyarázta a szoros ölelésemben. – Van valami, amit el kell mondanom.

– Mi? – húzódtam el tőle. Aggódva kémleltem az arcát, de nem tudtam róla leolvasni, mi baj lehet.

– Inkább üljünk le – húzott a Cadillac felé. Ott én elfoglaltam az anyósülést, míg ő a volán mögé helyezkedett, és teljes testtel felém fordult.

– Én is akarok egy csomó mindent mondani – szökött ki belőlem, mire Maddox felvonta a szemöldökét.

– Oké, csak előbb beszéljük meg ezt.

– Rendben – egyeztem bele rögvest.

Maddox megköszörülte a torkát, majd megszólalt:

– Elvettem a szüzességed.

– Öhm... én is ott voltam, emlékszem – pislogtam rá nagyra tágult szemmel. – Talán arról van szó, hogy megbántad, és most nem akarsz gonosz lenni, ezért inkább elmondod... – Nem tudtam befejezni, mert a számra simította a tenyerét.

– Ne haragudj, Ves, de annyi butaságot beszélsz, hogy megfájdul tőle a fejem. Csak hagyd abba a kombinálást, és hallgass végig! Bólogass, ha értetted! – Úgy tettem, ahogy ő fütyült, így elengedett. – Remek! Szóval ez megtörtént, és nem, nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy nem tudtam, milyen következményekkel jár.

– Milyenekkel?

– Magadhoz kötöttél, ami lényegében azt jelenti, hogy téged szolgállak.

– Mi van? – értetlenkedtem, miközben felhúztam a lábam az ülésre, hogy én is teljesen felé fordulhassak. – Ez mit jelent?

– Nekem adtad egy részed, szimbolikusan. Én pedig elvettem, azaz elfogadtam. Apám úgy fogalmazott, hogy önként a kiskutyáddá váltam – magyarázta, de nem igazán fogtam fel.

– Ez mit jelent pontosan?

– Azt, hogy hozzád tartozom, a te parancsaid követem, senki másét. Mintha kötöttünk volna egy alkut, amiben én úgy döntöttem, hogy a szolgád leszek, és megpecsételtük a szexszel. Azaz, ha akarnék se tudnék elmenni, mert a tiéd vagyok.

– Mint egy kényszerházasság? – érdeklődtem a homlokom ráncolva.

– Mondhatjuk így is, csak kicsit... durvább. A tudtom nélkül eladtam neked a lelkem – mosolygott rám. – Én nem bánom, csak furcsa, mert érzem azt, hogy valami hozzád húz. Azt, hogy melletted kell lennem, és ezt nem én irányítom. Azért voltam távol ennyi ideig, mert az apám meg akart róla győződni, igaz-e ez az egész.

– Mégis hogy tud erről... meggyőződni?

– Távol tartott tőled – válaszolta nyugodtan. – És megfigyelte, miként reagálok rá. Hát, Ves, nem kívánom ezt senkinek. Ezerszer rosszabb, mint amikor megsiratsz vagy megnevettetsz a képességeddel. Mint amikor egy függő nem jut anyaghoz.

– Ez... borzalmas – nyögtem ki némi gondolkodás után. – Mit tehetnék, hogy ez megszakadjon?

– Semmit – rántott vállat. – Ez végleges. A halálom napjáig te vagy az istennőm.

– És ez az érzéseidre is kihat? – tudakoltam sokkos állapotban. Sosem akartam ezt tenni vele, és mélyen megrendített, hogy akaratom ellenére magamhoz láncoltam.

– Nem – rázta a fejét. – Azok változatlanok.

– Tehát tegyük fel, ha most onnan – böktem a bokrok felé – kimászik álmaid nője, akibe első látásra beleszeretsz, akkor képes lennél érzéseket táplálni mondjuk... Sarah felé, de közben nem tudnál kiteljesedni mellette, mert nem tudnátok kettesben maradni nyugodtan, hiszen kényszeresen mellettem kell lenned?

– Igen, bár kétlem, hogy Sarah előmászna onnan, mielőtt jöttél tüzetesen körbejártam azt a részt. Nem volt ott semmiféle csaj, csak egy családnyi sündisznó – kuncogott fel.

– Tehát elvettem a jelened és a jövőd is – vontam le a szomorú következtetést. – Sosem állapodhatsz meg, nem lehetnek gyerekeid, nem csinálhatsz semmit, mert folyamatosan a nyomomban kell lenned.

