Hirtelen elsötétült minden.

Csak zuhantam és zuhantam, a fekete végtelenségben, éreztem, ahogy elnehezül a mellkasom, majd a fejem, és mire kinyitottam durván sötétbarna szemeimet, már hatalmas lendülettel nekiütköztem a talajnak. A karom fájdalmasan csattant az átfagyott földön, és azonnal össze is szorítottam a fogaimat, mikor a kínzó fájdalom felütötte a fejét a könyököm tájékán. Szúrt, égetett, hasonlóan, mint mikor valósan eltörtem. Most azonban komolyabb sérülésnek nyomát sem láttam, mikor lassan felemelkedtem a hólepte domboldalról, amin eddig feküdtem. Ismerős környék vett körbe: a házunk mögötti dombon ültem, a tél kellős közepén, esti sötétségben, amit csak az utcalámpák gyér, pislákoló fénye világított meg. Ép, bal kezemmel megtámaszkodtam a jéghideg hóban, és feltápászkodtam. Az ujjaim már most kipirosodtak a hidegben, így a nagykabátom zsebébe csúsztattam őket, ami mellesleg, fogalmam sincs, hogyan került rám. A lábfejeimre pillantottam: fekete bakancsom melegítette és zárta el őket a teljes átfagyástól. Aztán felemeltem a tekintetemet, és a házunk felé néztem. Legalábbis, a hűlt helye felé, és a helyén megüresedett mezőre. Az aszfalt azon oldalán, ahol eddig mi és a szomszédaink éltünk, most mindössze egy havas rét mutogatta magát a külvilágnak. Átvágtam a magas gazon, lerohantam a dombról és megtorpantam az otthonom hűlt helyén. A fenyőfáink ugyanúgy elhatárolták a területet a szomszédtól, de minden más mintha sosem létezett volna. Kétségbeesetten néztem körbe, hátha meglátok egy ismerős arcot, vagy igazából bárkit, aki el tudja magyarázni, hogy mégis mi folyik itt. Néhány lépéssel jobbra, az első udvarunk egyik részén egy idősebb, hatvan-hetven körüli férfi lapátolt földet egy gödörbe. Azonnal odasiettem hozzá, és értetlenül nézve a munkásságát, de megszólítottam.

– Elnézést! – Semmi válasz. Beharaptam az alsó ajkam: biztosan csak nagyot hall már. Fussunk neki még egyszer! – Elnézést, uram! Nem tudja véletlenül, hogy hova tűnt innen a házam? Itt állt, úgy tíz méterre innen! – mutattam a házunk megüresedett helye felé. Ismét válasz nélkül maradtam. Először ismét meg akartam próbálni a kérdezősködést, de még mielőtt megtehettem volna, a tekintetem akarva-akaratlanul a férfi által betemetésben lévő gödörre siklott, és a látványtól azonnal hátra is hőköltem. Legalább háromszor ellenőriztem, hogy valóban azt látom-e, amit, de mindháromszor megbizonyosodtam az igazamról. A férfi egy sokkal ágról szakadtabb, vékonyabb és sápadt önmagára szórta újra és újra a megfagyott földet. Amellett, hogy az egész jelenet nagyon abszurdnak festett, még halálra is ijesztett.

– Uram, ön meg mit-

– Fiam, megtennéd, hogy nem zavarsz? Éppen dolgoznék – támasztotta le az ásót, és helyezte rá ő maga is a súlypontját az eszközt szorongató kézfejére. Döbbenten figyeltem, ahogy égkék tekintetét az enyémbe fúrja, és, mint hideg szél váltja ki belőlem a kellemetlen borzongást. Összezavarodva néztem egyszer a férfi valós énjére, egyszer le a gödörbe arra az alakra, aki összekuporodva, beletörődve a sorsába várta, hogy az újabb havas-földes keverék fejen találja.

– Mit is csinál, egészen pontosan? – vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek. A férfi felnevetett, majd ez a nevetése köhögésbe fulladt, így hamar abba is hagyta.

– Hát nem tudod? – Megráztam a fejemet. – Nézz a táblára!

