Másnap reggel meglepően fitten ébredtem. Miután Maddox megmutatta, amit látott, még vagy háromszor lesmárolt, aztán kijelentette, hogy csak akkor hajlandó lemászni rólam, ha hagyom, hogy átöleljen, miközben alszunk. Nem tiltakoztam. Mi értelme lett volna azok után, ami a történt?

Továbbra sem voltak világosak számomra az indokai, de úgy határoztam, nem firtatom. Lehet csak ilyen borzalmas ízlése van a nők terén. Persze azért ki akartam deríteni, mi áll a háttérben, de egyelőre csak kiélveztem, hogy olyan dolgokat tehetek, amit előtte még sosem.

Nyújtóztam egyet, már amennyire tudtam, ugyanis Maddox úgy kapaszkodott belém, mintha az élete lenne a tét, majd a telefonomért nyúltam, és meglestem az időt. Háromnegyed kettő múlt. A rohadt életbe!

– Maddox! – fordultam meg a karja alatt, és megpaskoltam az arcát. Fintorogva emelte meg a fejét, ami hamar vissza is zuhant a párnára.

– Legközelebb felkelthetnél kicsit kedvesebben is – morgolódott a szokásosnál mélyebb hangon.

– Bocs! – forgattam a szemem. – Mindjárt kettő óra, eltelt a fél nap!

– És?

– Ki kéne derítenünk, hogy nem csak kitaláltad-e, amit tegnap mutattál! – hívtam fel rá a figyelmét, mire a szemhéja felnyílt, de továbbra sem mozdult.

– Szerinted ennyire élénk a fantáziám? – dörmögte, aztán a hátára gördült, és megdörzsölte a szemét. – Jól van! Derítsük ki akkor!

– Remek! – kommentáltam morcosan, majd kikeltem az ágyból, és a táskámhoz mentem, hogy kihalásszak pár göncöt. A ruháimmal a markomban fordultam meg. Maddox továbbra is a hátán feküdt, a két kezét összekulcsolta a tarkója alatt. A tekintetem önkéntelenül tévedt a kidudorodó izmaira, majd inkább gyorsan el is kaptam onnan.

– Mehet! – jelentette ki, mire ráemeltem az íriszem.

– Mi?

– Öltözhetsz!

– Neked teljesen elment az eszed? – háborogtam fennhangon. – Emeld meg a hátsód, és húzzál ki innen! Egyszer az életben hagyhatnál egyedül felöltözni!

– És akkor még én vagyok az ünneprontó és a hangulatgyilkos – dobta le a takarót, majd duzzogva magára kapott egy sötétkék farmert, hozzá egy halványzöld pólót, és távozott a helyiségből. Csodálatos!

Egy nagy sóhaj kíséretében bújtam bele a fekete felsőmbe, amihez egy ugyanolyan színű farmert húztam. Sebtében kifésültem a hajam, és közben azon tűnődtem, amit az este Maddox mutatott.

Állítása szerint, a képességem az érzelmekkel kapcsolatos. Ha minden igaz, képes lehetek befolyásolni az érzéseket, ezáltal én is erősebben élem meg őket, mint mások. Ez talán még észszerű is lehet. Életem során leginkább a negatívaknál tapasztaltam ezt. Illetve ebből következhet az is, miért tartom magam hangulatembernek. Ha szomorú vagyok, akkor elképzelhetetlen módon szenvedek, de ez egy másodperc alatt fordul át vidámságba, ha történik valami meglepően pozitív. A csere is ennek következtében jöhetett létre. Azonban arra egyelőre nem volt ötletem, hogyan vittem véghez.

– Visszajöhetsz! – kiáltottam, amikor letettem a fésűt a táskám mellé, a ládára, amiből Maddox tegnap kiemelte a cuccom.

– Élvezted az egyedüllétet? – gúnyolódott, miután becsukta az ajtót.

– Igen, jól esett két percig a gondolataimba mélyedni – fontam össze a karom a mellem alatt.

– Oké – vette magához a zacskóját, amiben az édességet tárolta. Felbontott egy tábla csokoládét, és majszolni kezdte.

– Neked mi bajod? – kérdeztem rá. Láttam rajta, hogy mérges.

– Jót aludtam, te meg felkeltettél – rágcsálta a finomságot. – Kérsz? – bökött felém vele.

