– Na, most mi van? – tárta szét a karját Maddox velem szemben állva.

– Fordulj meg! – mutattam a háta mögé. Összevonta a szemöldökét, majd megtette, amire kértem.

– Ez a Grand Canyon? – kérdezte meglepetten. – Ez igen! Hádész milyen jó fej! Hátha egyből abba a kibaszott nagy szakadékba esünk!

– Igen, ez tök jó! – háborogtam vele együtt. – De most mit tegyünk? A cuccaink ott maradtak!

– Nem hiszem, hogy Hádész azzal a furcsa, kacsaszájú barátnőddel fog chatelni – fordult vissza felém.

– Micsoda? – tágult ki a szemem. – Te Miráról beszélsz?

– Igen! Akkora a szája, mint egy kacsának, Vespera!

– Feltöltette – grimaszoltam, és megforgattam az íriszem. – Számít ez most? Vagy talán te sajnálod, hogy nem tudsz több képet mellékelni magadról?

– Én a nevedben dicsekedtem! – javított ki fennhangon. – Azt teljesen más!

– Rendben – rántottam vállat sértődötten. – Cukinak tart.

– A csaj?

– Nem, Maddox, a Télapó! – kiáltottam rá egyre zaklatottabban. – Miről beszéltünk eddig?

– Hát nem a Télapóról – sóhajtotta. – Oké, nyugodjunk meg!

– Nem látod, mennyire nyugodt vagyok? – kiabáltam tovább.

– Nem – tört ki belőle a nevetés.

– Ne röhögj már! – folytattam a hisztériát. – Fejezd be, vagy megsiratlak!

– Csak nem tennél olyat – ráncolta a homlokát.

– De, igen! – fenyegettem dühösen. – Úgyhogy fogd be, és mondd meg, mit csináljunk!

– Mondjuk együnk – felelte nemtörődöm módon.

– Isten bizony neked fogok esni! – üvöltöztem. – Kit érdekel az evés, mikor itt állunk a kurva nagy semmi közepén telefon nélkül?

– Ves, régen valahogy életben maradtak az emberek telefon nélkül is.

– Direkt csinálod? – halkultam el hirtelen. Belefáradtam a visítozásba, ráadásul biztosan száznyolcvanig felugrott a vérnyomásom. Éreztem, ahogy lüktet a halántékom az idegeskedéstől.

– Nem – sétált elém, majd összekulcsolta a kezük. – Vigyél minket ahhoz a házhoz, ahova akkor vittelek, amikor elraboltalak!

– Ez csodás – fújtattam. Nem akartam elhinni, hogy már megint mi a jó büdös franc folyik itt. Kibaszott komédia az életem!

– Ne legyél mérges, Ves! Csak vigyél oda!

Halkan szitkozódtam, miközben lehunytam a szemhéjam, és mély levegőt vettem. Elképzeltem a picike házat, a sok nagyra nőtt gazt, amit Apollón igazán lenyírhatott volna, és megpróbáltam elengedni magam.

Úgy éreztem, valami magába szippantott, így duzzogva szétnéztem. Kitéptem a tenyerem a fiú szorításából, és összefontam a karom a mellem alatt.

– Elégedett vagy? – böktem a rusnya házra.

– Bírom, amikor ezt csinálod – villantott felém egy széles mosolyt. – Tudod, ez olyan igazán szexi istennős!

– Csak fogd be!

– Hát jó! – vágta rá, és eltűnt az épületben.

Morcosan vonultam oda a rusnya autójához, ami ott parkolt közvetlen a telek előtt, majd nekidőltem az orrának. Nem is értettem, mit csinálunk itt, mikor egyértelmű, hogy Héra erre keresne először. Habár jobb esetben nem tudhatja, hogy kidobtak minket Hádész birodalmából.

Maddox vigyorogva közeledett felém. Egy bankkártyát lóbált a levegőben.

– Ez miben segít? – kérdeztem, amikor mellém ért.

– Abban, hogy ne haljunk éhen, és szerezzünk pár göncöt.

– Ne! – húztam a szám. – Utálok vásárolni! Én biztos, hogy nem fogok...

– Engem nem zavar, ha meztelenül mászkálsz mellettem, az már egy kicsit jobban, ha mások is látják, nem csak én.

– Akkora egy seggfej vagy! – Természetesen a szexuális utalásokra mindig jut idő.

– Ülj be! – Le sem reagálta a sértésem, csak bevágódott a volán mögé. Mérgesen helyezkedtem el az anyós ülésen, majd ránéztem.

