Szégyenlősen sompolyogtam az egyik szabad szék mellé, majd kihúztam, és leültem rá. Maddox velem szemben foglalt helyet a hosszú asztalnál, míg Hádész természetesen az asztalfőnél helyezkedett el.

A pillantásom a különféle húsokkal megrakott díszes tálra esett, majd továbbsiklott a köretek felé, ahol volt rizs, sült krumpli, grillzöldségek és még talán kuszkusz is. Ki a fene eszik itt kuszkuszt?

Épp, hogy átszaladt a kósza gondolat az agyamon, az alvilág istene a kuszkusz felé nyúlt, majd szedett belőle magának egy nagy adagot. Hálát adtam én éppen mindenkinek azért, hogy nem mondtam ki ezt hangosan.

Hádész után Maddoxra emeltem a szemem, aki nagy elánnal pakolta meg a tányérját sült csirkecombbal, kacsacombbal és rengeteg sült burgonyával.

Kínomban hátradőltem, és halkan felsóhajtottam. Sosem rajongtam a mások előtt történő evésért, és ez azóta sem változott, hogy valamiféle istennő lettem, vagy mi. Magam sem értem, hogyan, de visszaragasztottam a szobor kezét, így bármennyire is logikátlannak tűnt, valami történt velem, miután megittam azt a furcsa löttyöt.

– Nem eszel, Vespera? – pislogott rám Maddox, teliszájjal tette fel a kérdést.

– De – motyogtam, miközben a finomságokra meredtem, de a karom nem mozdult, hogy szedjen magának egy adagot.

– Talán nincs az ízlésedhez méltó fogás? – tudakolta Hádész két falat között.

– De, köszönöm – sütöttem le a tekintetem, majd kényszerítettem magam, hogy elvegyek egy szelet steakre hajazó húst és egy kis rizst mellé. Végig szégyen keringett bennem, úgy éreztem, egy csapat áll körülöttem, és mind engem szuggerálnak, hogy vajon mennyit tervezek enni, és ha átlépem az általuk szabott határt, fennhangon elkiáltják magukat: malacka.

Erőt vettem magamon, és a kezembe fogtam a kést és a villát. Lassú mozdulatokkal kezdtem enni. Az ételt ugyan kimondottan finomnak ítéltem, mégis felfordult a gyomrom a helyzettől, amibe kerültem, így három kicsit sem magabiztos falat után letettem az evőeszközöket.

– Szóval Vespera – kezdett bele Hádész –, beszéljük ezt át!

– Mit? – suttogtam megilletődötten.

– A képességeid – felelte a homlokát ráncolva.

– Ó, rendben – hebegtem, mint egy kislány. Valamiért azt hittem, szóvá fogja tenni, hogy abbahagytam az étkezést. Lehet ideje volna felkeresnem egy pszichológust a tévképzeteim miatt.

– Azt állítod, hogy letört az egyik műremek keze, de te visszahelyezted – hozta fel, mire bólintottam egyet.

– Azt mondta – bökött felém egy csirkecombbal Maddox –, arra gondolt, hogy összeforrjon a szobor – csámcsogott tovább. Legszívesebben a szemem forgattam volna erre a felettébb érdekes kiegészítésre, de mégsem tettem.

– Tehát kivetítetted az akaratod – vonta le a következtetést Hádész. – Ez nem egyedi, erre bármelyik isten képes.

– Az gáz! – kapott be egy burgonyát Maddox.

– Akkor mi lehet az én egyedi valamim? – tettem fel bátortalanul a kérdést, és a női alakba tetszelgő férfira pillantottam. Továbbra is elképesztőnek tartottam Aprodité külsejét. Azok a lágy vonások, mintha csak egy kifutóra tervezték volna. Pontosan így fest egy istennő.

– Bármi – rántott vállat Hádész. Komolyan? Kösz!

– Remek – mormoltam az orrom alatt.

– Két napunk van amúgy – tette hozzá Maddox. – Zeusz mérges.

– Nem vagyok meglepve – válaszolta Hádész nemtörődöm módon. – A tengerek háborognak, mert Athéné nem tud mit kezdeni Poszeidón erejével. Tegnap három luxusjacht süllyedt el. Nem, mintha kár lenne a tulajdonosokért – kanalazott be a szájába egy adag kuszkuszt. – Arról ne is beszéljünk, hogy Zeusz nem tudja kiélni a frusztrációját egy hatalmas, eget rengető vihar keretében, és extrán morcos, ugyanis látomások gyötrik. Ráadásul elmondása szerint késztetést érez arra, hogy hárfán játsszon.