– Nem, kösz – motyogtam, majd leültem mellé, és témát váltottam. – Szerinted mit csináljak, hogy kiderüljön, tényleg ez-e a képességem?

– Próbálkozz meg vele – csámcsogott. – Mondjuk én most elég levertnek érzem magam. Érd el, hogy kicsattanjak a boldogságtól.

– Jó – bólintottam, majd mély levegőt vettem. Mitől válhat boldoggá Maddox? A csokoládétól biztos, de úgy látom, ez most nem segített.

Mondjuk tegnap éjszaka úgy vettem észre, jól érezte magát, amikor csókolóztunk. Elég sokszor mosolygott. Egy másodpercre elkalandoztak a gondolataim, milyen lenne ismét megtenni, már-már akartam is. Sőt, akár még tovább is menni... Pont ettől féltem.

Maddox felém fordult, egy másodperc alatt vágta le maga mellé a nassolnivalót, és szó szerint letepert. Csak pislogtam, mi történhetett. A keze felfedezőútra indult a testemen, míg a száját rányomta az enyémre. Oké, ez határozottan állatiasnak tűnt, így megragadtam a vállát, és megpróbáltam letolni magamról, de képtelen voltam. Úgy nyomta hozzám magát, mintha kötelező volna.

– Maddox! – fordítottam oldalra a fejem. – Elég!

Megmerevedett felettem, majd ellökte magát az ágyról.

– Bassza meg, Vespera! – nyögte ki elhaló hangon. – Nem azt mondtam, hogy kelts bennem végtelen szexuális vágyat!

– Mi? – suttogtam döbbenten.

– Igen! Szerinted csak úgy random neked esnék a beleegyezésed nélkül?

– Nem tudom...

– Baszki! – káromkodott tovább egyre cifrábbakat, míg én elgondolkodtam rajta, hogy ebből kiindulva valószínűleg tegnap is emiatt esett nekem. Bár akkor nem tűnt ennyire sürgetőnek, és erőszakosnak.

– Akkor tegnap is emiatt csókoltál meg? – kérdeztem rá, mert tudnom kellett. Nem akartam én gyermeteg álmokba ringatni magam. Tisztában voltam a kinézetemmel és a méreteimmel.

– Nem – járkált fel-alá előttem. – Tényleg nem. A tegnapit én is akartam, de ez most olyan kényszernek tűnt, tudod? Egyik percről a másikra úgy éreztem, muszáj eleget tennem annak a féktelen érzésnek, ami kicsúcsosodott bennem. Egészen addig, amíg azt nem mondtad, hogy elég volt – magyarázta a fejét rázva.

– Ez elég...

– Könyörtelen és durva – fejezte be a mondatom. – Megkérhetlek, hogy többet ne tedd ezt?

– Nem volt szándékos – feleltem a kék szőnyeget fixírozva. Abszolút nem direkt tettem, és ez nagyon megrémisztett. Azonban felsejlett bennem egy újabb kérdés. Elképzelhető, hogy a sok utálatot is én váltottam ki saját magam ellen azzal, hogy sosem nyitottam az emberek felé? Kivetítettem rájuk ezt a negatív aurát, amit egész életem során képviseltem? A saját önutálatom és elégedetlenségem okozta volna? Ők pedig úgy érezték, nekik ezt meg kell erősíteniük? Persze mindezt egy gyengébb formában.

Őszintén reménykedtem benne, hogy nem így történt.

– Tudom – válaszolta nyugtatóan, majd visszahuppant mellém. Rásandítottam, míg ő felém fordította a fejét.

– Most mi lesz?

– Próbáld újra – mormolta. – De ezúttal normálisan. Ha szexelni akarsz, inkább mondd meg, úgy egyszerűbb, mintha...

– Maddox! – pirítottam rá szégyenemben. Már megint égett a pofám, és ezt ő is látta, mert halványan elmosolyodott, de csak egy egészen kicsit.

– Na, Ves, csinálj már valamit! – váltott vissza ugyanarra a türelmetlen stílusra, amit eddig képviselt. Megforgattam a szemem, majd felsóhajtottam.