– És akkor? Vásárolgatunk, meg mulatunk?

– Rendben, Vespera – fordította felém a fejét –, mondd csak, mit szeretnél csinálni? Milyen programra vágysz? Vigyelek el moziba? Esetleg látogassunk meg egy kiállítást?

– Nem, te vadbarom! Ki kéne találni valamit, hogy ne nyírjanak ki, nem? – Már csapkodtam.

– Ves, meg fog jönni?

– Tessék? – húztam el a szó végét.

– Vegyünk tampont?

– Igen, hogy bedughassam a szád vele, hogy végre elkussolj!

Felnevetett, megrázta a fejét, és beindította a motort. Akkorát ugrottam mellette, amikor beindult az a rohadt zene, hogy azt hittem, inkább a nyakára kulcsolom a kezem, és egyszerűen megfojtom.

– Sajnálom! – csavarta le a hangerőt. – Csak... ne ordíts velem olyan csúnyán! Mit ennél szívesen?

– Nem tudom – fújtam ki a levegőt, és lejjebb engedtem az ablakot, hátha a friss levegő regenerálja az elsorvadt idegeim. Csoda, ha Maddox mellett marad belőlük ép.

Nem felelt, csak kitoltatott az utcából, és kikanyarodott a Rockville felé vezető főútra. Én sem terveztem beszélni, helyette igyekeztem megnyugtatni magam, hogy az eddigieknél nagyobb tragédia nem történhet. Minden egy csapásra rendbe jön, visszaáll a normális kerékvágásba...

Édes álmokba ringattam magam, de bejött, ugyanis a szívem már nem vágtázott úgy, mintha ki akarna szakadni a helyéről, mindössze az elmém zsibongott. Egy másodpercre eltűnődtem rajta, hogy találkozhatnék az anyukámmal, aztán el is hessegettem a butuska gondolatot. Nem láthat, hiszen azt hiszi, valamiféle tanulmányi kiránduláson vagyok. Mondjuk eléggé hosszú egy kirándulás...

A városba érve Maddox leparkolt egy szupermarket előtt, majd várakozón felém pillantott. Nem szólaltam meg, még akkor sem, amikor besétáltunk a boltba. Csendben követtem őt a sorok között. Néhány szemforgatással jutalmaztam a tonnányi csokoládét, amit a bevásárlókocsiba halmozott. Komolyan mondom! Nekem elég ránézem ezekre az édes nassolnivalókra, és máris felszedtem plusz öt kilót, ő meg úgy festett mellettem, mint valami amerikai focista az izmos vállaival.

– Vannak ilyen előre csomagolt szendvicsek – mondta, mikor megtorpantunk az egyik hűtőpult elől. – Az jó lesz?

– Nekem mindegy – folytattam a duzzogást.

– Két sorral arrébb minden bizonnyal találsz tampont, Ves – cukkolt a szokásához híven, de újfent hallgatásba burkolóztam. Feltűnt neki is, hogy nem reagáltam, így felém fordult, és megfogta a felkarom. – Ne legyél már ennyire savanyú! Kimegyünk, és megbeszéljük, mit tegyünk, csak előtte kajáljunk! Ezen a tíz percen már nem múlik semmi.

Kellően megfontoltam, feladjam-e a sértettségem, végül arra jutottam, hogy nem teszem.

– Nem vagyok éhes.

– Hazudsz – emelte az égnek zöld íriszét, majd találomra behalmozott többfajta szendót a kosárba. – Remélem, valamelyiket hajlandó leszel megenni.

– Talán – adtam kitérő választ.

– Oké – bólintott, és folytatta az útját a palackozott üdítők irányába. Legalább két percig bámulta a kínálatot, míg én a gyümölcsleveket szuggeráltam. Még a papírdobozokra rányomtatott barackok és almák is jobban lekötöttek, mint a Maddoxra való várakozás.

– Hé! – A hang, amely megütötte a fülem összerántotta a gyomrom. – Malacka?!

Vonakodva fordította az irányába a fejem, és bánatosan konstatáltam, kivel sodort össze a sors. Brad nagy vigyorral az arcán, az oldalán két csatlósával tartott felém.

– Szeretnéd, hogy meggyilkoljam? – állt közvetlen mellém Maddox.

– Nem, azt szeretném, hogy eltűnjünk innen! – súgtam feszülten.

Brad megállt előttünk, míg a haverjai lenézően fixíroztak. Egyáltalán milyen nap van? Miért nincsenek ezek iskolában?

