10 hónappal korábban

Lily a tornacsarnok mögött állt, és feszülten pásztázta a hazafele induló diákokat az iskolaudvaron. Ismerős arcokat keresett, akik valószínűleg ugyanúgy éppen őt keresték. Szeme többször is végig járt az udvar egyik végétől a másikig, de úgy tűnt, Sophie és bandája ma valaki mást pécézhetett ki magának, mivel negyed órával az utolsó csengetés után még nyomuk sem volt a kijáratnál.

Lassan összeszedte a bátorságát, és kimerészkedett a tornacsarnok menedékéből. Izgatottság lett úrrá rajta, ahogy erre a kivételesen induló délutánra gondolt, Sophie és barátnői kegyetlenkedése nélkül. Hosszú hetek óta az első alkalom volt, amikor nem várták gúnyos mosollyal az iskola kijáratánál, és ez végre, ennyi idő után, újra reménységgel töltötte el Lilyt.

Felgyorsította lépteit, és pillanatok alatt átsétált az iskolaudvaron, hogy elérje a hazavezető ösvény biztonságát. Nem lakott messze az iskolától, de általában így is beletelt vagy fél órába, mire átvágott az erdei ösvényen, majd keresztül a mezőn, a Bakerley farm kerítése mentén. Az iskolabusszal kevesebb, mint 10 perc alatt hazaért volna, de jobban szeretett egyedül, a természetben sétálni.

Amikor olyan messze ért az ösvényen, hogy már nem látszott az erdőtől az iskola, végre lassított egy kicsit, és mély sóhajtással fellélegzett. Itt már nem kellett az osztálytársaitól tartania. Jókedvűen szelte át az erdőt, és szinte táncolva sétált a mezőn, ujjait végighúzva a Bakerley farm kerítésén.

- Nézd, már, milyen jó kedve van valakinek – szólalt meg egy hang a közelből.

Lily ereiben egy pillanat alatt megfagyott a vér. Ismerte ezt a hangot, túlságosan is jól.

- Sophie – mondta cinikus mosollyal. – Nem is tudtam, hogy errefelé laksz.

- Hisz' tudod, hogy sosem élnék efféle koszfészekben – válaszolta flegmán Sophie. – Csak látogatóba jöttem.

Ekkor közelebb lépett, két csatlósa szorosan mögötte. Lily őket is jól ismerte, rendszerint így hármasban terrorizálták a náluk gyengébbeket. Vivenne egy tipikus unatkozó nagyvárosi lány volt, tehetős ázsiai szülőkkel, akik törődés helyett inkább pénzzel próbálták meg kifejezni a szeretetüket. Lily mindig is úgy gondolta, hogy nem sok ész szorult a fejébe, mégis gyönyörű, vágott szemeivel, hosszú, fekete hajával és ízléses stílusával hamar nagy népszerűségre tett szert a gimiben.

Christine-ért már nagyobb kár volt, mivel Lily tudta, hogy valójában jó ember, csak nagyon megsínylette a szülei válását, mivel folyton magát hibáztatta, és képtelen volt megbirkózni a rá nehezedő megfelelési kényszerrel. Sophie bandájához tartozva mindenki elfogadta, vagy legalábbis félt tőle, így nem kellett negatív kritikával szembesülnie.

Persze Sophie mindkettőjüket csak bábként használta, mint mindenkit, akivel ezt megtehette. Aki pedig ellenállt neki, azt inkvizícióra emlékeztető módszerekkel üldözte, és pokollá tette az életét. Így került Lily is hamar a céltáblájára. Már a megjelenésében is volt valami riasztó, egyáltalán nem tűnt nőiesnek, sokkal inkább valamiféle harcos Amazonnak. Jóval magasabb volt, mint egy átlagos lány, vastag karokkal és combokkal, de mégsem volt túlsúlyosnak nevezhető. Sosem viselt sminket, és rövid, szőke haját egyik oldalon felnyíratta, amitől csak még brutálisabbnak festett az összképe.