Az előbb olyan hirtelen mozdult rám, hogy még azóta sem szedtem össze magam, de megpróbáltam túllépni rajta, és arra koncentrálni, hogy jó hangulatot okozzak neki. Egy darabig nem történt semmi. Már kezdtem idegessé válni, amikor Maddox váratlanul felkacagott. Ijedten bámultam rá, de ő úgy vihogott mellettem, mintha elmeséltem volna neki a viccet a borzalomról, amiben egy borzcsalád átkel az úton, a borzcsemeték lemaradnak, de sajnos elüti őket egy kamion, mire az apuka felkiált: borzalom!

Életemben nem hallottam még ennél gyengébb viccet, de az apámtól mindössze ennyi tellett.

Maddox egy idő után már a hasát fogta, kétrét görnyedt. Csodálkoztam, hogy nem borult még le az ágyról. Úgy láttam, eléggé felvidult, így halkan megszólaltam.

– Elég lesz szerintem.

– Szerintem is! – pattant fel mellőlem. – Nem leszek többé a kísérleti nyulad! Ne csináld ezt még egyszer! – kiabálta zaklatottan. – Ez az egész, amire képes vagy, olyan, mint egy kényszer! Nem tudom abbahagyni, amíg azt nem mondod, hogy elég, Vespera!

– Sajnálom – meredtem rá rémülten. Eszem ágában sem volt bántani, mégis megtettem. Basszus! Ez nagyon nagy gáz!

Sejtettem, hogy ezzel nem kevés bajom lesz. Mindössze a szerencsének tudtam be, hogy tegnap nem történt semmiféle tragédia. Azonban amint kiderült, hogy mi lehet a képességem, szinte úgy éreztem, életre kelt bennem. Ezek után pedig már féltem tőle. Nem akartam senkiben rossz érzéseket kelteni, sem kényszert alkalmazni.

Tudtam, nagyon hamar meg kell tanulnom uralkodni ezen, mindemellett kiegyensúlyozottnak maradni is, nehogy gond legyen belőle. Nem lesz könnyű menet!

Maddox talán észrevehette, hogy mennyire megilletődtem, mert miután bocsánatot kértem tőle, elcsendesedett, és csak bámult. Végül beszívta az orrán a levegőt, és a száján kiengedte. Ezt megismételte még vagy háromszor-négyszer, mielőtt megszólalt.

– Oké – vágódott vissza mellém. – Ne haragudj! – fogta meg a kezem, a tenyerébe vette, és a másikkal megpaskolta. – Nem akartam ordítozni veled, nem tehetsz róla. Viszont meg kell tanulnod használni. Méghozzá nagyon gyorsan, ha már fény derült rá.

Nem értettem, hogy vált egyik percről a másikra ennyire békéssé, de hálás voltam neki, amiért nem folytatta a zaklatott üvöltözést. Legkevésbé van rá szükségem, mikor eleve azt sem tudom, mi van. Egy cseppet meg is döbbentett ez a harag, ami belőle áradt. Azt hittem, szerinte szándékosan kínoztam meg, holott abszolút nem. Nem akartam én bántani se őt, se senkit.

– Inkább nem akarom – tiltakoztam suttogva, miközben belepillantott a zöld íriszébe.

– Kénytelen vagy – felelte. – Holnap Zeusz eljön, ha minden igaz. Valamit mondanunk kell neki, így... állok elébe – sóhajtott egy nagyot. – De ha lehet, akkor egy percnél tovább ne nyúzzál, Ves, mert borzalmas érzés. Mintha ott lennék a testemben, de nem én irányítanám az... érzéseim.

– Logikus – mormoltam az orrom alatt, majd lesütöttem a tekintetem. – Tényleg sajnálom, Maddox! Nem akartalak bántani!

– Tudom, nyugi! – emelte meg az állam, de elfordítottam inkább a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni, annyira szégyelltem, amit tettem vele. Egy pillanat leforgása alatt telepedett rám a szomorúság. Hirtelen minden a nyakamba szakadt, ami az elmúlt héten történt. Az ajkamba haraptam, hátha vissza tudom tartani a sírást, de hiábavalónak tűnt. Nagyokat nyelve pislogtam a fal felé, miközben az agyamban ezer dolog cikázott. Hiányzott az anyukám, hazavágytam, utáltam a kialakult szituációt, de közben mégsem, mert egyelőre úgy látszott, megtáltosodtam. Talán egy szemernyit nőtt is az önbizalmam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy bent tartsam a féktelen érzéseket.