Maddox felkacagott előttem, még Hádész szája széle is egy másodpercre felfelé görbült.

– Te miért nem vagy nagyon mérges? – intéztem szavaim Hádész felé, aki rögvest felvonta íves szemöldökét.

– Valamelyest szórakoztatónak élem ezt meg – vigyorgott rám. – Rég történt ilyen izgalmas esemény! Az utóbbi években elég monoton hétköznapjaim voltak, aztán egyszer csak Aphrodité testében ébredtem. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg Vespera, de vélhetően meglesz a megoldás. Úgysem járnak ide sokan látogatóba. Valószínűleg Aphroditét jobban zavarja ez a dolog. Csodálkozom, hogy nem kopogtat az ajtón, ahogy az elmúlt hétben folyamatosan tette.

– Közellenség lettem – jelentettem ki, ahogy tudatosult, hány istenséget haragíthattam magamra ezzel a teljesen öntudatlan lépéssel. Hogy a fenébe csináltam?

– Igen! – vágta rá Hádész, mire rákaptam a tekintetem. – De még visszafordíthatod!

– De hogy? – erősködtem, hátha kinyög egy értelmes mondatot, de nem úgy tűnt, mint aki tudja a válaszokat.

– Ha azt vesszük, hogy Zeusz az apád és Démétér az anyád, akkor valahol a kettő között keresendő az erőd. Javasolnám, hogy próbálj meg halott növényeket feléleszteni, de nem sok van itt a birodalmamban, így ehhez fel kell menned a Földre. A másik opcióhoz is: próbáld meg uralni az eget.

– És ha Héra újra az Erinnüszöket küldi? – vetette fel Maddox, míg én hevesen bólogatni kezdtem.

– Feltételezem, látni fogod – felelt ismét halál semlegesen Hádész. – Egy dologban biztos vagyok: Vespera képes a helyek között ugrálni, így azt javaslom, ezt sajátítsd el, de nagyon hamar. Aztán jöhet a kísérletezés a többivel – fejezte be a mondandóját, és ezzel együtt az ebédjét is. A kuszkusz elfogyott.

– Két nap alatt? – háborogtam nem túl szívélyes hangnemben.

– Igen – közölte az alvilág főnöke. – Megoldható, viszont én hamar hozzáfognék a helyetekben. De bármi legyen is, menjetek ki a palotából, ne romboljatok le több szobrot, ha lehet. Busás áruk van manapság. A beszállítóm pedig... szabadságon van.

Nem akartam tudni, miről hadovált itt össze-vissza, így Maddoxra emeltem a pillantásom, és tőle vártam, hogy reagáljon valamit.

– Oké – kapott észbe a srác. – Így lesz!

– Akkor erre már nem lesz szükség? – bökött az istenség az asztal felé.

– De igen! – tiltakozott Maddox, majd kiszedett még pár húst a tányérjára.

– Rendben, ez esetben további jó étvágyat kívánok! – emelkedett fel Hádész, és nemes egyszerűséggel köddé vált. Azonnal eltűnődtem rajta, hogy vajon miként csinálja, aztán felrémlett, nekem is ezt kellene megtanulnom úgy egy... óra alatt? Istenem!

– Nagyon éhes lehetsz – szúrtam oda a fiúnak, mire ő megcsóválta a fejét.

– Azt szeretném, ha te ennél – mondta, én pedig elképedtem.

– Miért? Ettem...

– Három falatot – közölte felvont szemöldökkel. – Láttam ám!

– Elég volt – próbáltam kivágni magam, de nem hagyta.

– Ves, már összeraktam a képet.

– Mi van?

– Amikor odamentem hozzád a suliban, inkább nem folytattad az evést, a csokiból is csak egyszer ettél eddig, akkor is keveset. Most is három falatra tellett.

– És? – kérdeztem vissza makacsul. Némileg dühített, hogy lebuktam, de közben meg is lepett Maddox figyelmessége.

