Ahogy máskor is, Gin ki sem látszott a munkából, egész nap jött-ment az irodában. Ő az a fajta főnök volt, aki szeretett részt venni a folyamatokban, hogy lássa, épp mi történik. Meglepő módon nem kukacoskodott, csak figyelt. Talán ez még ijesztőbbé tette a már alapból is szigorú megjelenését. Megkövetelte a minőséget, nem félt valakit helyre tenni, vagy kirúgni, ha nem felelt meg neki. Korrekt volt, ezt elismerték a beosztottak is. Épp egy új szerződés tervezetét olvasgatta a titkárnője asztala előtt, amikor a háta mögött olasz szavakat hallott. Felemelte a fejét, ráncolta a homlokát, hogy jól hall-e, aztán megfordult. Renji lépkedett egy telefonba mélyedve, közben hevesen magyarázott, olaszul. Gin letette a papírt a kezéből és zsebre csúsztatta a kezeit. Renjit méregette, próbálta összerakni a fejében azt, amit lát, tapasztal és gondol. Renjiről.

Renji még percekig beszélt, aztán letette a telefont és Ginhez lépett. Látta a tekintetében, hogy jár az agya. Szeretett volna belelátni a fejébe, mert a tekintete csak jeges volt, de egyáltalán nem beszédes. Meglepte Gint, ahogy másokat is szokott, de ilyen őszinte döbbenetet ritkán látott. Most értette meg Renji, hogy mennyire lenézte őt a másik. Nem sűrűn találkozott ilyen ellenszenvvel, ő is meglepődött.

- Nocsak, tudsz te felöltözni rendesen is – biccentett Gin, amúgy köszönésképp.

Renji ezúttal fehér inget és szövetnadrágot viselt, csinos bőrcipővel. Egy nyakkendő a zsebéből lógott.

- Egy temetésre illik.

- Bocsánat, nem tudhattam.

- Semmi gond. Tőled nem vártam többet. Megmutatnád az informatikai szobát?

Gin egy hosszú pillanatig mereven bámulta Renjit a megjegyzése miatt, majd előhúzta a kezét és jobbra maga elé mutatott, mire Renji elindult. Gin titkárnője, és a többi beosztott csak akkor mert levegőt venni, mikor a két férfi már kissé távolabb került. Soha nem hallottak még csak hasonlót sem, hogy valaki ilyen hangot mert volna megütni a főnökével. Bár elismerte magában, hogy Renjinek igaza volt. Az pedig ijesztő volt, hogy Gin nem mondott semmit.

- Szóval ez az – mondta Gin és bentebb lépett a szobában. Nem volt nagy, épp akkora, amekkora a célnak megfelel.

- Megteszi – nézelődött Renji.

- Megtennéd, hogy legközelebb nem az alkalmazottaim előtt beszélsz így velem? – kérdezte nyugodt hangon.

- Hogy? – nézett Ginre, talán mosoly is játszott a szája sarkában.

- Lekezelően. Mi az, hogy többet nem vártál tőlem?

- Semmi olyat nem mondtam, ami nem lett volna igaz. Ahogy az is helyt álló, mikor azt mondom, hogy minden alkalommal megdöbbensz valamiért, amikor találkozunk. Sokkal több vagyok, mint hiszed. És ne gondolkodj, még két nyelven beszélek. Az összesen négy, egy ötödiken makogok.

- Nem kérdeztem.

- Hangosan nem is. De már mondtam, hogy engedd le az orrod, mert beütöd a plafonba. Ide kéne még szellőző – terelte át a témát arra, amiért idejött.

- Na idefigyelj, te tetű – kezdte fojtottan, miközben a lábával belökte az ajtót, Renjit pedig a falnak lökte, majd leszorította.

Néhány centi híján egyforma magasak voltak, így a tekintetük nyílegyenesen fúródott egymásba. Gin gondosan rendezett megjelenése kissé meggyűrődött, ahogy Renjit szorongatta. Renji nem jött zavarba, bár nem várt ilyen kirohanást a másiktól.

- Ó, ennyire belegázoltam a lelkedbe? – kérdezte halkan Renji, szinte súgta Gin ajkaira. Gin szemei szikrákat szórtak, főleg, mert Renjin nem látott semmilyen reakciót. Nem nevetett rajta, nem ijedt meg, nem gúnyolódott. Összezavarta Gint. – Mondtam, hogy engem csak a munka érdekel, a véleményed nem, amíg azt magadban tartod. Ha kóstolgatsz, ne lepődj meg, ha nem hunyászkodom meg.