Forró könnycseppek sokasága folyt végig az arcomon, így elhúztam a kezem Maddoxétól, majd felálltam, és feltéptem az ajtót. Nem tudtam, hova menekültem, csak rohantam: keresztül a folyosókon, át az aulán, egészen addig, amíg el nem értem egy olyan szakaszra, ahol teljes sötétség honolt. Ott megtorpantam, és ráemeltem a tekintetem egy kecske alakú szoborra. Elkeseredetten ráztam a fejem, mert nem akartam elhinni, mekkora fordulatot vett az életem pár semmitmondó nap alatt. Az egész annyira szürreálisnak és sokkolónak tűnt, hogy a könnyzáporom nem akart elapadni.

Ahogy balra pillantottam, és megláttam egy asztalt, elkapott a de ja vu, olyan furcsán ismerősnek tűnt a hely, de nem volt kedvem ezen töprengeni, így hamar vissza is tértem az önsajnáltatáshoz.

– Ves – csendült fel a hátam mögött Maddox hangja. A következő másodpercben, egy kéz átkarolta hátulról a derekam, és gyengéden magához vont. Ez kizökkentett annyira a melankóliából, hogy szipogjak párat, és megtörölgessem a szemem.

– Ne-nem hagynál e-egyedül? – kapkodtam a levegőt borzalmasan rondán. Képzelem, milyen látványt nyújthattam, még szerencse, hogy a hátam mögött állt.

– Nem – tette rá az állát a vállamra, majd odanyomta a pofiját az enyémhez. – Miért sírsz? Én bántottalak meg?

– Nem – nyögtem ki. – Csak sok ez az egész. Én nem... nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire pörög körülöttem az élet. Csak... haza akarok menni, nem akarok ilyen mindenféle fura dologgal foglalkozni – magyaráztam a bántom –, mert nekem ez nem megy. Az akaratomon kívül bántottalak, kétszer is, és én... nem is tudom. Olyan hirtelen történt minden, csak... úgy belecsöppentem egyik napról a másikra, és nem tudom egy perc alatt feldolgozni.

– Megértem – söpörte a hátam mögé az előreeső hajszálakat, majd újra átkarolt. – Hogy tudok segíteni? – Megborzongtam, amikor feltette a kérdést. Az agyam átkapcsolt butuska tinilány módba, és máris jobban érdekelt az, ahogy álldogáltunk, mint az előbbi kiborulásom. Baszki! Tényleg meg fogok őrülni!

– Nem tudom – hebegtem zavartan.

– Minden rendben lesz – biztatott, majd elengedett, és belépett elém. – Elhiszem, hogy nem könnyű ez az egész, de próbálkozom elviselhetővé tenni számodra, már, amennyire tőlem kitelik.

– Béna vagy benne – mosolyogtam rá, mire az ő ajka is felfelé kezdett kunkorodni.

– Lehet – rántott vállat –, de én itt vagyok melletted, és támogatlak – fogta meg újra a kezem.

Nem feleltem, csak lefelé görbülő szájjal figyeltem őt. Nem ismertem régóta, mégis úgy éreztem, mintha egész életemben mellettem lett volna. Előtte még senki sem törődött velem ennyire nyíltan. Még sosem öntötték nekem szavakba, hogy bármi történjék is, támogatnak benne. A tetemes listám ellenére is – amin számontartottam az ellenem elkövetett bűneit –, úgy éreztem, megkedveltem őt.

Ezen gondolatmenet és a felém tanúsított viselkedése alapján vettem elég bátorságot ahhoz, hogy közelebb araszoljak hozzá, és a homlokom a mellkasának döntve belékapaszkodjak. Görcsösen szorongattam őt, de nem tette szóvá, helyette a derekamra simította a kezét, és átölelt.

– Köszönöm – motyogtam halkan.

– Nem kell megköszönnöd. Szívesen leszek a tesztalany – sóhajtott fel. – Mindent a cél érdekében – lehelt egy csókot a hajamra. Kirázott a hideg. Idegennek tűnt ez az egész helyzet, mégis kellemesnek éltem meg.

– Igyekszem nem sokat szerencsétlenkedni – suttogtam.

– Megoldjuk – jött a válasz.

– Tudom – vettem egy nagy levegőt, egy pillanatra elhittem, hogy holnapra megtanulhatom kezelni az erőm, aztán elterelte a figyelmem egy váratlan emlékkép. Nem történt ez már meg? Olyan érzés kerített hatalmába, mintha már átéltem volna ezt az egészet.

