A jó öreg előítéletek – amiktől általában távol tartotta magát Gin – most valamiért előtérbe kerültek. Az igaz, hogy Renji kissé elütött attól, amit Gin átlagosnak vélt. Ha úgy tetszik, Renji és Gin között túl sok lépcsőfok volt a különbség, pedig nem is volt fontos, hogy Renji épp hol is áll. Persze ez nem volt mindig így, de a jólétben hajlamos az ember elfelejteni, hogy ő is kezdte valahol. Gin időnként elfelejtette, amitől nem vált szimpatikussá annak, aki épp ezt tapasztalta. Röviden, kifinomult tahó tudott lenni. Általában a státusza miatt nemigen állt le vele vitatkozni senki. Na meg az is segít neki, hogy a tekintete igen sötétté tudott válni, ami szintén inkább hallgatásra intette a szemben állót, pedig Gin szemtelenül fiatal volt ahhoz, hogy ilyen magasról nézze a világot, még harminc éves sem volt. De Renji nem volt az a fajta, akit egy drága öltöny, és egy csúnya tekintet megrémít. Renji kölyökként sem hunyászkodott meg senki előtt, inkább bevállalt néhány pofont, de nem hagyta, hogy lenézze, vagy lekezelje senki. Jó adag ön-, és igazságérzettel született. Ez a tulajdonsága nem segített a harmónia megteremtésében közte és Gin között. Úgy is mondhatnánk, hogy ki nem állhatták egymást attól a perctől, hogy először egy légtérbe kerültek. Gin hátán felállt a szőr, akárhányszor meglátta Renjit, ahogy a szakadt farmerjában és a pólóiban flangált körülötte. Kedve lett volna kidobni, puszta kézzel kidobni az irodából. A kényszer viszont úgy hozta, hogy kénytelenek voltak együtt dolgozni, vagy legalábbis Ginnek szüksége volt Renji munkájára.

Renji történetesen az egyik legjobb számítógépes-, és elektronikai szakember volt, akit csak kívánhatott egy Gin-féle nagykutya. Aminek valami köze volt az elektronikához, azt Renji ismerte. Amolyan kocka volt, de nem a szemüveges, pattanásos, kötött pulcsis fajta. Nem, ő a dögös gyík volt. Felnyírt hajjal, feszes farmerban, tornacipőben, trikóban, számos fülbevalóval, gyűrűkkel, rommá tetoválva. Magasnak épp nem volt mondható, de alacsonynak sem, átlagos. Átlagos magasság, átlagos kinézettel. Már, ha valami plázában, moziban, kocsmában, sikátorban sétálgatott volna, nem pedig egy elit üzletember irodájában, ahol az öltöny a minimum, és még a takarítónők is két nyelven beszélnek.

Gin egy hatalmas, de tényleg hatalmas hófehér, fényes asztal mögött ült, a magas támlás, fekete székében. Sötétkék öltönyben, amit természetesen rászabtak. Éppen előzőnap vette át, és máris imádta, kiváltképp azzal a világoskék selyeminggel, ami olyan jól állt neki. Az árából egy harmadikvilág-beli falu évekig dorbézolhatott volna, de neki ez volt a mindennapi öltözéke, amiből egy szobányi áll rendelkezésre. A zakója egy vállfán lógott az egyik szekrény gombjára akasztva, még nem volt ideje eltenni, épp csak megérkezett, de már Renjiről szólt a titkárnője. Igazított a mellényén, és egy tollat kezdett forgatni a kezében, miközben Renji sétált felé fekete farmerban, boxcipőben, egy pólóban, amire szerencsére épp nem valamilyen obszcén felirat volt nyomtatva, amit egyébként szívesen viselt. Épp franciául beszélt valakivel telefonon. Gin, ha nem szégyellte volna még a száját is eltátja, mert az ilyen belépőket nem tudta megszokni. Legalább beszél valamilyen nyelven – jegyezte meg magában. Renji néhány pillanattal később letette a telefont és zsebébe csúsztatta.