Gin mindig tudott valamit válaszolni, bármilyen helyzetben, ezúttal azonban csendben maradt. Nem tudott visszavágni. Többször előfordult, hogy Renjinek nem tudott visszavágni. Ha akart volna, biztosan talál valami epés megjegyzést, vagy frappáns választ, de valami más lefoglalta. Renji volt az a valami más. A büszke tekintete, az egyenletes légzése, a ritmusos, nyugodt szívverése, amit Gin érzett a karja alatt, mivel még mindig Renji mellkasát támasztva szorította a falhoz. Lassan leeresztette a karját és hátrébb lépett. Feszesen megigazította a ruháját és hátra simította a haját. Ebben a pillanatban nem dühösnek érezte magát, hanem kissé inkább szégyenkezett. Zavarban volt amiatt is, hogy így elvesztette a fejét. Nem volt rá jellemző.

- Elnézést – mondta Gin szárazon. – Írd össze, mit akarsz ide, és intézem.

- Na, jól van – igazította az ingét Renji is, és lehajolt egy gombbért, ami az imént szakadt le, majd zsebre tette. – Ezt rendezzük. Gyere és igyunk meg valamit. Most.

- Tessék? Mit kell rendezni?

- Azt a sok félreértést, ami miatt felkentél a falra. Vagy legalább igyál valamit, ami fellazít, mert olyan vagy, mint egy betonkaró.

- Nem hinném, hogy barátkoznunk kéne.

- Nem kell elhinned, csak tenni egy próbát. De inkább tekints rá úgy, hogy a megbízásommal kapcsolatban üzleti tárgyalásra hívlak. Úgyis van rajtam vasalt ing. Így illik, nem?

- De, így illik – biccentette.

Gin végül Renjivel ment. Mivel közben ebédidő is lett, Renji meghívta ebédelni Gint. Természetesen munka ebédre, így nem akadékoskodott nagyon Gin sem. Persze munkáról sok szó nem esett, Renji nem is ezért hívta ide a másikat. Nem mintha ki kellett volna ezt mondani. Kíváncsi volt arra, hogy van-e az undok felszín alatt valami kellemesebb személy. Ebéd után Renji egy kávét kavargatott, és cigarettázott, míg Gin kényelmesen hátra dőlve a széken egy finom italt tartott a kezében. Renjit nézte, ahogy kb. mindig, ha tehette. Utálta, ahogy kinézett, mindig ezt gondolta. Amikor felismerte, hogy tényleg sokat foglalkoztatja Renji külleme, és jelleme elfordította a tekintetét, és a jellegtelen járólapot kezdte bámulni a lába alatt.

- Sajnálom, ahogy viselkedtem. Nem szokásom az üzletfeleimet megtámadni.

- Hát nem tűnt túl veszélyesnek a helyzet – szippantott a cigarettán Renji. – Bár igaz, hogy munka miatt még nem történt ilyesmi.

- Velem sem, ha ez számít – kortyolt az italba, és megbontotta a nyakkendőjét.

- Jól esik?

- Micsoda?

- A lazítás.

- Nagyon – hajtotta hátra a fejét. – Talán kicsit megszállottan hajtok. De ez a világ ilyen. Ha megpihensz, véged.

- Baromság.

- Nem az. A sok mosoly és vállveregetés csak színészkedés. Valójában a legtöbben az anyjukat eladnák egy marék apróért. Gusztustalan világ ez, de szeretem. Gondolom, épp olyan vagyok, mit a többi – mondta keserűen, miközben felpillantott. Renji őt nézte, figyelt rá. Talán épp úgy, ahogy ő is tette az imént. Gin furcsán érezte magát ebben a pillanatban is. Feltűnt neki, hogy nem tudja hová tenni az érzést, amit időnként Renji kelt benne.

- Őszintén szólva, elég pökhendi tudsz lenni. De azt hiszem, van más oldalad is, olyan, amit meghagysz azoknak, akiket közel engedsz magadhoz. Azokból nincs sok, ugye?

- Nincs – mosolyogta egyetértőn.

- Nem is kell belőlük sok – mondta Renji és újra rágyújtott.

Renji le sem vette a szemét Ginről. Egymást nézték, folyton egymást nézték, de gyanúsan másképp, mint mikor természetes módon ránéz valaki arra, akivel épp beszél. Gin mosolygott, ami jól állt neki. Gint a szigorú arckifejezésével, a kimért megjelenésével és viselkedésével is vonzónak találta Renji, de a mosolya sokat javított a megítélésén.

Gin szóra nyitotta volna a száját, mikor rezegni kezdett a telefonja. Jojo hívta. Nem akarta felvenni, de aztán arra gondolta, hogy Jojo mégiscsak Jojo. Renji nem is foglalkozott a dologgal, a saját telefonját nyomkodta. Csak akkor állt meg egy pillanatra a mozdulata, mikor figyelmes lett arra, hogy mit beszél a másik. Renji nem tudta, hogy ki hívta Gint, nem is érdekelte, de egyértelművé vált, hogy valamiért hazudik neki. Azt mondta, hogy az irodában van és dolgozik. Renji nem tette szóvá, úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

- Szóval, milyen nyelven beszélsz? – kérdezte Gin, miután befejezte a beszélgetést.

- Francia, olasz, angol és portugál. Kicsit finnül. Ez utóbbi kifejtős sztori – nevette.