Most egészen közel sétált Lilyhez, szinte már hozzáért orrával a homlokához, és kezével két oldalt megragadva a kerítést a rácshoz kényszerítette Lilyt.

- Ma nem vártál minket a suli előtt – mondta Sophie tettetett haragvással. – Azt hittem, barátok vagyunk.

- A barátok nem szorítják falhoz egymást – válaszolta Lily, és cinikusan a válla mellett kapaszkodó hatalmas, ökölbeszorított kézre pillantott.

- Igaz is, hol hagytam a modorom – folytatta a játékot Sophie, aki látszólag nagyon élvezte a növekvő feszültséget. – Ez esetben engedd meg, hogy elvigyünk valami szuper helyre, mint barát a barátját. Nagy móka lesz, meglátod.

- Nem akarok veletek menni.

- Azt mondtam, velünk jössz – Sophie hangja nem tűrt ellentmondást.

Látszott, hogy mindent tökéletesen kiterveltek. Biztosra akarták venni, hogy Lily nem tud ellenkezni, ezért olyan helyen várták, ahol nem tud segítséget kérni. A helyzet kilátástalannak tűnt.

Lily érezte, hogy elönti a méreg. Sophie azóta terrorizálta már, hogy első gimis reggelén véletlenül leöntötte az ebédlőben teával, de az utóbbi néhány hétben különösen sok energiát ölt Lily életének megkeserítésébe. Ahogy az adrenalin egyre erőteljesebben áramlott szét a testében, Lily érezte, hogy így, vagy úgy, de ma nem enged a triumvirátus zsarnokságának.

- Én pedig azt mondtam, nem megyek.

Sophie láthatóan zavarba jött. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen nyíltan szembeszálljon vele. Megragadta Lilyt a vállánál fogva, és teljes erővel a földre taszította. Lily először megpróbált feltápászkodni, de Sophie újra ellökte, és a földön fekve belerúgott néhányat. Vivienne készségesen segédkezett, Christine inkább a háttérből próbálta rávenni Lilyt, hogy adja fel a küzdelmet.

- Úgysem győzhetsz, mi hárman vagyunk, te pedig egyedül – mondta. Hangja magabiztosnak hatott, de Lily érezte benne az aggodalmat.

Nagy nehezen sikerült annyi időt nyernie, hogy lábra tudjon állni, és vérző orral támolyogni kezdett Sophie felé, még mindig eltökélten, hogy megvédje magát.

- Mi az, nem volt elég?! – kérdezte ismét gúnyosan Sophie, és már készült is, hogy újabb támadást indítson Lily irányába.

Ekkor azonban valami váratlan történt. Lily előre lépett, hogy kibillentse Sophie-t az egyensúlyából, és megpróbálja a földre lökni. Behunyt szemmel futott neki, és minden erejét beleadva próbálta ellökni, ám legnagyobb meglepetésére keze elvétette a csupán néhány centire álló ellenfelét.

Legalábbis ezt gondolta.

Néhány másodpercig csukott szemmel, beletörődve várta az ellencsapást. De síri csend volt.

Bátortalanul kinyitotta a szemét, és egy pillanatra azt hitte, képzelődik. A három lány méterekkel arrébb feküdt a földön, arcuk csupa vér, és természetellenes testtartásukból ítélve több csontjuk is eltört.

Vivenne lassan, nehézkesen feltápászkodott, és megpróbálta felsegíteni Christine-t, de hamar kiderült, hogy a lánynak eltört a bokája, így nem tudott lábra állni. Vivienne ekkor Sophie felé vette az irányt, aki egy kicsit távolabb, eszméletlenül feküdt a földön. Megpróbálta felébreszteni, de nem válaszolt. Kétségbeesett arccal Lily felé fordult.

- Megölted!

