Már jócskán beesteledett, amikor elértük New Yorkot. Maddox úgy döntött, nem állunk meg pihenni, levezeti azt az öt órát, amennyibe telt az út. Csodálkoztam, hogy így határozott, de nem firtattam. Ha neki így megfelelt, akkor nekem is.

Az utunk a fiú vallomása után sokkal vidámabban telt, mint, ahogy kezdődött. Egészen felszabadultam mellette. Jó érzéssel töltöttek el a szavai, és a felém irányuló vonzalma is. Úgy tűnt, valaki tényleg észrevett, és ez egyszerre megdöbbentett és jókedvre is derített. Arra jutottam, hogy megpróbálok eleget tenni a kérésének, és elfelejteni a vele kapcsolatos negatív feltételezéseimet, ugyanis eddig valóban nem adott rá indokot, hogy ilyeneket kattogjak. Csak bolond vagyok, de azt hiszem, ez már régóta fennáll.

– Elfáradtam – közölte Maddox, miután leparkolt egy New York utána elhelyezkedő, kisebb településen. Az utca, ahol álltunk, nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, tekintve, hogy teljesen kihaltnak véltem. A házak kikoptak, mindössze néhány fa búslakodott a mellékút mentén. Az utolsó épület is inkább egy kísértetjárta viskónak látszott, mintsem olyannak, amiben bárki élne.

– Hol is vagyunk? – érdeklődtem.

– Port Chester külterületén – válaszolta, majd kicsapta az ajtót, és kiugrott mellőlem. Annyira meglepődtem, hogy követtem őt. – Na, mondom mi lesz!

– És mi? – sétáltam az autó mögé, oda, ahol ő is állt, miközben forgattam a fejem, és felkészültem a futásra, hátha kiugrik a Minotaurusz az egyik bokorból. Azért humoros, hogy ilyenek jutnak eszembe...

Maddox kitárta a csomagtartót, majd kutatni kezdett benne. Kíváncsian vártam, mit ügyködik, míg egyszer csak előhúzott a pótkerék mellől egy mobiltelefont, és felém nyújtotta.

– Tessék!

– Köszönöm – tört ki belőlem a kacagás a szürreális jelenet láttán. – Egyáltalán miért tartasz ott mobilt?

– Vészhelyzet esetére – vigyorgott rám, aztán előhúzott egy pokrócot, amit utána bedobott a hátsó ülésre.

– És most? – tudakoltam egyenesen felé pislogva.

– Arra gondoltam, hogy pihenhetnénk – rántott vállat. – Korán keltünk – fintorgott.

– De mit csináljak a telefonnal? – lengettem meg az orra előtt.

– Reggel még te szörnyülködtél, hogy mit teszünk nélküle – ráncolta a homlokát. – Írogass a barátnődnek, meg amit szeretnél. Zaklasd kommentben a hegymászókat!

– Látom, ezt megjegyezted – morgolódtam, de igazából nem lett rossz kedvem.

– Én most lefekszem aludni – jelentette ki, majd hátradöntötte mindkét első ülést, és bemászott a hátsóra, végül kinyújtotta a lábát. – Gyere te is!

Nem tiltakoztam, megkerültem a kocsit, majd elhelyezkedtem mellette. Még a cipőm is levettem, hogy kényelmesebb legyen.

– Nem fognak meggyilkolni? – kérdeztem halkan, miközben megpróbáltam bejelentkezni a Facebook profilomba, hogy megnézzem az üzeneteim.

– Nem hiszem, de ezért is szeretnék aludni, hátha... látok valamit – mondta, én pedig bólogatva tudomásul vettem.

– Jól van, pihenj csak – eresztettem felé egy halvány mosolyt, miközben végre sikerült belépnem az alkalmazásba. A készülék pittyegni kezdett, jóformán azt hittem, felrobban a kezemben a sok beérkezett értesítéstől.

– Mi történik? – Maddox közelebb csúszott hozzám, és átvetette a karját a vállamon.

– Nem tudom – motyogtam a képernyőt kémlelve.

„Hova tűntél, kicsike? Hiányzol."