– Túlgondolod – rázta meg a fejét –, mert ez nem igaz. Eleve nem tervezek, mert nem tudom, mi lesz a sorsom. Ha pedig nem halok bele a feladatomba, akkor... sincs gond.

– Dehogynem! – tiltakoztam zaklatottan. – Ha most nem is, később vágyni fogsz rá, hogy családod legyen!

– Akkor majd lesz – felelte nemtörődöm módon. – Szerintem felesleges ezen aggódni. Én sem teszem.

– Egyértelműen nem lesz, mivel itt kell lihegned a nyakamba az akaratod ellenére! – emeltem meg a hangom. Elképesztő módon megrázott ez az információ. Csak az pörgött az elmémben, hogy én veszem el a lehetőségeit, a szabad akaratát, az életét és a jövőjét. Ő sokkal többet ért annál, mintsem egész hátralévő létében egy ilyen nyomorékot kelljen kövessen, mint én.

– De Ves, már megmondtam, hogy én döntöttem úgy, hogy veled maradok, mert itt akarok lenni. Veled! – ragadta meg a kezem.

– Ez nem biztos, hogy így is marad – folytattam a vitát. – Most még erre vágysz, de később?

– Oké – vett egy nagy levegőt. – Akkor menj, és mássz be a bokorba!

– Tessék?

Azt hiszem, már látványosan szenvedtem. Egyre csak ingerültebbé váltam, hiszen elmondhatatlanul fájt, amit tettem vele. Nyilván nem tudhattuk, de akkor is. Már megint azt bántottam, aki fontos nekem. Mert Maddox az, erre már tegnap rájöttem, amikor álomba sírtam magam a hiányától.

– Mássz elő a bokorból! – nevetett fel jókedvűen, mire megráztam a fejem. Nem vágtam le, mitől ennyire felszabadult.

– Kérlek, Maddox, nincs kedvem viccelődni, mikor tisztában vagyok vele, hogy mekkora szenvedésre ítéltelek – motyogtam lehangoltan.

– Leegyszerűsítem, mert látom, nem érted, mit próbálok elmondani – térdelt fel, majd rátámaszkodott a középső kartámaszra, és felém hajolt. Játékosan megbökte az orrával az enyém, majd a szemembe nézve szólalt meg újból. – Vespera, te vagy az én Sarah-m.

Egy ideig álltam zöld tekintetét, mielőtt lesütöttem volna a sajátom.

– Az lehetetlen – súgtam összezavarodva. Képtelenség, egyszerűen csak nem lehetséges.

– Pedig igaz – emelte meg az állam. – Kizárólag rád vágyom, ezért telibe szarom ezt az egészet, és azt szeretném, ha téged sem befolyásolna. Először el sem akartam mondani, de titkolózni sem.

– Nem értem, mit látsz bennem – susogtam alig hallhatóan.

– Azon túl, hogy egy gyönyörű istennő vagy? – vigyorodott el. – Egy kedves, csodálatos, jólelkű lányt, akinek sosem hagyták, hogy önmaga legyen, és legfőbbképp valakit, aki érdemes arra, hogy szeressék.

Nem mondta ki konkrétan, de azt hiszem, ez felért egy szerelmi vallomással. Nem tudtam, miért, hogy vagy éppen miként, de úgy döntöttem, én is telibe szarom. Ahogy azt is, mennyi ideje ismerem. Számított egyáltalán, mikor egyértelműen én is kizárólag arra vágytam, hogy velem legyen?

Pontosan egy olyan személyre volt szükségem, mint amilyen Maddox. Pozitív, türelmes támogató és érezteti, hogy számítok. Nem néz rajtam keresztül, nem becsmérel, egyszerűen csak lát engem. Látja, ki bujkál a jól felépített álarc mögött. Egy érző lélek, aki pusztán szeretetre és figyelemre szomjazik.

– Basszus – nevettem fel, ahogy egy furcsa gondolat felsejlett bennem –, a vezetéknevedet se tudom, csak azt, hogy én is téged akarlak.

– Ezen könnyen segíthetünk – huppant vissza a fenekére, majd felém nyújtotta a kezét, mintha először találkoznánk. – Ez egyébként az én hibám, mert igazán bemutatkozhattam volna rendesen is. Szóval a nevem Maddox Mavridopoulos – villantott felém egy hatalmas mosolyt.

– Mipulosz? – kacagtam fel, és elengedtem a tenyerét. – Viccelsz, ugye?