– Merre jártál, vipera? – szegezte nekem a kérdést. – Arról nem volt szó, hogy kihagyod a sulit. Ki fogja így megírni a leckém?

– Elég is lesz! – lépett be elém Maddox. – Tényleg úgy érzed, hogy illendő egy nővel ilyen hangnemet megütni?

– Haver, még mindig nem tudom, ki vagy – mérte végig Brad. – Nem mennél a dolgodra?

– Ugyanezt akartam javasolni én is – szállt vele vitába. – Fordulj meg, és menj!

– Nem lehet – játszotta az eszét ez az idióta. – Előbb meg kell dumáljam a malackával, mikor tudja összedobni a történelem esszém. – Jó ég!

– Hány éves vagy? – tudakolta Maddox. – Nyolc? Ha nem megy egyedül, majd apukád segít, míg anyád előveszi a csecsét, hogy megszoptasson.

A tekintetem Brad bal oldalán álló barna hajú fiúra siklott. A feje már vörösödött, amilyen erővel összeszorította a száját, hogy ne röhögjön fel.

– Mit mondtál? – jött közelebb a faszkalap, és jó közel hajolt Maddoxhoz.

Nem kívántam én Bradleynek semmi rosszat, mindössze annyit, hogy élje át azt, amit éveken át velem tettek. Na, meg azt is, hogy zokogva forduljon ki a boltból. Egy gonosz mosoly kezdett körvonalazódni az ajkamon, amikor megszületett bennem az elhatározás, miszerint ideje törleszteni a kölcsönt.

– Menj, Brad, sírd ki magad a parkolóban! – kértem tőle kedvesen mosolyogva. A fiú összevonta a szemöldökét, amikor az első könnycseppek potyogni kezdtek a szeméből. Elkámpicsorodottan vágott egy hátra arcot, és rohanni kezdett a kijárat irányába. A másik két srác összepillantott, ábrázatukról a döbbenet több árnyalat megfigyelhetőnek tűnt, mielőtt a barátjuk után indultak.

– Ez is egy megoldás – kuncogott fel mellettem Maddox, majd felsóhajtott. – Bár hagyhattad volna, hogy mocskosul elverjem. Mondjuk így talán rosszabbul járt – rántott vállat, majd leemelt egy üveg narancsos üdítőt a polcról.

– Még megverheted a parkolóban – mormoltam. – Mehetünk?

– Persze! – tolta meg rögvest a kocsit előre.

A Cadillac felé menet megpillantottam Bradley zokogó alakját. Az egész teste rázkódott, míg az arcát az általam előidézett könnycseppek maszatolták össze. Megrogyottan görnyedt a padka felé, tenyerét a térdén támasztotta, míg a haverjai vigasztalták.

– Elég lesz a hisztiből! – szóltam neki oda unottan, és nem is foglalkoztunk vele többé. Neki sem maradt ideje kötözködni, ugyanis hamar behuppantunk az autóba, és Maddox már indította is a gépjárművet.

– Mindig így viselkedett veled? – hozta fel az utat kémlelve. Egyáltalán nem akartam számot adni a Braddel való ismerettségemről, hiszen nem volt túl megható történet.

– Igen – zártam rövidre a témát. – Az általános iskolában aggatta rám a becenevem. Mindkettőt.

– Sajnálom – ragadta meg a kézfejem, és szeretetteljesen megszorította.

– Amúgy milyen nap van? – vetettem fel a kérdést, ami még a boltban ötlött fel bennem.

– Vasárnap – felelte Maddox. – Miért?

– Csak nem tudtam – motyogtam a jobb oldali ablakon merengve. Teljesen elvesztettem az időérzékem az események forgatagában.

– Tudsz valami jó helyet, ahol tudnánk venni pár göncöt? – váltott témát, de azóta sem eresztette a kezem. Lágyan cirógatta a hüvelykujjával. Olyan idegesítőnek hatott ez a kettősség. Maddox gyorsan felmérgel, akkor meg tudnám csapkodni, közben mégis van benne gyengédség és törődés, amikor szükség van rá. Vagy csak én vagyok mértéktelenül antiszociális, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy fiúk csipkelődjenek velem. Oké, ez tény. Valahogy mindig eljutok odáig, hogy bennem van a hiba, ami talán nem baj, mert megpróbálhatok javítani rajta.

– De minek nekünk ruha? – fordítottam felé egy mély levegővétel kíséretében a fejem. – Mármint hova megyünk?