Az utolsó üzenet láttán lefagytam. Egy ideje nem beszéltem Jacksonnal, a másik internetes barátommal Mira mellett. Viszont nem számítottam rá, hogy keresni fog. Általában én írtam rá, és akkor is maximum pár órán át cseverésztünk hülyeségekről. Néha küldött furcsa dolgokat, talán még flörtölt is, amire általában nem reagáltam, hiszen nem vettem komolyan. Főleg azért nem, mert több száz mérföld választott el bennünket, és alapesetben sem akartam tőle semmit, csak beszélgetni.

– Ez meg ki? – Természetesen Maddox azonnal rákérdezett.

– Jackson – sóhajtottam fel. – Olyan, mint Mira.

– Úgy látom, hiányzol neki.

– Ami elég meglepő – válaszoltam kimérten, majd megnyitottam az üzenetet.

„Megvagyok."

Nem terveztem túltolni ezt a dolgot, de egy kicsit megmosolyogtatott a tény, hogy magától rám írt, miután állandóan lerázott.

– További kellemes társalgást – vetette oda a szavakat Maddox, majd elhúzódott tőlem, és teljesen bal oldalra csúszott. Meglepetten pislogtam felé. Ezelőtt még sosem szólt hozzám ennyire nyers és kimért stílusban, de kezdett körvonalazódni a problémája, így lezártam a mobilt, és letettem magam mellé.

– Maddox, ő csak egy barátom – adtam tudtára félénken, habár sejtettem, hogy ezért sértődött meg. Ciki lenne, ha mégsem, de ő maga mondta korábban, hogy tetszem neki, és ne kombináljak, akkor más nem lehet. Ugye?

– Rendben – rántotta meg a vállát, azonban nem fordult felém, csak bámult kifelé a hátsó ablakon. – Nyugodtan beszélgessetek, én alszom. Fáradt vagyok.

– Mi a baj? – araszoltam hozzá közelebb.

– Még kérdezed? – kapta végre felém a fejét. – Mást sem csinálok napok óta, csak megpróbálok a kedvedben járni, jobb kedvre deríteni téged, de te csak hisztizel és kiabálsz velem. Egy kurva mosolyt képtelen vagy kierőszakolni magadból, de amint ír valami seggfej már vigyorogsz. Egyértelmű, hogy velem van bajod, úgyhogy úgy döntöttem, hagylak érvényesülni. Beszélgess csak a barátoddal – hangsúlyozta ki jelentőségteljesen az utolsó szót.

– Sajnálom! – tört ki belőlem azonnal. – Nem akartalak megbántani. Nem szándékosan... csináltam ezeket a dolgokat. Ne haragudj, hogy ennyire lehetetlenül viselkedtem, megpróbálok... változtatni rajta.

Eddig bele sem gondoltam, de igaza volt. Borzalmas magatartást tanúsítottam, holott tisztában vagyok vele, hogy önként döntött mellettem. Elszégyelltem magam, méghozzá annyira, hogy rögvest elszomorodtam. Nagyokat nyeltem, hogy visszatartsam a sírást, ami már-már fojtogatott. A rohadt életbe is! Nem tudtam, mitől lettem ennyire érzékeny, de minden egyes alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy én hoztam rossz döntést vagy akár tettem valami kifogásolhatót habozás nélkül rám tört a zokogás.

Most sem alakult másképp. Túl hamar kezdtem vad hüppögésbe ahhoz, hogy Maddox összevonja a szemöldökét, és értetlenül pislogjon felém.

– Azért nem kell sírni – tette hozzá engem vizslatva, de hiába, ömlöttek a könnyeim, mintha dézsából öntötték volna őket. – Ves! – szólított egy fokkal gyengédebben.

– Nagyon sajnálom! – szabadkoztam szipogva. – Kérlek, bocsáss meg nekem!

– Baszki, Vespera – hitetlenkedett, miközben közelebb csúszott hozzám, és megfogta a kezem. – Egyszerűen megdöbbentő hangulatingadozásaid vannak. Nem vittek téged soha pszichológushoz?

– De, vittek – törölgettem a szemem.

– És?

– Ne-nem tudott mi-mit kezdeni velem.