– Gondolom, azért ettél kint, egyedül, mert basztattak miatta, igaz? Ezért inkább elvonultál. De itt senki nem fog semmit sem szólni, én meg főleg nem. Szóval nyugodtan nekiláthatsz – pillantott a tányéromon sorakozó finomságokra. – Vagy... hagyjalak egyedül?

– Nem, tényleg nem vagyok éhes – ellenkeztem, de közben szégyenkeztem is, amiért ennyire könnyen átlátott rajtam. Emellett jól esett a törődése. Az anyámon kívül más még nem aggódott hasonlók miatt velem kapcsolatban, és az, hogy magától észrevette, felért egy szoros öleléssel.

– Nem hiszek neked! – állt fel hirtelenjében, majd elvette előlem a tányérom, és szedett még rá némi ételt. – Gyere, Ves! – bökött állával a boltív felé, majd rögvest meg is lódult kifelé.

Alig győztem követni, csak loholtam utána. Elképzelni nem tudtam, hova viszi azt a rengeteg kaját.

Három folyosóval később benyitott egy szobába, méghozzá abba, ahol nemrégiben felébredtem.

– Na! – mutogatott hevesen az ágy felé. – Ülj le!

– Most mit művelsz? ¬– tudakoltam, miközben úgy tettem, ahogy kérte tőlem, és lecsüccsentem a matracra törökülésben.

– Megetetlek!

– Nem lesz rá szükség – meredtem a zöld íriszbe, miután helyet foglalt velem szemben.

– Felőlem megeheted magadtól is – nyújtotta felém az ételt. Felsóhajtottam, majd elvettem tőle. Már rájöttem, hogy ettől a fiútól bizony bármi kitelik, így jobbnak láttam, ha lenyomok pár falatot a torkomon. Egyébként éhes voltam, de előbb ugrottam volna ki egy repülőgépből, minthogy ezt bevalljam bárkinek.

– Kösz – morgolódtam, majd lassan eszegetni kezdtem.

– Szuper! – lelkesedett fel Maddox, amikor a tányérom negyede kiürült, majd a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy tábla csokoládét, amit csíkokra tördelt, és neki is kezdett.

– Nem értem, hogy vagy képes ennyi csokit enni – méregettem őt, miközben újabb adagot raktam a számba.

– Szeretem és finom – bólogatott, majd másra terelte a szót. – És akkor a teremmel volt a baj? Itt kényelmesebben tudsz ebédelni?

– Nem tudom, Maddox – motyogtam a takarót fixírozva. Nem akartam különösebben erről számot adni.

– Mindegy, a lényeg, hogy eszel – rántottam meg a vállát. – Ha befejezted, utána kimegyünk a kastély elé. A mai napot arra szánjuk, hogy megtanuld a helyváltoztatást. Holnap pedig, amikor remélhetőleg már menni fog, felmegyünk a Földre, és megpróbálkozol azzal, amit Hádész mondott. Közben folyamatosan reménykedünk, mert az imák nem érnek semmit.

– Csodálatosan hangzik – reflektáltam unottan. Nem hittem igazán ebben az egészben.

– De este aludnom kell – közölte, mintha ez valami kimondottan különleges, rendkívüli dolog lenne.

– Oké...

– Mármint, ha felmegyünk a Földre, jó lenne tudni, tervez-e valamit Héra.

– És csak akkor vannak látomásaid, ha alszol? – érdeklődtem, majd letettem a maradékot, ugyanis eléggé megteltem.

– Igen – helyeselt a fiú. – De akkor sem mindig. Elég irányíthatatlan ez a cucc. Mármint nem tudhatom előre, látok-e valamit aznap, csak remélhetem, hogy nem.

– Miért? – ráncoltam a homlokom értetlenül.

– Mert általában olyan, mint egy rémálom – adta tudtomra, majd felém nyújtott egy csík csokit.

– Akkor sosem alszod ki magad? – kérdeztem, miközben kivételesen elfogadtam az édességet, ha már ennyire figyelmes volt velem.

– Ha nincs látomás, akkor nincs gond.

– Értem – haraptam bele a nyalánkságba. – Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen ez neked.

– Már hozzászoktam – gyűrte össze az elpusztított csokoládé csomagolását, és szokásához hűen a vázába hajította. – Négyéves koromban kezdődött, úgyhogy volt időm kitapasztalni.

– Az nem lehetett kellemes – fejeztem be én is az étkezést végre.

