Érzések ezrei kavarogtak bennem, mikor hangos csörtetéssel, és nagy feltűnéssel elhagytam a házunkat. Olyan lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az ablakok is rezegtek tőle. Feltekertem a hangerőt a fülhallgatómon és a telefonomon egyaránt, hogy Ashton Irwin - The Sweetness című száma a leghangosabban ordítsa a fülembe, mennyire igaza van. Ha valaki, vagy valami megjelenik előttem, és végre úgy tűnik, hogy a sok szarság mellett lesz egy, csak egyetlenegy támogató erő az életemben, akkor az olyan sebesen el is tűnik, amilyen sebesen jött. És természetesen én minden alkalommal túlságosan gyorsan és szorosan kötődök ezekhez a - leginkább - emberekhez, ezért újra és újra ugyanazt a kínt kell átélnem, mikor a világ rákényszerít az elengedésükre.

Még a vállamon lógott az iskolatáskám. Azt sem maradt időm levenni, a bomba máris rárobbant az arcomra, és elvárta, hogy kezdjek vele valamit. Az apám és a húgom is csak értetlenkedő arckifejezéssel bámultak utánam, ahogy elindultam a házunk mögötti domboldalra, a létező legmesszebbre a gondjaimtól. Ezúttal nem a vezetés jutott legelőször eszembe, mert tudtam, hogy ahhoz nem funkcionál megfelelően az agyam. Még a végén elüttetném magam. Egyébként miért is érdekel ez engem? Ezt a csatát már egyszer megvívtam magammal. Akkor az a maréknyi szeretet győzött, amit más emberek tápláltak irántam, de most alaposan elbizonytalanodtam. Megint elkezdett széthullani minden körülöttem, amit nagy kínkeservesen felépítettem. Csalódás, csalódás hátán. Fájdalom, fájdalmat követett. A sírás és a fékezhetetlen gyűlölet érzet saját magam iránt folyamatosan kerülgetett, egészen addig, amíg fel nem értem a domboldal háromnegyedéig, ahol aztán megálltam. A sövénnyel körbekerített, fél kézilabdapálya méretű terület volt az én gondolkodó-terem. A hely, ahova eddigi életem során nem sokszor menekültem még, de az utóbbi időben erre is rászoktam. Fátyolosodott szemekkel csúsztattam le a táskám pántját a jobb karomon, amíg az hatalmas koppanással nem ütközött a félig már átfagyott talajjal. A táskát pedig követte a telefonom, még bekapcsolva, rajta az ominózus beszélgetéssel, ami tönkretett mindent. Mindent.

Az üvöltő zenét, és a 5SOS - Castaway-jének általam ebben a pillanatban is átélt, igaz szövegét hallgatva, az ordítás másodperceken belül feltört belőlem is.

– A rohadt életbe! – kiáltottam a sötét, csillagos ég felé. A hangom visszhangzott, aminek zendülését még bedugott fülekkel is észrevettem. Ijedt madarak röppentek fel a telefonkábelekről és a közeli bokrokról és fákról egyaránt. Míg az ágak, és műanyag vezetékek megkönnyebbültek az eddig rajtuk tanyázó állatok súlyától, az én szívem csak nehezebbé vált. A körmeimet mélyen a tenyerembe vájtam, olyan erővel, hogy a vér azon pillanatban elkezdett csörgedezni a bőröm mentén. Már nem is éreztem a fizikai fájdalmat, amit okoztam magamnak, annyira elnyomta azt a lelki nyomorom. A legmagasabb hangerőn dobjait püfölő Ashton Irwin tönkretette a dobhártyáimat, de már ezt is figyelmen kívül hagytam. A szervezetem többé már nem úgy működött, mint ahogy egy átlagemberé. A szívemből áradó sötétség magával húzta a teljes lényemet, valahova a mély, kegyetlen pokolba, és ugyanúgy tönkretett mindent, mint ahogy ezt én is megcsináltam, mindössze néhány órával korábban.

– Miért kell ezt csinálnod velem? – üvöltöttem teli torokból a csillagoknak. – Miért darabonként tépsz szét? Ha már tönkre akarsz tenni, mi lenne, ha gyorsan és véglegesen tennéd meg? Ha ennyire gyűlölsz, hogy úgy gondolod, nem érdemlek semmilyen szeretet az életembe, akkor miért nem veszel el innen? Az érdekesebb műsor, ha látod, ahogy szenvedek, nem igaz? Ezért műveled ezt velem? Hát, remélem, jót nevetsz odafent! Remélem, tetszik a produkció!

Ezen a ponton már azt sem tudtam pontosan, hogy kit hibáztattam azért az egészért, ami történt velem. Persze, elsősorban magamat, de utána? Ki rángatja a szálakat? Ki akarja elérni, hogy sose másszak ki abból a gödörből, amibe hat évvel ezelőtt beledobtak, mikor elveszítettem az édesanyámat? Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy valaki odafent nagyon igyekezett elérni, hogy én is hamarosan kövessem az anyám példáját, és felköltözzek a felhők közé, ahol semmilyen problémával nem kellene küzdenem. És már megint itt tartok... Éppen mostanában sikerült végre legyőznöm az ilyen gondolataimat, erre ismét megjelentek. Megbújtak, valahol az agyam egy olyan részén, amit eddig teljes mértékben Ő töltött ki, és most, hogy a hely megüresedett, ezek az elképzelések ismét előkerültek. Hiszen miért is maradna mellettem akár egy valaki is a világon?