Villámcsapásként hatolt belém a felismerés, rögvest hátraugrottam, és Maddoxra emeltem a tekintetem. Döbbent arckifejezésem láttán, a fiú vigyora kiszélesedett.

– Talán...

– Ezt mutattad! – kiáltottam a szavába vágva, teljes meglepettséggel. – Amikor bemásztál hozzám az ablakon, ezt mutattad meg!

– Igen – bólintott. – Hogy tetszett a baráti ölelés?

– Nem tetszett – makacsoltam meg magam, mire Maddox felkuncogott, majd felém nyújtott egy zsebkendőt.

– Már régebben is akartam kérdezni, de honnan varázsolod elő őket? – lengettem meg a papírt, mielőtt belefújtam volna az orrom.

– A farzsebemből – nevetett fel. – Mit gondoltál? Valamiféle ősmágus vagyok?

– Nem, csak egy félszerzet – gyömöszöltem az elhasznált zsepit a zsebembe. Ezúttal nem vette fel a sértést.

– Ezek szerint megnyugodtál? – érdeklődött engem fixírozva.

– Azt hiszem – helyeseltem. – De azért durva, hogy tényleg megtörtént a látomásod. Ez mindig így van?

– Nem – rázta a fejét, miközben megtolta a hátam, hogy induljak el előre –, ez képlékeny. De többször alakul úgy, ahogy látom. A Hérásból nem lett baj, míg ez köztünk megtörtént.

– Érdekes... – morfondíroztam, de Maddox erre már nem válaszolt. Talán ő is elgondolkodott valamin.

A szobába visszaérve, elfogadtam egy csík csokoládét hangulatjavító gyanánt, majd bele is kezdtünk a tréningembe. Szegény fiú nem járt jól. Kétszer nevetettem meg ugyanúgy, ahogy az ébredés után is, egyszer feldühítettem, és megint majdnem Perszephoné szobra bánta, de még időben észbe kaptam, és leállítottam. Egyszer sírni kezdett a szomorúságtól, és ekkor már úgy tűnt, találtam valamit, amiben jó vagyok. Ténylegesen megbizonyosodtam róla, hogy képességekkel rendelkezem, így bizakodva tekintettem a másnap felé.

Estére már meglehetősen kimerültnek bizonyultam, így kilenc óra felé megejtettünk egy közös vacsorát Hádésszal és Perszephonéval. A nővérem úgy pillantgatott az Aprodithé testébe került férje felé, mint aki menten meggyilkolja a szemével. Kételkedtem benne, hogy ez lehetséges, de a történtek után, bármit elképzelhetőnek tartottam. Talán rosszban voltak? Szándékomban állt rákérdezni, de nem a négyesben elköltött kínos kajáláson. Már, ha nevezhetjük annak, ugyanis nem ettem, mindössze csipegettem. Továbbra sem komfortos számomra mások előtt enni, de igyekeztem palástolni a problémám.

Miután mindenki befejezte az evést, Maddox szégyentelenül rakott meg egy tányért étellel. Gondoltam, Hádész a múltkori után már nem kérdezett rá, mi a terve ezzel a sok étellel, de én tudtam, hogy megint rólam gondoskodott.

A lakosztályhoz érve elhelyezkedtem az ágyon készülődve az evéshez, míg Maddox elvonult fürdeni. Állítása szerint rendesen megizzasztottam, de nem azon a módon, ahogy ő azt elsőre elképzelte. A rejtett szexuális utalást inkább nem firtattam, de átjött a mondanivalója.

Ugyanolyan alulöltözötten tért vissza, mint tegnap, így pironkodtam egy sort, majd megvitattuk, hogy holnap nagyon korán kelünk, és még gyakorlunk. Nem sokkal tizenegy óra előtt hajtottuk álomra a fejünket. Nem történt féktelen csókcsata, amit bántam is, meg nem is. Tartottam tőle, hogy nem tudnám kordában tartani a képességem most, hogy már megismertem és megtapasztaltam, de közben mégis vágytam rá. Ennek ellenére Maddox megint átkarolt, és közelebb vont magához, én pedig élvezettel bújtam bele az ölelésébe, és vártam, hogy eljöjjön a kiábrándító reggel.

○•○•○

A fejezet előbb elkészült, így gondoltam, kirakom. :)