– Folyamatosan mozgásban kell maradnunk. Ha megállunk, akkor is csak pár órára. Közben kitaláljuk, hogyan használd a képességed arra, amire kellene – mosolygott rám –, ezért gondoltam, úgy induljunk útnak, hogy vannak nálunk hasznos dolgok.

– Miért nem változtatunk helyet? – pislogtam rá értetlenül.

– Egyrészt túl feltűnő lenne folyamatosan random megjelenni valahol, másrészt nem akarok egy bőröndöt magammal cipelni, kényelmesebb a kocsi.

– Oké – mentem bele, hiszen nekem lényegében mindegy volt. Ha ő kocsikázni akar, ki tudja, hova, akkor legyen így. Amúgy is neki kell vezetnie. Nekem nincsen jogosítványom.

– Szóval akkor tudsz ilyen bevásárlóközpontot?

– Van egy egyszerű ruhabolt két utcával lejjebb – segítettem ki. – Itt menj el balra, aztán egyenesen és jobbra, az utcának a legvégében lesz. Nem márkás, de... gondolom nem menőzni akarunk. Vagy igen? – szuggeráltam az arcát.

– Ennél menőbb már nehezen lehetnék – villantott felém egy hatalmas vigyort. – Egy Cadillacben ülünk, Ves.

– Aha – grimaszoltam –, nagyon jó.

– Igen! – vágta rá rögvest. – Ez az autó egy ritkaság!

– Rendben – engedtem el ezt a dolgot, nem volt erőm szóváltásba keveredni vele –, tényleg nagyon gyönyörű az autód. Elmondhatatlanul szép a külseje és ez a műszerfal – paskoltam meg –, el vagyok képedve, Maddox. Hálás vagyok, amiért ebben utazhatok. Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy te furikázz engem ebben a Cadillacben. Úgyhogy köszönöm, hogy valóra váltottad az álmaim egyikét.

– Nagyon szívesen! – sandított rám, mire önkéntelenül felkacagtam. Az előbbi megható monológomból csak úgy csöpögött a szarkazmus, mint egy grillkolbászból a zsír.

Egészen az úti célunkig nevetgéltem, míg Maddox folyamatosan felém pillantgatott. Odaérve leparkoltunk, majd teljes testtel felém fordult, és apró mosollyal az ajkán bámulni kezdett.

– Most mi van? – kuncogtam.

– Elképesztő hangulatingadozásaid vannak – állapította meg.

– Tudom – vihogtam, mintha valaki folyamatosan bugyuta vicceket mesélne.

– Bejössz vagy inkább maradsz, és hozzak neked én valamit? Mi a méreted?

– Jobb lesz, ha bemegyek – kapkodtam a levegőt, hátha lenyugszom. Amikor sikeresen megtörtént, bementünk a ruhaüzletbe. Odabent egyből elmúlt a jó hangulatom, amikor megláttam a tömeget. Zsúfolt, undorító, tömött tér tárult elém, amitől bizony lekonyultam, mint egy három hetes rózsa a poshadt vízben.

Azonnal megbántam, amiért nem vártam meg a kocsiban. A sok fogas és akasztó látványától egyenesen levert a víz, de amikor a szemem megakadt a női részleg választékán, legszívesebben kifordultam volna innen. Egy halom elegáns szettel találtam szemben magam, amit valljuk be, nem a vízilovakra szabtak. Ahogy tekintetem továbbsiklott, újfent elszörnyedtem. Itt minden színesnek és barátságosnak tűnt, míg én leginkább a fekete, sötét öltözéket díjaztam. Nyáron sosem volt praktikus, de úgy éreztem, némiképp eltakar.

– Na, gyere szépen! – ragadott kézen a fiú, és bevonszolt az emberek közé. Egy darabig nézelődött, majd megtorpant, és leemelt egy visszataszító, rózsaszín egyberuhát. – Ehhez mit szólsz?

– Tényleg azt hiszed, hogy Barbie baba vagyok, igaz? – fintorogtam látványosan. – Maddox, szerinted hogy állna rajtam ez a valami? – lengettem meg a szoknya részét.

– Csinosan? – kérdezett vissza, amit mindössze egy jelentőségteljes szemforgatással jutalmaztam. Vette a lapot. – Rendben, akkor ez? – választott ezúttal ugyanabból egy feketét.

– Miért? – nyögtem kínlódva. – Miért akarsz ilyenbe öltöztetni? Ez a gönc nagyjából combközépig ér, nem akarom én senkinek mutogatni a kövér vádlim és combom. Arról nem is beszélve, hogy utálom az ilyeneket!