– Mavridopoulos – ismételte. – Nem, ez halál komoly. Az anyám görög származású, az ő rokonsága költözött New Yorkba még anyukám születése előtt. Tehát ő már itt született, Amerikában. Ezért nem is nagyon emlegetem, mert elég fura.

– Szuperhős neved van – állapítottam meg, tekintve, hogy két első M betű követte egymást.

– Mint Peter Parker, a Pókember?

– Igen – helyeseltem. – Te gondolom, tudod az enyém, ha már lenyomoztál, elraboltál, meg a többi...

– Természetesen, Ms. Dalton – kacsintott rám szenvtelen módon.

– Ne hívj így, utálom, túl hivatalos!

– Most, hogy ezen is túl vagyunk, te jössz! Azt mondtad, rengeteg mondandód van, úgyhogy hallgatlak! De közben, ha nem bánod, menjünk tovább, mert éhen halok.

– Megint vásárolnom kell? – ült ki egy grimasz az arcomra, majd bekötöttem magam.

– Igen! – vágta rá. – Ragaszkodó típus vagyok – sandított rám, miközben beröffentette a motort.

Az indulásunk után úgy ömlöttek belőlem a szavak, mintha csak kötelező volna beszélnem. Elmeséltem Démétér látogatását, felidéztem mindent, amit mondott, még a megjelenését is, majd rátértem Mirára, és arra, mennyire megbántott azzal, amit érzett az irányomba, de nem merte a szemembe mondani, hanem inkább egy hazugsággal lepattintott. Hogy megy kukába négy év barátság? Pontosan így. Egy random találkozóval, ahol a felek rájönnek, ami online működik, élőben egyáltalán nem biztos, hogy fog. Maddox tett pár megjegyzést, amiért egymagam New Yorkba látogattam, jóformán megdorgált, de nem zavart. Örültem neki, hogy megteszi. Hálás voltam, amiért visszatért hozzám, még akkor is, ha tisztában voltam vele, nem igazán maradt választása. Ugyan ez bökte a csőröm, méghozzá nagyon, de nem változtathattam már rajta. Azzal próbáltam mentegetőzni, nem tudtuk, mit teszünk, de attól még nem múlt a bűntudat kovácsolta féktelen érzéskavalkád. Egyedül az enyhítette, amit pár órája közölt velem: én vagyok az ő Sarah-ja.

– Nem is mentünk el oda, ahol az anyukáddal éltél – hoztam fel a következő dolgot, ami éppen eszembe jutott.

Az kisebb élelmiszerbolt elhagyása után ettünk pár falatot a parkolóban, majd folytattuk az utunkat... valahova. Nem kötötte az orromra, mi a cél, de volt egy sanda gyanúm, ő sem tudta, csak ment, amerre vitt az út. A Hudson folyó mentén haladtunk végig, legalábbis a néha felbukkanó víz erről adott tanúbizonyságot.

– Azon túl, hogy odaállunk egy épület elé, nem sok mindent tudtunk volna csinálni, úgyhogy szerintem mindegy – felelte az ülésnek dőlve, még a tarkóját is a támlának vetette, és fél kézzel kapaszkodott a kormányba.

Fáradtnak tűnt. Gondolom, nem sokat vagy egyáltalán nem aludt az éjszaka, immáron pedig ismét három órája vezetett.

– Egész szép ez a környék – állapítottam meg, miközben végigpillantottam a családiházas övezeten. Egy kisvároson haladtunk át éppen, a nevét nem tudtam, de szimpatikusnak tűnt. Valamelyest hajazott Rockville-re, rendezettnek és csendesnek véltem.

– Élnél itt? – kérdezte, miközben félrehúzódott az úttest bal oldalára. Örültem, amiért magától is rájött, hogy jót tenne egy kis pihenés.

– Talán – rántottam vállat.

A pillantásom jobbra siklott. Egy pár sétált a járdán, kézen fogva. Elmélyülten társalogtak, de egyikük sem tűnt vidámnak. A magasabb, barna hajú fiú egy alacsony lányt vezetett az egyik ház verandája felé. Nem hallottam, mit beszéltek, de a csajszi testbeszédéből kiolvasható volt, hogy izgul, amikor a párja megnyomta a csengőt.

– Mit nézel ennyire? – hajolt felém Maddox.