- Bocs, az egyik belga ügyfelem, kénytelen voltam felvenni – magyarázta Renji, miközben végre az asztalhoz ért.

- Jó reggelt – szólt amúgy mellesleg. – Nem tudtam, hogy beszélsz franciául – mondta Gin, miközben tovább bámulta Renjit, mert igazán nem értette, hogyan jelenhet meg így egy tárgyaláson.

- Meg még pár nyelven. Hasznos, ha olyan munkám van, amit otthon is végezhetek, de valójában más országban.

- Meglep.

- Igen, nem is vártam más reakciót tőled – bólintotta, majd letette a mappáját az asztalra. – Szóval, átnéztem a szerződést, és nem igazán klappol itt-ott – szóhoz sem hagyta jutni Gint, felesleges szócséplésekbe nem szeretett belekezdeni, most sem akart viszontválaszt a megjegyzésére.

- Amennyiben?

- Amennyiben nem az az összeg szerepel a végén, amiben megegyeztünk.

- Nos, úgy gondoltam, hogy ezért a munkáért ennyi is elég.

- Nos, engem nem érdekel, hogy mit gondolsz, más összegben egyeztünk meg, és ha soknak találod az én árszabásom, akkor kereshetsz mást.

- Nem látom az ár-érték arányt.

- Ha látnád, nem okoskodnál – vágta oda szenvtelenül.

- Tudod, te kivel beszélsz? – kérdezte fojtottan, miközben a kezében lévő toll halkan megrepedt az ujjai között.

- És te?

Gin a szájához húzta a kezét, két ujjával megtámasztotta az állát, és kereste a jeleket arra, hogy Renji viccel. Arcizma sem rezdült, miközben keményen állta Gin tekintetét. Nem volt tőle idegen, hogy kemény tárgyalópartnere van, de valahogy ezt a helyzetet nem értette. Renjit nem tudta elhelyezni a táplálékláncban, és ez zavarta. A saját szakterületén pontosan tudja, hogy ki a cápa, ki a kishal, de Renji világában csaknem vakon volt. Ajánlás útján kereste fel. Szégyen, nem szégyen, lövése sem volt arról, hogy miként működnek a számítógépes rendszerek valójában. Persze, felhasználó volt, de a felépítésükről semmit sem tudott, nemhogy a hálózatokról és egyéb, amúgy nélkülözhetetlen dolgokról, ami életben tartja az ő vállalkozását is.

- Inkább nem válaszolnék erre – mondta végül Gin, igyekezve megtartani a vélt feljebbvalóságát.

- Engedd lentebb az orrod, mert beleütöd a plafonba – vágott vissza Renji higgadtan.

- Vagy te a tiédet az öklömbe.

- Ó, azt megnézném – nevette halkan Renji a papírjait rendezgetve. – Szívesen lejátszom veled, de előtte tegyük tisztába a szerződést. Illetve előbb azt, hogy kellek-e a cégnek, vagy sem. Ne raboljuk egymás idejét, amit hallhattad van bőven dolgom. Én nem megrendelővel dolgozom, hanem a számítógépekkel és áramkörökkel, szóval nem igazán érdekel, ha seggfej vagy, míg nem szólsz bele a dolgomba.

- Sajnos, azt hiszem, te kellesz a cégnek – mondta Gin, miközben érezte, hogy a tenyere nyirkossá válik és bizseregnek kezei, hogy végre behúzhasson ennek a punknak itt maga előtt. – De azért tegyük azt is tisztába, hogy nem tetszik a stílusod – folytatta színlelt higgadtsággal.

- Nekem sem a tiéd – húzta a vállát Renji, de egy kicsit sem érdekelte a másik ellenszenve irányába. Hitte, hogy Ginnél rosszabbat is látott már. – De újra mondom, nem érdekel. Én teszem a dolgom, te kifizeted, és kész. Annyit fizetsz, amennyit mondok.

- Drága.

- A ráfordított időt, szakértelmet, tudást meg kell fizetni. És azt gondolom, hogy neked ez aprópénz. Azon kívül, ha magad is meg tudnád csinálni, akkor nem beszélgetnénk most itt. Röviden, itt a módosított szerződés.