– Csak próbáld fel! – erőszakoskodott tovább. – Ha nem tetszik, nem kell megvenni.

– Nem akarom! – tiltakoztam morcosan. – Nem érted a nemet, félszerzet?

– A kedvemért? – lépett hozzám vészesen közel. – Látni akarlak benne.

– De én nem akarom, hogy láss benne! – ellenkeztem szüntelenül. Már csak az kellett volna! Hogyne! Bőven elég, hogy meztelenül látott, kétszer is!

– Jól van – hátrált egyet, és visszaaggatta a helyére a tüllszoknyás borzalmat. – Akkor válassz magadnak pár cuccot, Ves, addig én is keresek két pólót meg egy gatyát.

– Nem hiszem el, hogy ráérünk vásárolgatni! – hisztiztem ugyanolyan kiállhatatlanul, mint előtte.

– Akkor siessünk – vetette oda a szavakat talán... csalódottan, aztán elfordult, és elsétált az épület túloldala felé.

Nem értettem, mivel hangoltam le. Ennyire nagy dolog az, hogy nem szeretek nagyzolós, vékony csajokra tervezett holmit viselni? Mi a francért szeretne ennyire ebben a szarban nézegetni? Nem tudtam, de egyre csak ingerelt a gondolat, hogy holmi képességek nélkül is képes voltam lehangolni.

Egyszeriben elöntött a bűntudat, amikor felsejlett bennem a tény, miszerint ő már így is többet tett értem, mint egy nyomorult ruha felpróbálása. Mellettem maradt annak ellenére, hogy simán menthette volna az irháját. De nem. Ő még itt volt, és érdekelte, mi történik velem. A picsába az egésszel!

Feldúltan rántottam magamhoz a mélyen gyűlölt viseletet, majd egy gyors kör után választottam egy sötétkék és egy fekete, hosszabb fazonú pólót mellé. A nadrágoknál sem vacilláltam több ideig. Levettem két nyúlósabb anyagú farmert, majd fújtatva a próbafülkéhez igyekeztem. Félúton megláttam őt, így felé intettem egyet, hogy kövessen, mielőtt meggondolom magam.

Idegesen applikáltam a testemre a ruhát, majd vettem egy irgalmatlanul nagy levegőt. Eligazítottam a tüllel bevont szoknyát, és összefont karral belepillantottam a saját, kék íriszembe.

Az idegen, aki fanyar arckifejezéssel szuggerált engem, némiképp megrémisztett, hiszen a gönc, amiben szemlélte önmagát, többé nem tűnt ördögtől valónak. Meglepetten vettem tudomásul, hogy talán mégsem annyira visszataszító a megjelenésem, mint gondoltam, hogy lesz. Ma határozottan tettem egy aprócska lépést az önelfogadás felé, és ezt is Maddoxnak köszönhettem.

Megcsóváltam a fejem, és elhúztam a rohadt függönyt. A fiú velem szemben ült, és rám várt. Amikor meglátott, felegyenesedett, és végigmért. Egy akkora vigyort intézett felém, hogy az összes fogát megvillantotta vele.

– Látod, Ves? Pont úgy festesz, mint egy istennő! – szelte át a köztünk lévő csekély távolságot, míg én kínosan nézelődtem, hogy vajon hányan hallhatták a szomszédos fülkékből, amit mondott.

– Egész elviselhető – vallottam be pironkodva. Nehezen viseltem, ha másnak kellett igazat adnom.

– Igen – értett egyet mosolyogva, majd két tenyerébe fogta a kezem, és egy másodpercre hozzáérintette az orra hegyét az enyémhez. – Gyönyörű vagy! 

Tessék?

○•○•○

Meghoztam a tizenötödiket! :) 

Az a helyzet, hogy sokat gondolkodtam ezen a történeten, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy szeretitek. Nem tudom, miért, de elképesztően boldog vagyok tőle, hogy ennyire lelkesen olvassátok!

Én mindig is magamnak írtam, ahogy most is, és azt, hogy mások is olvassák a butuska történetem egy plusznak fogtam fel, de most már egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy ennyire kedvesek vagytok!

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki itt van, és érdekli, amit csinálok! Elképesztően sok boldogságot okoztok nekem minden visszajelzéssel, mert egy kicsit úgy érzem tőle, hogy nem egy fa mögött bujkálok, hanem láttok engem. :) Tudom, nyálas nyomi vagyok :D De hát, na... :D A lényeg, hogy köszönöm! ♥♥♥