- Ráérünk – húzta a vállát és kért még egy italt.

Renji hátradőlt, kinyújtotta a lábát és újra Gint méregette. Igyekezett megfejteni a férfit, de egyelőre nem tudta. Pár órája még csaknem ölre mentek, most pedig itt ülnek egymással szemben és beszélgetnek, már-már baráti hangot ütnek meg egymással. Nem értette, hogy mi ez így hirtelen, hiszen annyira erősen érezte Gin felől az ellenszenvet, amit csak nagy önfegyelemmel volt képes tűrni.

- Jól van – előre hajolt mégis és elvette az italt, amit épp letettek Gin elé. – Hozzon még egyet. Vagy inkább kettőt.

- Szóval, finn?

- Finn. Volt valakim, aki finn volt. Igyekezetem megtanulni, de nem ment. Pedig lelkesen tanultam. Majdnem egy évig próbálkoztunk. Nem ment.

- A tanulás?

- Az sem. Meg más sem. Jól indult, de túlságosan is különböztünk. Ő... Nem is tudom. Mindig azt mondta, hogy szürke nem fehér, vagy fekete. A fehéret én nem akartam, a feketét meg ő. A szürke nem volt opció.

- Na jó, ezt most meg kéne fejtenem. Nem vagyok biztos abban, hogy értem.

- Szerintem igen – kacsintotta Renji, mire Gin aprót emelt a fején. – Az egyetem drága, ahogy lakbér, a kaja, a szórakozás, nem kell sorolnom. Viszont diákmunkából ezt nehéz finanszírozni. Na meg sosem állt tőlem távol ez a világ. Szóval, ez megmérgezte a dolgot.

- Bánod? – kérdezte Gin, akinek immár nem kellett többet magyarázni, hogy Renji nem félt a törvény túl oldalára lépni, ha kellett. Igaz, erre mintha célzott is volna korábban, amivel Gin nem foglalkozott.

- Nem, nem bánom. Mindennek oka van, ha ő ezt nem tolerálta, akkor nem volt több szerepe az életemben.

- Ilyen egyszerű volna?

- Ilyen egyszerű. Az élet nem bonyolult, csak azzá tesszük. Elvárások, megfelelési kényszer, társadalmi nyomás... Ezek keserítik az életet. Ha az emberek kevesebbet foglalkoznának mások életével, és nem az alapján ítélnék meg egymást, ahogy kinéznek pl. jobb hely lenne a világ.

- Oh, ezt megértettem – emelte a poharat újra mosolyogva.

- Nem csak rád gondoltam, általában az emberekre. Igyekszem, de néha én is ebbe a hibába esek. Gyarló emberek vagyunk.

- ...Bevallom egy tisztességes mondatot nem néztem ki belőled, mikor megláttalak, de lassan rá kell jönnöm, hogy nagyot tévedtem.

- Megesik. De azt hiszem, én is hamar leírtalak.

- Akkor kezdjünk új lapot.

- Már megtettük.

Gin megemelte a poharát, majd tényleg ittak még néhányat. Az irodába sem ment már vissza, ami nagyjából az elképzelhetetlen kategória volt. Helyette Renjivel beszélgetett. Késő délután, majdnem este volt, mikor hazaért. Jojo a válla felett nézett hátra a zajra, amit Gin keltett. Meg is fordult ültében, mert Gin kissé zilált külsővel állt az ajtóban. Jojo előbb nem szólt semmit, aztán mégis Gin után ment, miután az a fürdőbe sétált. Jojo állt a fürdő ajtajában, a karját a mellén fűzte. Gin szórta a ruháit. Jojo sosem látott tőle olyat, hogy a drága ruháit a földre dobta volna. Még szex előtt is legalább egy szék karfájára hajtotta. Most pedig a földre dobta őket.

- Hol jártál? – kérdezte Jojo.

- Dolgoztam.

- Hol?

- Hol szoktam dolgozni? – kérdezte kissé ingerültebben, amit azonnal meg is bánt. – Bocsánat, nem akartam így szólni.

- Az irodában dolgozol, de ott sosem iszol. Mi történt?

- Semmi, csak kicsit lazítottam.

- Egyedül?

- Baj? – kérdezett vissza.

- Dehogy, csak kérdeztem. Kérsz enni?

- Nem, csak aludni akarok – mondta halkan.

- Jól van – válaszolta Jojo és otthagyta Gint.

Gin megdörzsölte az arcát, majd megtámaszkodott a mosdókagylón és a tükörbe nézett. Nem akart már semmit erre a napra, csak aludni. Úgy érezte, a Renjivel töltött délután kimerítette. Nem tudta, hogy mentálisan, vagy fizikálisan, csak azt, hogy valamiért gyenge lett. A fejében a gondolatok sebesen cikáztak, emellé pedig bűntudattal keveredett bizonytalanságot érzett. Nem emlékezett, hogy valaha volt ilyen zavart a feje. Remélte, hogy a sok ital miatt volt, és nem egy bizonyos informatikus miatt.