Most

Lily aggódó tekintettel sétált végig a Willow Grove High folyosóján. Kezében egy papírcetlit szorongatott, amire az iskolai koordinátor, Mrs. Marley, az angolteremhez vezető útról rajzolt egy kivehetetlen térképet.

- Itt a mosdó, akkor a következő folyosón jobbra, és bal oldalt a második ajtó – mormolta magában, ahogy a térképen szereplő mosdót beazonosította a folyosón.

Sietnie kellett, mert már csak egy perc volt a csengetésig, és nem akart rögtön az első órájáról elkésni. Ez az új iskola, az ország másik végében, volt az utolsó esélye arra, hogy normális tinédzserként éljen, ezért igyekezett jó benyomást kelteni.

Megérkezett az ajtóhoz, még éppen időben, ugyanis éles hangon megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Már épp kezdett megnyugodni, amikor észrevette a számot az ajtó tetején.

20. Neki nem a 20-as termet kellett volna megtalálnia, hanem a 9-est. A diákok beözönlöttek az órákra, az ajtók bezárultak, mindenhol síri csend uralkodott.

Lily kétségbeesetten keresni kezdte a 9-es ajtót. Biztos volt benne, hogy jó helyen fordult be, mégsem találta a termet, ahol az órája volt. Már éppen elhatározta, hogy megkeresi Mrs. Marleyt, de ebben a pillanatban feltűnt a folyosón egy srác, aki láthatóan késve érkezett az órájára.

Nem volt magasabb Lilynél, vékony, szálkás testalkata viszont ennek ellenére is vonzóvá tette. Vidám arcával és széles mosolyával kedves fiúnak látszott, ezért Lily ösztönösen megbízott benne. Látva a kétségbeesett arcát, az ismeretlen fiú segítőkészen Lily felé fordult.

- Segíthetek? – kérdezte, és magával ragadó mosollyal bámult a lányra. Baseballsapkája alól rendezetlenül elő-előbukkant egy-egy göndör hajcsomó, sötétbarna szeme pedig megnyugvást sugárzott.

- Nem találom az osztálytermet – válaszolta kissé bizonytalanul Lily. – Még új vagyok itt, ma van az első napom.

- Melyik termet keresed?

- A 9-est, angolórám lesz. A térképem szerint itt kellett volna jobbra fordulnom, de azt hiszem, eltévedtem.

A fiú a térképre nézett, és hangosan felnevetett.

- Mrs. Marley nem egy kimondott rajzművész – mondta, még mindig mosolyogva, és rámutatott a térképre. – Ez itt a fiú mosdó, ami azon a folyosón van – ujjával egy távolabbi folyosó irányába mutatott. - Én is éppen arrafelé tartok. Gyere velem.

Lily őszintén hálás volt az ismeretlen fiú segítségéért. Régen volt már, mikor legutóbb igazi kedvességet tapasztalt, és ez boldogságérzettel töltötte el. Közel egy év telt el a Californiában történtek óta, és most először érezte úgy, hogy nem kell minden pillanatban ennek a terhét hordoznia.

A Sophie-val történt baleset után kemény hónapok vártak Lilyre. Mert hogy végül így zárták le az ügyet. A több héten át tartó rendőrségi vizsgálat, pszichiátriai kezelések és családsegítő látogatások után a bíróság önvédelem közben történt balesetnek nyilvánította az esetet. Lily ugyan megúszta a büntetést néhány hónap kötelező pszichiátriai kezeléssel, de élete így is gyökeresen megváltozott a baleset után. Az emberek megbámulták, a kezeléseken is csak erről beszélgettek, lényegében sosem volt egyetlen pillanat sem, amikor szabadulni tudott volna a gondolattól. Szülei ekkor döntöttek úgy, hogy az ország másik végébe költöznek Lilyvel, és kisöccsével, Finn-nel. Így kerültek a napfényes Californiából a pennsylvaniai Willow Grove-ba, és így került most Lily a Willow Grove High folyosójára.