Épp feleltem volna, de elterelte a figyelmem a jelenet, mely a szemem elé tárult: az ajtó kinyílt, de az alakot, aki kitárta, nem láttam. Bárki is lehetett, valamivel biztos felmérgelhette a fiú. Nemes egyszerűséggel berántotta a srácot az épületbe, míg a barátnője rémülten utánarohant a bejáratot rendesen bevágva maga után. Húha! Talán a lány apja nem szimpatizál a pasijával?

– Nem lennék a csávó helyében – húzódott vissza a saját ülésére. – Kérsz csokit? – bontogatta a csomagolást.

– Nem, köszi – pislogtam még egy ideig az ingatlan felé.

– Akkor menjünk egy kicsit kihaltabb helyre, mielőtt minket is berángat valaki oda – adta át nekem a nyalánkságot, majd rámarkolt a kéziváltóra, és továbbgurultunk.

Letörtem egy csík csokoládét, és felé nyújtottam, miközben újfent felsejlettek bennem Démétér szavai. Nagy nyomott hagyott a vele való találkozás, bármennyire is tagadnám.

„Az érzelmek káoszából nehéz kihámozni a megfelelőt."

– Szerintem tudom, mi a megoldás a cserék visszafordítására – dobtam fel a témát azonnal. Maddox futólag rám pillantott, még a rágást is abbahagyta egy másodpercre, aztán természetesen folytatta.

– Mi? – kérdezte teliszájjal.

– Gondolkodtam, és szerintem a harag a kulcs – ajándékoztam meg még egy kis édességgel.

– Kiderítjük – bólogatott csámcsogás közben. – Az menő volt, amikor előtört belőled az a lilás cucc. Azt kéne megint előidézni.

– Akkor dühíts majd fel, csak előbb álljunk félre. Mondjuk igazán kereshetnénk egy helyet, ahol le lehet fürdeni, mert undorító vagyok – panaszkodtam.

Maddox tovább bólogatott, esélye sem volt megszólalni, mert csak etettem, egészen addig, amíg el nem fogyott az egész finomság.

A kisvárost magunk után hagyva találtunk egy – nem túl bizalomgerjesztő – motelt. A barna festéket, mely az épületet kívülről borította, néhol már megrágta az idő vasfoga, az ajtó nyikorogva tárult ki előttünk, ráadásul a szoba is meglehetősen aprónak látszott. Mindössze egy régi franciaágy helyezkedett el benne, az oldalán két fából tákolt éjjeliszekrénnyel. Ezekkel szemben egy kőkori tévé szomorkodott egy kisasztalon, tőle jobbra pedig már a fürdő nyílt.

Nagy elánnal rontottam be a picike helyiségbe, és azonnal beálltam a zuhany alá. A vízcseppek égették a bőröm, de nem zavartattam magam emiatt. Jól esett végre tisztának lenni. A hajam is megmostam a barackillatú szappannal, amit a mosdókagylón leltem meg, majd kiléptem a szürke szőnyegre.

Miután megtörölköztem, a tükör elé léptem, és a tenyeremmel letöröltem a rátapadt párát. Pár másodpercig szemeztem a tükörképemmel, majd fordultam egyet. Esélytelenek nyugalmával jártam körbe, de nem találtam hajszárítót, így a törölközővel próbáltam felitatni a szőkésbarna szálakból csorgó vizet.

Felöltöttem egy pólót, és lábujjhegyen tipegtem vissza az ágyhoz, ahol Maddox elkényelmesedve bámulta az ezeréves készüléket. Nem szimpatizáltam túlzottan az ágyneművel sem. Legszívesebben hazaugrottam volna, hogy elhozzam a sajátom. Azt a cukit, amit kis flamingók díszítettek. Tudván, hogy ilyesmire nincs lehetőség, mit sem törődve azzal, hogy fényes nappal van, bemásztam a takaró alá, és nekivetettem a hátam a párnának.

– Felraktam tölteni a telefont – nézett rám elég komor arckifejezéssel. – Jackson aggódik érted.

– Jó – reagáltam a lehető legnyugodtabban. – Még mindig csak egy barátom, akivel sosem találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy reagálna, ahogy Mira tette.

– Beszélgettem vele kicsit – kunkorodott felfelé az ajka.

– Jaj! – nyögtem fel. – Képeket mellékeltél magadról, mint Mirának?

– Nem – húzta el a szót –, de lehet a kelleténél kicsit bunkóbb voltam.

– Az mit jelent? – tudakoltam a szemöldököm ráncolva.