– Ez nem így működik, fiú! – Szinte hallottam, ahogy a belső énem ezzel strapál. – Mivel érdemelnéd ki, hogy bárki kitartson melletted? Csak egy elkeseredett, elbaszott tizenéves vagy! Nem tudsz te semmit! Csak fájdalmat okozni minden körülötted élőnek. Szerinted miért mennek el mindannyian? Mert egy senki vagy, fiú! Valaki, akinek fel sem tűnne a hiánya... Mégis ki kapaszkodna a semmibe, amiből összeállsz?

– Senki – gondoltam. – Egy árva lélek sem.

– Ahogy mondod! A családod nem törődik veled. Az egyetlen tag, aki szeretett, már nincs itt, hogy támogathasson. A barátaid mind mérföldekre laknak innen. Akármennyire szeretnéd elhitetni magaddal, hogy majd ők helyre tesznek, és kitartanak melletted... csak feleslegesen áltatod magad. Nincsenek itt veled, hogy megvigasztaljanak. Nem ölelheted meg őket, nem sírhatsz előttük. Ez mind elérhetetlen, fiú! Minden, amit szeretnél, sosem fog megtörténni, csak egy kósza ábránd marad örökre, és ha nem teszel valamit azért, hogy mindennek vége legyen, akkor újra és újra itt fogsz kikötni, egyedül a hidegben, az égnek ordibálva. Ezt akarod?

A táskám felé pillantottam. Az oldalzsebéből kilógott a minden nap magammal hordott, kinyitható bicskám, a csillogó fém meg is csillant a hold fényében úszva. Megragadtam az eszközt, kipöccintettem az élét és a bal kezembe vettem. Szabad ujjaimmal végigsimítottam a dühtől kidudorodó, jobb főeremen, és elkeseredetten emeltem hozzá közelebb a pengét. A balom remegett, a könnyeim feltörtek belőlem, az arcom teljesen eltorzult a félelemtől és a megtörtségtől egyaránt. Semmim nem maradt. Aki eddig életben tartott, kisétált az ajtón, semmit nem hagyva maga mögött, csak összetört, megcsúfított, folyamatosan eltűnő emlékképeket, és a kismillió kérdést, azzal kapcsolatban, hogy ezt minek köszönhettem. Mit tettem, amiért ennyire utált még a rohadt univerzum is?

– Mégis milyen ember vagyok? – motyogtam, miközben lassan a bőrömhöz érintettem a hideg pengét. – Csak a szomorúságot vonzom magammal, és adom át a számomra legfontosabbaknak. Mennyivel egyszerűbb lenne az életük nélkülem! Nem létezne többé a szeszélyes, elbaszott múltú és jelenű fiú, aki csak elszomorítja a mindennapjaikat, aki fele annyiszor se hallgatja meg az ő problémáikat, mint ahányszor őt meghallgatják... Csak egy borzalmas barát, fiú, báty és unoka vagyok, abszolút semmi több. Valaki, aki tönkretesz mindent, amihez hozzáér. Hiányoznék bárkinek? Kétlem. Erősen kétlem.

Már nem maradt itt semmim.
Felnéztem a csillagos égre, miközben ezt gondoltam: Jövök, anya! Csak néhány perc.
Úgy voltam vele, hogy már minden mindegy. Ezúttal a támogató énemnek nyomát sem láttam, vagy hallottam. Könnyes szemeim előtt láttam a pillanatot, mikor tönkretettem az utolsó igazi kapcsolatomat is itt, a valóságban. Csak az járt a fejemben, hogy ha azt is úgy elrontottam, ahogy, idővel ugyanarra a sorsra fog jutni az összes többi, valamire még való barátságom is. Félrelépek, és amellett, hogy magamnak keresztbe teszek, még a másik felet is megbántom. Azt sem fogom tudni, hogy mivel, csak megteszem, és közvetlenül utána, kétségbeesetten fogok kapálózni az adott illető után, hogy maradjon itt velem, de nem fog. Kicsúszik az ujjaim közül, majd szép lassan elhalványul, és végül végleg eltűnik. Ha úgyis ez fog történni, miért erőlködjek? Miért tartsak ki? Hogy megint ugyanitt kössek ki? Na, nem, ezt a játékot nem játsszuk többé!

A megváltás egyetlen mozdulatra volt tőlem. Egyetlen bátor, határozott, és az egész jövőmet meghatározó mozdulatra. Ha már mindenki elhagyott, én is elhagyhatom magamat. Semmi sem áll az utamban. Semmi sem akadályozhat meg. Ezúttal a penge oldalát húztam végig az eremen, úgy, hogy ne sértsem fel a bőrfelületet. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mikor lehunytam a szemeimet, csak az Ő arcát láttam, ahogy még utoljára rám mosolyog, mielőtt minden kapcsolatot megszakít velem. Örökre. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban. Az utolsó veszteség, amit el akartam viselni.

Elértem a mélypontot. Innen pedig már nem láttam kiutat.