A férfi ujja egy a gödör mellé leszúrt, két tenyérnyi szélességű táblára mutatott, rajta krétával írt feliratokkal. Letérdeltem elé, elolvastam a sorokat, amik mindössze a férfi nevéből, és néhány gondolatjellel felsorolt problémából álltak. Többször is átfutottam őket, de egyszer sem tudtam feldolgozni, hogy ennek mégis mi köze van a gödörhöz... Aztán egyszer csak, mintha villanykörte gyúlt volna a fejem felett, kezdtem világosan látni a helyzetet.

– Szóval, ön most – dadogtam. –... elássa a problémáit? Jól értelmezem?

– Nem csak én. Mindenki ezt csinálja.

Mire ez a két mondat elhagyta a férfi száját, a sötét, havas rét megtelt emberek ezreivel, ahogy éppen a saját gödrüket ásták. A közelebbiek mellett elsétáltam, szemügyre vettem őket, de mindig csak ugyanazt láttam: aki éppen dolgozik, annak egy sokkal lepattantabb énje ücsörög magzatpózban a legalább három méter mély lyuk alján. Mindegyiknél ott állt a jól megszokott tábla is, ami alapján be tudtam azonosítani néhány delikvenst. Addig-addig bolyongtam az idegenek tömegében, míg valahogyan vissza nem kerültem a férfihez, akivel korábban diskuráltam. Már majdnem teljesen visszatemette a saját maga által vájt gödröt, talán három, vagy legfeljebb négy ásónyi földkupac ágaskodott csak a balján. Odaléptem hozzá, mélyen az ajkamba haraptam és végül feltettem a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott, mióta csak megláttam ezt az egész pereputtyot.

– Uram, meg tudná mondani, hogy miért csinálja ezt? – mutattam a majdnem teljesen betemetett gödrére.

– Hogy miért, fiam? – kérdezett vissza. – Azért, amiért mindenki más is. Mert nem akarok szembe nézni azzal a tömérdek problémával, amit az az ember okozott nekem, aki odalent van. Szóval, inkább elrejtem a világ és magam elől is. Hadd higgye csak mindenki, hogy az életem a legnagyobb rendben van. Öreg vagyok már ahhoz a drámához, amit ő okozott nekem – bökött a fejével a kiásott terület felé. – Te talán nem ugyanezt csinálnád, fiam?

Elgondolkodtam, de csak egy pillanatra. A válasz szinte feltört belőlem, nem is kellett sokáig kattognom rajta.

– Nekem ebből állnak a mindennapjaim – vallottam be. – De még sosem jutott eszembe, hogy el is temethetném a gondjaimat.

– Mindig csak utolértek, és padlóra küldtek, nem igaz? – Bűnbánóan bólintottam egyet. – Tudod, mikor olyan fiatal voltam, mint te, ugyanez történt velem is. Aztán, ahogy idősödtem, megtanultam, hogy semmi értelme küzdeni a problémáim ellen, vagy éppen mellettük, mert még rosszabb lesz az eredmény, mintha csak figyelmen kívül hagynám őket. Azzal, amit most csinálok, megtakarítok magamnak néhány mélypontot. Kerültél már mélypontra, fiam? Mikor úgy érezted, hogy eleged van mindenből, csak el akarod engedni az élet kezét, és lezuhanni a szakadék széléről?

Lezuhanni a szakadék széléről?

Hányszor, de hányszor éreztem már így az utóbbi időben! Az életem egy hajszálon táncolt egy óriási szakadék felett, én pedig vele tartottam. Egy rossz lépés, és vége mindennek. Egy megbotlás, és nincs több felállás. Egy rossz súlypont-áthelyezés, és már csak a zuhanás szabadsága keríthet majd hatalmába... addig, amíg minden el nem sötétül majd, örökkön-örökre.
Arra eszméltem fel, hogy megint látom magam előtt a néhány héttel ezelőtti önmagamat, a híd szélén ácsorogva, azon agyalva, hogy merre tegyem meg azt az egy apró, de nagyon fontos lépést... Aztán a karomra néztem, és felhúztam addig a télikabátomat, hogy láthatóvá váljon rajta az a kis karcolás, amit a bicskámmal okoztam magamnak, alig egy hete. Beugrottak róla a legrosszabb emlékeim, az elgyengüléseim, amikor minden a fejemre zuhant, én pedig összeroppantam a súly alatt. Talán tényleg minden egyszerűbb lenne, ha csak félretenném ezeket a problémákat, sőt, eltemetném őket, és akkor sosem kéne többet szemben találnom magamat velük.