– Nem csodálom – morogta az orra alatt, majd megragadta a derekam, és belevont az ölébe, mint egy kisgyereket. – Ne sírj! – szorította oda a fejem a mellkasához.

– Ne hagyj itt, kérlek! – könyörögtem neki iszonyat szánalmas módon.

– Ves! – szólított ismételten. – Nem foglak, úgyhogy megnyugodhatsz!

– Nagyon sajnálom! – ismételgettem, mint egy bolond, és annak is éreztem magam.

Átkaroltam őt, és belefúrtam az arcom a nyakába.

– Figyelj rám! – emelte meg a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem haragszom, oké? Vegyél egy nagy levegőt, és fejezd be ezt a hisztériát!

– Rendben, sajnálom – bólogattam beleegyezően, míg Maddox picit megemelkedett, és előhúzott egy zsebkendőt. Bánatosan elmosolyodtam, és elfogadtam tőle.

– Jól van – csókolt arcon váratlanul, mire ráemeltem a tekintetem.

– Az a baj, hogy nincs jól – motyogtam. – Te vigasztalsz engem, mikor én bántottalak meg a viselkedésemmel.

– Nem bántottál meg – tiltakozott. – Igazából csak felidegesített a helyzet, de azt mondtad, hogy megpróbálsz változtatni rajta. Nekem ez elég.

– Miért vagy ennyire megértő és kedves? – suttogtam a pillantását állva.

– Már említettem, de öt lány mellett nőttem fel, akik együtt messze túltesznek azon, amit te produkálsz, szóval hozzá vagyok szokva a házsártos, hisztis kis picsákhoz – vigyorgott rám szenvtelenül.

– Ezt megérdemeltem – sütöttem le a szemem. – Igazad van, tényleg egy elviselhetetlen picsa vagyok, de igyekszem majd nem rajtad kitölteni a frusztrációm.

– Azért ennyire nem vészes a dolog – mosolygott, és megcirógatta a hátam. – Na, de most akkor tényleg aludnék egyet.

– Oké – egyeztem bele. Mielőtt lemásztam volna róla, szégyenlősen belepillantottam a zöld íriszébe, és minden bátorságom összeszedve megpusziltam az arcát.

– Ez így nem lesz jó – szólalt meg, amikor hátrébb húzódtam.

– Mi?

– Nem oda kérem – esett a pillantása az ajkamra. Vettem az adást, így beszívtam a levegőt, és igencsak bénácskán megcsókoltam őt. Szerencsére átvette tőlem az irányítást, így ajkunk tánca nem vált nevetségessé, inkább hevessé, amikor az ujjai a hajamba szaladtak, és karja erősen rákulcsolódott a derekamra. A következő másodpercben már az ülésen feküdtem, ő pedig felettem volt, és szélesen vigyorgott.

Ajka újra lecsapott az enyémre, nyelve kellő lágysággal kért bebocsátást, míg a tenyere a mellemre siklott.

Már megint azon kattogtam, mit akar tőlem ez a fiú, de erőszakosan elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat. Igyekeztem arra koncentrálni, ami történik, és azt hiszem, sikeresen.

A keze a pólóm alá siklott, és a hátam felé vezette. Könnyűszerrel kapcsolta ki a melltartóm, de nem ellenkeztem. A legutóbbi alkalomra emlékezvén, nem bántam, amit tett, sőt, azt akartam, hogy újra megtörténjen.

Ezúttal nem kért engedélyt, hogy eltávolítsa a felsőm, de tök mindegy. Egyébként is igennel feleltem volna, így nem vettem zokon azt sem, amikor kibújtatott a melltartómból, és lehajította az ülés előtti gumiszőnyegre.

Mivel egy különösen tágas kocsiban tartózkodtunk, így nem okozott gondot neki a hely szűkössége sem. Kényelmesen meg tudott támaszkodni a fülem mellett, és a térdén.

Végighúzta az ajkát a nyakamon, és néhány apró csókkal terítette be, miközben haladt lefelé pontosan ugyanúgy, ahogy korábban is tette. Felsóhajtottam, amikor gyengéden megszívta a mellbimbóm, és legalább még háromszor, ahogy folyamatosan ingerelte.