– Elmeséltem neki, mit csináltunk tegnapelőtt este – kuncogott fel, mire a szemem nagyra tágult. Eluralkodott rajtam a kíváncsiság, így lendületből próbáltam meg átmászni Maddoxon, hogy megszerezzem az ő oldalán elhelyezett mobilt.

Nem jutottam el odáig. Megragadta a csípőm, és leborított az ágyra. Hiába kapálóztam, nem eresztett, akaratosan felülkerekedett rajtam, és rám mászott.

– Csak el akarom olvasni! – nyávogtam, miközben igyekeztem a vállánál fogva arrébb rakni őt, de nem bizonyultam elég erősnek hozzá.

– De nem lehet, Ves! – súgta a fülembe, majd hintett alá egy csókot.

– Miért? – kérdeztem vissza megsemmisülten. Hagytam elernyedni a karom, és csak feküdtem alatta, mint egy halott.

– Megtiltották – közölte teljes komolysággal.

– Kicsoda? – meredtem a zöld szempárba.

– A hangok, akik állandóan szólongatnak – rázta a fejét. – Most is...

– Miről beszélsz? – tudakoltam aggódóan. – Milyen hangok?

– Akik azt súgják, hogy vegyem le rólad ezt a pólót – nevetett fel, majd végighúzta kezét az oldalamon, egészen a combom közepéig. Megborzongtam tőle, de nem reagáltam az érintésére, hátha palástolhatom, mennyire kizökkentett vele.

– Seggfej vagy! – fújtam ki az eddig benntartott levegőt. Tényleg azt hittem, valamiféle hangok gyötrik.

– Rég mondtad, már hiányzott – puszilt homlokon, majd felemelkedett, és megindult a fürdő felé. – Amúgy nem válaszoltam semmi megbotránkoztatót a barátodnak – hangsúlyozta ki az utolsó szót jelentőségteljesen, ugyanúgy, ahogy a múltkor is tette.

Amint becsukódott mögötte az ajtó felültem, és vettem pár nagy levegőt. Nem engedhetem, hogy egy kis cirógatás ennyire nagy hatással legyen rám. Még a rohadt szívem is feldobogott, pedig tulajdonképpen semmi sem történt. Baszki! Miatta fogok szívrohamot kapni! Vajon az istennők kaphatnak egyáltalán szívrohamot? Ha így folytatja, kiderül.

Hasra feküdtem, és az ujjaim közé fogtam a telefont. Átpörgettem az üzeneteket, de valóban nem írt furcsa dolgokat. Néhány kérdést válaszolt meg helyettem, amiért igazán nem haragudtam. Jackson néha indokolatlan dolgokat kérdezett. Egyszer tüzetesen kifaggatott arról, szerintem milyen egy normális pasi, aztán tök váratlanul benyögte, hogy az ő kedvenc illata a mentol. Ott már tudtam, Jackson nem az én emberem. Világ életemben gyűlöltem a mentolt. Már a szagától is kifordultam a világból, nemhogy még azzal mossam a fogam! Még szerencse, hogy manapság árultak olyan fogkrémeket, amik mentesek attól a borzalmas íztől és szagtól.

Visszaraktam az éjjeliszekrényre a készüléket, azonban megakadt a pillantásom egy másikon. Érdeklődve nyúltam oda, és megforgattam a kezemben. Végig lett volna nála telefon? Nem, mintha szükség lenne rá...

A kíváncsiság eluralkodott rajtam. Tudtam, hogy nem szabadna kutatnom, de azzal mentegettem magam, hogy ő is ugyanezt tette velem.

Elhúztam a képernyőn, amin a Cadillac tetszelgett, majd megláttam egy semmitmondó, kék háttérképet, valamiféle rockegyüttes nevével. Először a galériát pörgettem végig, ahol vagy hatszáz kép volt a kocsijáról, így inkább be is zártam. Tipikus pasi.

Igencsak unalmasnak tituláltam, amit láttam, így épp félre akartam dobni, amikor megrezzent, és egy értesítés jelent meg a képernyő tetejét.

„Hazajöttem, Mad. Csak, hogy tudd, ha esetleg össze akarnál futni velem. Még mindig sokat gondolok rád. Szeretlek,
Scarly."

○•○•○

Egy nap két fejezet? Milyen dolog ez? 
Olyan, hogy The_hawks_rat rákérdezett, én pedig azt mondtam, hogy miért is ne? :D

Szóval, itt a tizenkilencedik. :)