Felnéztem az ásót támasztó férfire, és bólintottam, a kérdésére felelve.

– Akkor, hadd segítsek neked! – Ezzel a mondattal egyszerre rápakolta a maradék kis kupac földet a gödrére, és felém nyújtotta a kerti eszközt. Egy darabig csak értetlenül meredtem rá, aztán kihúztam a kezeimet a zsebemből, és megszorítottam a fanyelet. – Csak nyugodtan, fiam. Én egy jó időre már úgyis végeztem.

Még szinte el sem vettem az öregembertől az ásót, megpördültem, és egy vadonatúj gödör fogadott magam előtt. A szokásos kis tábla most is ott díszelgett mellette. Letérdeltem a hóba, hogy szemügyre vegyem rajta az írást. Az én nevem állt rajta, és az összes probléma, ami eddig visszatartott az életemben. Alig fértek ki erre a két tenyérnyi táblára, még úgy is, hogy a létező legkisebb betűkkel írták rá mind a tömérdek gondomat-bajomat. Az újonnan kölcsönkapott ásómra támaszkodva egyenesedtem fel, és néztem a gödör mélyére. Egyelőre üresen tátongott, de tudtam, hogy néhány perc múlva már több probléma fogja megtölteni, mint bármelyik itt dolgozónak. Erre gondoltam, mikor egy sötét alak állt meg a jobbomon.

– Szóval, ez a terv? Bedobálsz minket egy gödörbe, és eltemetsz, mintha sosem léteztünk volna? – A saját hangom tette fel ezt a kérdést nekem. Pontosabban a hat évvel ezelőtti, tízéves énem sokkal kisfiúsabb, vékonyabb hangja.

– Épp itt az ideje annak, hogy megszabaduljak tőletek, nem gondolod? – néztem oldalra a kék, Villám McQueen-nel díszített télikabátban, valamint szintén kék, bojtos sapkában és szürke farmerben bámuló Tízesre. Bár, egy pillanatra sem néztem a szemébe azt láttam, hogy az arca elfehéredett, és ő maga is jelentősen fogyott. Az édesanyám elvesztésének időszakából származott, ahonnan a legtöbb gondom gyökerezett.

– Ezzel nem megszabadulsz tőlünk, csak kikerülöd a megoldásunkat – jelent meg a balomon egy kicsit idősebb én, a tizenkét éves. Az újonnan vett fekete bőrdzsekiből, a sötétkék farmerből, kékkeretes szemüvegéből és jelentősen rövidebb hajából arra következtettem, hogy ő csakis Tizenkettes lehet. Az a fiú, aki elvesztette a legjobb barátját, és egyben az első valódi szerelmét is egyszerre. Mindez meg is látszott a sebein, amiket akkor egy olló segítségével hozott létre, puszta dühből és elkeseredettségből. – Attól, hogy eltemetsz minket, még ugyanúgy létezni fogunk, és ugyanúgy befolyással leszünk az életedre, a mindennapjaidra és a döntéseidre.

– Úgy látom, nem érted – fordultam ezúttal balra, de továbbra is kerültem a szemkontaktust. – Most épp elzárni készüllek titeket magamtól. Ha ezt megcsinálom, sose fogtok többet váratlanul rajtam ütni, sosem fogtok többet a padlóra küldeni. Nem fogtok többet megakadályozni abban, hogy boldog legyek.