– Nem – ugrott fel mellőlem energikusan. – De lényegtelen. Gyere, inkább menjünk, és csinálj ilyen szexi istennős varázslásokat!

– Maddox – kuncogtam fel –, szerinted ezek közül melyik fog menni? A szexi istennős semmiképpen, a varázslás meg végképp nem!

– Ne becsüld alá magad! – nyújtottam felém a kezét, hogy felhúzzon. Elfogadtam tőle, de nem eresztett, csak megszorította a tenyerem. – Hidd el, hogy szexi istennő vagy!

– Te meg vak! – tört ki belőlem újra a nevetés. Már rájöttem, de Maddox bolond.

– Nem, neked kéne meglátnod magadban a szépséget, és azt, hogy ez nem külsőségek kérdése – magyarázta teljes átéléssel, közben elkezdett húzni kifelé.

– Aha – szökött ki belőlem szarkasztikusan a szó.

– De tényleg, Ves!

– Jól van – nyugtáztam, hátha abbahagyja ezt a dumát. Ha kötelező lett volna, akkor sem tudnék egy olyan tulajdonságot sem kiemelni, amivel elégedett lennék.

A palota elé érve újból elképedtem a mélabús tájon. A fekete vizű folyó illata megcsapott, a talpam alatt apró kavicsokat észleltem, míg a kihalt, kopár területen fordultam egyet magam körül. A távolban láttam néhány kopasz fát és bokrot, de azon kívül mást nem igazán.

– Miért ilyen sötét és... rossz érzést keltő itt minden? – pillantottam a mellettem álló Maddoxra.

– Ez az alvilág, Ves – jött a felelet. – Egyébként akkor szokott kivirágozni minden, amikor Perszephoné visszatér. Csodálkozom, hogy még nincs itt. Azt hittem, Hádész szigorúbb hozzá.

– Vagy nehezen dugja meg csajként, így nem zavarja, hogy tovább van távol – vetettem fel egy logikusabb magyarázatot.

– Igazad lehet – nevetett fel a srác, majd egyenesen elém lépett.

– Tudom, minden bizonnyal én vagyok az okosabb – csipkelődtem, de megérdemelte.

– Én meg a nyitottabb! – Nem szállt velem vitába, jól tette.

– Igen, ebben igazad van. Majd tanulunk egymástól.

– Neked kéne tőlem – hunyorgott felém, majd a lényegre tért. – De most már foglalkozzunk a dolgukkal!

– Rendben, mondd, mit csináljak! – utasítottam markánsan. Reméltem, hogy összejön, bármit is kell tennem.

– Azt mondod, a szobor keze úgy ragadt vissza oda, hogy arra gondoltál, igaz?

– Igen – néztem a szemébe, mire ő elmosolyodott, én pedig azt hiszem, fülig pirultam, habár magam sem értettem, mitől.

– Akkor most is tedd ezt! Viszont – fogta meg újra a kezem –, engem is vigyél magaddal!

– Megpróbálom – hajtottam le a fejem, és a pici köveket kezdtem szuggerálni. Aztán inkább lehunytam a szemhéjam, és elképzeltem, ahogy ott termek Velencében. Mindig is el akartam menni Olaszországba, így azt tűztem ki úti célul. Felsóhajtottam, és hagytam, hogy elszabaduljanak a gondolataim. Szinte lelki szemeim előtt láttam a Szent Márk teret, és azt, ahogy ott állok a kellős közepén, míg a nap kellemesen simogatja az arcom, és a tenger illatát szívom az orromba.

A következő másodpercben valami hozzáért a lábamhoz, így rémületemben ugrottam egyet. Hatalmas nyüzsgésre lettem figyelmes, mintha mindenki egyszerre beszélt volna. Tátott szájjal bambultam a jobb oldalamon rohangáló galambok felé, majd Maddoxra emeltem halálra vált tekintetem. Ő is elég tanácstalannak tűnt, így fordultam egyet magam körül, és döbbenten konstatáltam, hogy sikerült. Egy kósza gondolatba került mindössze, de itt voltam. Velencében.

– Ves... hol vagyunk? – tárta szét a karját.

– A-azt hiszem Olaszországban, azon be-belül pedig Ve-Velencében.

○•○•○

Tizeeedik!

Ti jártatok már Olaszországban?