- A nevem Lily – mondta, most már határozottabban.

Az ismeretlen fiú elmosolyodott, de nem válaszolt.

- Itt is vagyunk – mondta, és tenyerével az ajtó felé mutatott.

Lily a kilincs után nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de az idegen gyorsabb volt, így hirtelen a kilincs helyett egy pillanatra megérintette a fiú kezét. Bőrét tűzforrónak érezte, de csak egy másodpercig volt ideje elcsodálkozni ezen, mielőtt hirtelen minden elsötétedett. A folyosók, az iskola, az ajtó mind eltűntek, és nem látszott más, csak a fiú, de többé már nem a kedves, mélybarna szemeivel állt előtte, hanem hófehérré vált bőrrel, és jeges kéken szikrázó szemekkel. Csak egy szempillantásig tartott az illúzió, mielőtt újra visszatért az iskola, az ajtók és a barnaszemű fiú, de Lily továbbra is döbbenten bámult maga elé. Ijedtében hátrahőkölt, a kezében tartott füzetek pedig hangos robajjal zuhantak a földre.

Megszokta már, hogy időnként különös hallucinációkat lát, amik között látszólag semmiféle összefüggés nem volt. Erről soha senkinek nem beszélt, és egy ideje már ő maga sem vett róluk tudomást. De ezt a képet, amit most látott, ismerte már. Néhány évvel ezelőtt látott hasonlót, amikor megölelte akkori legjobb barátnőjét, Michelle-t. Hófehér bőr, jeges kék szem – éppen ahogy most is. Kivéve, hogy az akkori eset után két nappal Michelle-t elütötte egy autó. Lily sosem tudta feldolgozni barátnője halálát, ahogy azt sem, hogy előre látta, és talán megakadályozhatta volna.

- Valami gond van? – zökkentette vissza gondolataiból a fiú.

Lily hirtelen visszatért a valóságba, és rádöbbent, milyen nevetségesen festhet most kívülről. Elnézést kért, felvette a leesett füzeteket, és zavartan válaszolt:

- Minden rendben. Csak elkalandoztam egy pillanatra.

Az ismeretlen fiú elsétált, Lily pedig benyitott az osztályterembe. Ahogy meglátták, mindenki abbahagyta a beszélgetést, és minden szem rá szegeződött.

- Elnézést kérek, nem találtam meg a termet – mondta félénken.

Néhány másodpercig néma csend uralkodott, de Lily megesküdött volna, hogy percek teltek el. Az idő lelassult, és úgy érezte, újra Californiában van. Ahogy körbenézett a teremben, biztosra vette, hogy mindenki megvető tekintettel mered rá. Érezte, hogy ismerik a múltját, szinte hallotta is elítélő szavaikat. Lehajtott fejjel várta a késés miatti büntetést, és a kétkedő suttogást a teremben.

- Mrs. Marley neked is rajzolt egyet a legendás térképeiből, igaz? – kérdezte mosolyogva a tanárnő, és Lily csak most vette észre, milyen kedves, és egyáltalán nem haragos a tekintete.

Az osztályban nevetés tört ki, és a hátsó sorból egy feltűnően helyes srác flegmán előre kiabált néhány üdvözlő szót.

- Üdv nálunk! A legjobb osztályba kerültél.

- Ja, mert te is itt vagy, mi? – kérdezett vissza nevetve egy másik srác.

- Bizony, ismersz!

- Gyere, ülj mellém, itt van egy szabad hely! – kiáltotta kedves hangon egy lány. Lily biztosra vette, hogy a legszebb lány volt, akit valaha látott.

- Ülj csak oda Ms. Collins mellé – utasította Mrs. Atterley, az angoltanár, Lily pedig engedelmeskedett.

- Szia, Bailey vagyok.

- Lily.

Ahogy egymásra mosolyogtak, hirtelen minden félelem elszállt a lelkéből, és boldogan konstatálta, hogy itt végre tiszta lappal indulhat.