– Ne haragudj, de arra nem gondoltál, hogy ebben az esetben saját magadat is be kéne zárnod oda? – A legkésőbb megjelent énem, egy még a tizenkét évesnél is rövidebb hajjal, világoskék ingben, rajta zakóval, csokornyakkendővel és egy fekete farmerben jelent meg előttem, ahogy épp a gödör szélén ülve a lábát lógatja a semmibe. Őt, alig néhány perccel élete legjobb fellépése után árulta el a másik legjobb barátja, és teregette ki minden, csak neki elmondott titkát mindössze azért, mert ő azt merte állítani, hogy az anyja halála után nem hitt már Isten létezésében. Tizennégy évesen, már a harmadik igazán nagy traumát kellett átélnie, és ez kezdte valósággal megfertőzni a kedvét.

– Már miért kéne? – értetlenkedtem.

– Mert nem mi okozzuk a mélypontjaidat, hanem te magadnak azzal, hogy még évekkel később sem nézel a szemünkbe – hangzott el az igazság a mutálás kellős közepén tartó fiútól. Az ásó kiesett a kezemből, és hangosan koppant egy megfagyott jégtömbön. Kiszáradt a torkom, mert minden ellenvetésemet visszanyeltem - ugyanis Tizennégyes az igazat hangoztatta. Ennél tisztábban meg sem tudta volna fogalmazni az utóbbi hat évem mindennapjait.

– Az egyetlen ember, akinek odalent kéne görnyednie, az te magad vagy – foglalt helyet Tizennégyes mellett az utolsó delikvens: én, néhány héttel korábbról, fekete farmerkabátban, farmerben, előreigazított hajjal, a legújabb, fekete keretes szemüvegében, és borzasztóan lefogyva. Az a nadrág, ami szeptember elején még feszült a lábain, mostanra csoda, hogy nem esett le róla. Teljesen elfehéredett, színtelen arcán jobban kivehető volt az állkapcsa, mint valaha, egyik fülében fülhallgató lógott, és, bár nem hallottam, tudtam, hogy melyik szám ordít éppen a legmagasabb hangerőn a telefonjáról.

The Wrecks - I Want My Life Back Now.

– Megtennétek, hogy elástok? – bámultam kifejezéstelen arccal a gödörbe.

– Várj, mégis ki mondta neked, hogy ez az egész hacacáré kötelező? – Tizenkettes tekintete szinte lyukat égetett az arcomba.

– De hát, a férfi azt-

– Az az ember totál szenilis, nehogy kövesd a példáját! – rázta meg a fejét Tizenhatos.

– Akkor mégis mit csináljak? – vontam vállat összezavarodva.

– Mi lenne, ha végre szembe néznél velünk? – rángatta meg a kabátom alját Tízes. Oldalra fordultam, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, de addigra már hűlt helye volt. A többiek is eltűntek. Ismét magamra maradtam.

Tekintetem a gödörről a táblára, arról pedig az ásóra vándorolt. Megragadtam az eszközt, és határozott mozdulatokkal elkezdtem visszatemetni az üres lyukat. A szállingózó hópelyhek néha-néha ellepték a szemüvegem lencséit, a kézfejeim kétszeresükre duzzadtak a hidegtől, de mindez nem érdekelt. Ha jégszoborként maradok meg az utókornak, akkor is eltüntetem innen ezt a felesleges sírhelyet. Nem is koncentráltam az időre, csak azt vettem észre, hogy már mindenki eltűnt körülem, mire az utolsó adagnyi földet a kupac tetejére szórtam. Beleszúrtam az ásót a talajba, megtöröltem kissé leizzadt homlokomat, majd felkaptam a táblát és a kabátom ujjával letöröltem róla minden feliratot, a nevemet leszámítva. Bár a mindig magamnál hordott tollam nem fogott a táblán, karcolásra tökéletesen alkalmas volt, így elővettem, és elkezdtem valamit művészkedni a hegyével. Végül egy majdhogynem olvashatatlan szöveget sikerült összehoznom, és a nevem alatt ezúttal már ez állt: „Aki végre felvette a szemkontaktust a problémáival". A megmozgatott földkupac tetejére dobtam a táblát, majd vettem egy mély levegőt, és elhagytam a területet. Nem tudtam, hova tartok éppen, de azt igen, hogy megtettem az első lépéseket az életem helyretétele felé.