Renji felállt és két ujjal lassan Gin elé tolta a papírt. Talán mosolygott, de Gin nem volt benne biztos. A gyűrűket nézte, a festett körmöket aztán felpillantott. Renji nyakában himbálózott egy nyaklánc, egész hosszú, rajta pedig egy furcsa medál. Nem igazán tudta kivenni, mit is ábrázol. Lassan fentebb engedte a tekintetét. Renji megint egyenesen a szemébe nézett, és egyáltalán nem látott egy fikarcnyi megingást sem. Gin azt gondolta, hogy ha vele kéne üzletelnie, annak nem örülne. Végül megkocogtatta az asztallapot, majd előre mozdult. A kezébe vette a tollát, és megforgatta a kezében. Renji nem szólt, nem mozdult, csak várta, hogy mit határoz a másik. Gin ciccentett egyet és aláírta a szerződést.

- Köszönöm – ült vissza Renji.

- Szóval, mennyi idő is lesz ez?

- Amit mondtam, mindent figyelembe véve néhány hónap. Ebbe belekalkuláltam váratlan eseményt, kényszerpihenőt. Valószínűleg előbb végzek.

- Én nem értek ezekhez, ajánlottak, ezért kérdezem... Mi tart ezen ilyen sokáig?

- Nem kezdem el magyarázni, épp azért, mert nem értesz hozzá. Ki kell építenem egy teljesen új rendszert, azokat megtámadhatatlanná tenni, saját programokat írni, biztonsági rendszert létrehozni, és még sorolhatnám. Plusz ki kell ezeket telepíteni az irodákba, amiből jó sok van, ha jól tudom – dőlt hátra a széken.

- Azért szeretném, ha időnként tájékoztatnál, hogy hol tartasz.

- Ez nem kérdés. Különben is egyeztetek mindig minden feladatrészről. Igyekszem majd lefordítani, hogy megértsd.

- Nem vagyok hülye.

- Én sem vagyok, de az üzleti világban nem értek szót. Te pedig az enyémben.

- Jól van – mondta Gin és megadta magát, majd hátradőlt a székben. – Hol fog ez a munka zajlani?

- Főként otthon, de időnként be kell majd jönnöm. Praktikus volna egy kártya.

- Szólj a titkárnőmnek, elintézi. Van, valami irodád?

- Van, de nem szeretek bejárni. Bár nem ilyen puccos, de azért megteszi.

- Ötletem sincs, hogy maradsz talpon ilyen hozzáállással – buggyant ki Ginből ez a nyers vélemény, ami nem volt jellemző rá ilyen helyzetben, viszont a vele szemben ülő férfi kihozta belőle.

- A képmutatás nem az én asztalom. Azonkívül nekem nem kell benyalnom senkinek, hogy egy-egy jól fizető munkát megkapjak. Tudom, hogy mire vagyok képes, hogy milyen értékes az, amit én tudok, ezért nem szorulok rá arra, hogy a nyálam verjem reggeltől estig selyemben, miközben azt gondolom magamról, hogy több vagyok másoknál. És arra sincs szükségem, hogy fenyegessek másokat. Mert gondolom, most ezt következne.

Renji kitolta maga alól a széket és felállt, felvette az asztalról a mappáját, majd kihúzta magát. Gin mögött feszült egy üvegfal, amin épp olyan szögben sütött be a nap, ami rávilágított Renji övcsatjára. Gin szemét bántotta az éles fény, így kénytelen volt ő is felállni.

- Csak mondom, hogy az utca nevelt, nem könnyű sem megfélemlíteni, sem kiütni – jegyezte meg Renji.

- Te tényleg rejtély vagy – mondta Gin elképedve. – Soha, de soha nem találkoztam ilyen nyers modorú emberrel, mint te. Remélem, ezután a magánszám után a munkádban egy betűnyi hiba sem lesz. Az igen kellemetlen lenne – mosolyogta gúnyosan.

- Nem lesz – biccentette.