Baszki! A vérnyomásom már így is az egekben volt, de a szívem ezerszeresére kapcsolt, amint visszatért szája az enyémhez.

– Szeretnéd folytatni? – lehelte halkan.

– A-azt hiszem, i-igen – nyögtem ki lihegve, miközben próbáltam életben maradni.

– Biztos? – tudakolta tekintetem keresve, mire bólintottam. – Nem kell, ha nem szeretnéd. Bűntudatból sem. Miattam sem.

– Tu-tudom – dadogtam zavaromban –, de én... a-akarom. – És nem hazudtam, tényleg elmondhatatlanul vágytam rá és az ismeretlenre.

Maddox egy másodperc alatt kapta le magáról a pólóját, és visszahajolt felém. Ajkunk újra keringőt járt, míg keze a nadrágom felé siklott, és kigombolta azt. A combom remegett, mint a nyárfalevél, amikor őrjítő lassúsággal lehúzta rólam. Basszus! Nem viccelt, tényleg megtesszük...

Egy cseppet bepánikoltam, mikor a tenyere a szeméremdombomra siklott. Ezt ő is észrevette, mert rám pillantott.

– Nem muszáj, ha nem állsz rá készen – adta tudtomra újból.

– Szeretném – erősítettem meg ismételten, hiszen így volt, mindössze az okozott némi fennakadást bennem, hogy már megint olyan helyzetbe kerültem, ami teljességgel idegennek hatott. Persze ez nem baj, de attól még némileg félelmetes. De mégis ki másnak adhatnám oda magam, ha nem neki, aki kijelentette, hogy vonzónak talál?

– Bármikor abbahagyhatjuk, csak szólj – hintett egy csókot az ajkamra, majd megszabadult a saját nadrágjától is.

Ahogy közeledtem ahhoz, hogy elveszítsem a szüzességem, a mellkasomban egyre brutálisabb módon dobolt a szívem. Sokszor elképzeltem, milyen lehetne, de arra nem számítottam, hogy egy autó hátsó ülésén fog megtörténni. De ez sem érdekelt továbbá. Tökéletesen beleillett a sorozatos katasztrófák közé. Nem, mintha ez az lenne, de akkor is.

Maddox újra felém hajolt, szája nem hagyott nyugodalmat a sajátomnak, míg az egyik kezét a nőiességemre simította, és az alsóneműm finom anyagán keresztül masszírozni kezdte a testem lehető legérzékenyebb pontját. Önkéntelenül nyögtem fel, hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Csak feküdtem ott, és élveztem, átadtam magam a pillanat hevének.

Aztán egyszer csak a finom kényeztetés abbamaradt, hátrébb araszolt tőlem, és megragadta az anyag két oldalát. Gyorsabban tűnt el rólam, mint számítottam rá. Félelmetesnek éreztem azt, hogy ott fekszem előtte teljesen kiszolgáltatottan, meztelenül, de nem tudtam többé azzal foglalkozni, mennyire utálom önmagam, mert Maddox is levette az alsóját. A férfiassága láttán a szemem ezerszeresére tágult. Már sejtettem, hogy ez bizony nem lesz könnyű menet.

Nem, mintha sok összehasonlítási alapom lenne, de biztosra vettem, hogy az átlagnál nagyobbal rendelkezett. Vagy csak én akartam annak látni. A franc se tudta, de nem maradt időm ezen agyalni. Ötletem sem volt, honnan szedett elő egy óvszert, de két másodperc alatt felgörgette a hosszára, majd visszamászott felém.

– Biztos vagy benne? – érdeklődött az arcom kémlelve.

– Igen! – vágtam rá magabiztosan. Innen már nincs visszaút, de ne is legyen.

– Vigyázok rád, ígérem – súgta a fülembe, aztán újra megcsókolt. Hosszan, nagyon is felfűtött módon. Valamit matatott odalent, aztán megéreztem, hogy végighúzta a farkát a nőiességemen. Belekapaszkodtam a vállába, szinte biztosan készen álltam a behatolásra, mert kellően csúszósnak érzékeltem mindent. Felkészülten vártam, hogy megtörténjen.

Az orrunkat pár centi választotta el, végig a szemembe nézett, miközben óvatosan megindult befelé. Az ajkam elnyílt, vad zihálásba kezdtem, holott nagyjából félig lehetett csak bennem. Lassan vitte véghez a folyamatot, és eleget tett az ígéretének. Tökéletesen biztonságban éreztem magam, még annak ellenére is, hogy némi fájdalmat érzékeltem odalent. Nem erőset, még csak nem is elviselhetetlent, tulajdonképpen elenyészőnek hatott, mert Maddox különösen gyengéden hatolt belém. Nagyon aprókat mozgott, körültekintően járt el.

Talán egy perc elteltével változott meg valami. Már nem fájt, egyszerűen csak élveztem. A kurva életbe! Ez elképesztő!

– Na? – csókolta végig a nyakam lágy mozgások közepette. – Fáj még?

– Nem – ráztam a fejem.

Elvigyorodott, majd gyorsított a tempón. Felnyögtem, velem együtt ő is, a körmeim a vállába vájtam, de nem zavarta. Rányomta az ajkát az enyémre, és édes keringőre hívta, míg odalent szorgosan dolgozott. Az egyik tenyere a mellemre tévedt, két ujja közé fogta a mellbimbóm, és megdörzsölte. Egy sóhaj szakadt fel belőlem. Basszus!

A testem elképesztő módon reagált az új ingerekre. Minden negatív gondolatom kiszorult, csak a vágyam maradt meg, ami vészesen hamar fordult át valami furcsán borzongatóba. Automatikusan megemeltem a csípőm, amikor kiteljesedett bennem az érzelem. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonló boldogságot.

– Bassza meg, Vespera! – nyögött fel fél perccel azután, hogy átkeltem az élvezet tengerén. Megfeszült fölöttem, a homlokát az enyémhez szorította, majd egy percen belül az ő alakja is elernyedt. Megemelte a fejét, majd rám mosolygott. Megpuszilta az orrom hegyét, és óvatosan kihúzódott belőlem.

Megsemmisülten feküdtem. A tetőkárpitot kémleltem, és hitetlenkedve merengtem. Megtörtént, és csodálatos volt. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire jó lehet ebben a formában együtt lenni valakivel. Egy teljesen más tudatállapot, amikor megszűnik az ember körül a világ, és csak átadja magát valamiféle olyan ösztönöknek, amik ott élnek benne ki tudja, mióta.

Nem sokkal később már megtörölközve, és felöltözve ültünk egymás mellett. Maddox tizenhétszer kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, én pedig ugyanennyiszer válaszoltam, hogy minden a legnagyobb rendben. Még csak nem is véreztem, ami meglepő, de tudtam, hogy létezik ilyen is, ezért leginkább örömmel szolgált. Főleg, hogy egy kocsiban voltunk...

Ki akartam nézni az ablakon, de rájöttem, annyira belihegtük a belteret, hogy az összes bepárásodott. Egyébként is úgy véltem, hogy némi friss levegőre van szükségem, így felkaptam a cipőm, és kimásztam a gépjárműből.

A tekintetem a tiszta égre esett. A csillagok pici pontokban tündököltek, míg a hold félkör alakban tetszelgett.

– Mit csinálsz? – csatlakozott hozzám Maddox.

– Csak... – kezdtem volna bele, de a szavam elakadt, amikor a tőlünk pár méterre álló, magas fenyőbe egy akkora villám csapott bele, hogy azt hittem, kiég a retinám. A villanás és az éles hanghatás miatt ugrottam egyet, majdnem felborítottam szerencsétlent mellettem. Ha nem tart meg, minden bizonnyal a talajon kötünk ki.

– Ez elég váratlan volt – jegyezte meg halkan. – Nem mondom, hogy nem szartam be.

– De, hát... – hebegtem értetlenül. – Nincs is... vihar vagy valami...

– Nincs – mormolta. – Azt hiszem, az apád nem kedvel engem.

– Szerinted ez... Zeusz volt? – pillantottam rá halálra váltan.

– Kizárásos alapon – felelte. – Kiszálltam a kocsiból, és odabaszott egy villámot, Ves!

– Nem értem, miért tenné – kapaszkodtam a karjába. – Mármint, miután visszakapta a testét, beszélgettem vele.

– Nem is mondtad! – meredt rám vádlón.

– Sajnálom, de elég szemét dolgokat mondott – vallottam be a földet kémlelve. – Azt, hogy nem fogja megállítani Hérát, mert nincs kedve drámázni. Utána odavetette, hogy a válaszokat valami viharban keressem.

– Na, várjál – állt velem szembe –, akkor ez azt jelenti, hogy segít.

– Nem, épp azt mondta, hogy leszarja! – tiltakoztam.

– Szemmel láthatóan nem! – bökött a megégett fa törzse felé. – Talán ezzel arra akart figyelmeztetni, hogy... a feladatunkkal foglalkozzunk, ne mással – rántotta meg a vállát.

– Igazad lehet – meredtem a növényre. Sokan agyaltam a Zeusszal folytatott táralgásomon, de a sértettségem jobban lekötött, mint az utolsó mondat, amit kiejtett a száján, mielőtt eltűnt. Talán mégis érdeklem, csak csapnivalóan mutatja ki?

Eltűnődtem rajta, hogy eljött az ideje elengedni az önsajnáltatást, és kicsit a szituációk mögé tekinteni, hiszen, ha nem azon kattogok naphosszat, hogy mekkora szemét Zeusz, akkor rájöhettem volna, talán oka van annak, amiért azt mondta, amit.

– Na, akkor most már tényleg alszom egyet – indult vissza az autóba, majd elhelyezkedett a hátsó ülésen, a lábát az elsőre nyújtotta, és lejjebb csúszott a fenekével. – Gyere te is, ne kóborolj ott egyedül!

– Van egy kis gond – hajoltam le, az arcom fixen vörösben pompázott, hiszen rájöttem, nekem pisilnem kell.

– Micsoda? – kérdezett vissza. – Talán fájdalmat okoztam?

– Mi? Dehogy! Csak pisilnem kell – hebegtem szégyenlősen.

– Ott egy halom bokor – mutogatott a megperzselődött fenyő felé. – Menj oda!

– Istenem! – toporogtam egyhelyben. Nem akartam bevallani, de meglehetősen féltem egyedül bemenni a sötétségbe. Sosem szívleltem a rémisztő helyeket, de ez már akkor annak tűnt, amikor ideértünk. Túl nagy volt a csend. Béke honolt, mindössze néhány tücsök ciripelése hangzott fel.

– Elkísérjelek?

– Nem – kapartam össze a bátorságom, majd felsóhajtottam, és bemasíroztam az említett helyre. A dolgom végeztével, már éppen a nadrágom ráncigáltam magamra, amikor valami megmozdult mellettem. Felsikoltottam, pont úgy, mint akit éppen gyilkolnak, aztán döbbenten konstatáltam, hogy egy aranyos kis sündisznó hozta rám a szívbajt. A mellkasomra szorított kézzel bámultam rá egy darabig.

– Ves – mászott be mellém a susnyásba Maddox –, sikerült? Miért kiabálsz? Megijesztettél!

– Igen, minden oké, bocsánat – rebegtem. – Csak egy süni... megmozdult, és én...

– Gyere, akkor kerüld ki azt a kisállatot! – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, és úgy tettem, ahogy kérte tőlem. Elvezetett a Cadillacig, még azt is megvárta, míg beszálltam, és csak utánam mászott be ő is. Becsapta az ajtókat, és kényelembe helyezte magát.

– Sajnálom – motyogtam újra, mire Maddox felnevetett.

– Hihetetlen vagy – kacagott rajtam. – Komolyan!

– Tudom – kuncogtam fel én is. – A lehető legbénább nyomit fogtad ki.

– Nem is! – vont oda magához, majd egy puszit nyomott a halántékomra. – Most viszont már tényleg pihenjünk, oké?

– Igen – helyeseltem, miközben ráhajtottam a fejem a vállára, és igencsak elégedetten vártam, hogy elnyomjon az álom. 

○•○•○

Szóval izé... nem igazán találom a szavakat, de itt az új rész, azt hiszem...