Part II of "About The Fear Of Late Arrival"

Vajon időben érkeztem, vagy már túl késő?

A kérdés megállíthatatlan rakétaként sürgött-forgott a fejemben, a nagykapu előtt állva. Amilyen lendületesen és meleg szívvel ugrottam ki az autóból, olyan gyorsan ölelt körül az éjszaka sötétje és meglehetősen hűvös szele. Míg általában imádtam, ahogy a szél a tincseimbe kapott, mert ilyenkor olyan érzésem támadt, mintha átsöpörne az agyamon is, és minden káros gondolatomat elfújná valahova az ismeretlen messzeség felé, most mégis inkább megőrjített. Bár, ezekben a percekben szinte mindentől teljesen befeszültem. Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy megnyugtatna, ha Ő maga lerohanna a bejárathoz vezető lépcsőről, és széles mosollyal kaput nyitna nekem. Eszembe jutott minden kétely, amit néhány perce küzdöttem le. Őszintén, borzasztóan megijesztettek. Belefájdult a fejem a rengeteg felesleges agyalásba, amit már ki tudja, hány órája űztem. Arról pedig teljesen meg is feledkeztem, hogy az odahaza aggodalmaskodó családom vajon hányadán állhat a „Hol a büdös isten nyilában van ez a kölyök?" kérdéssel. Az is megfordult a fejemben, hogy talán csak az üvöltő zenétől nem hallják odabent a hangját, de ez túl pozitív elképzelésnek tűnt ahhoz, hogy el is higgyem. Helyette inkább azt a felvetésemet öleltem magamhoz, miszerint elkéstem. Megint.

Mikor már legalább húsz perce szobroztam kint a decemberi hidegben, kezdtem feladni a reményt. Teljesen átfagytak a kezeim, az ujjaim majd' kétszeresükre dagadtak, mozdítani is alig bírtam őket. Nem így terveztem ezt az estémet, az egyszer biztos. Nem azt vártam, hogy itt fog a fejemre esteledni, az otthonomtól majdnem egy teljes városnyi távolságra, egy olyan helyen, ahol életemben csak egyszer-kétszer jártam, akkor is egy másik utcában. Valahogy mikor a garázsbandás próbákra utaztam el idáig, nem stresszeltem túl ennyire a kapunyitás előtti pillanatokat. Úgy tűnt, ez a vendégmegváratás valami itteni tradíció. Csak a szintetizátor hiányzott a vállamról, a mikrofon és kellékei a jobb kezemből, meg a dobverők a farmerzsebemből, és akkor minden hiányérzet nélkül várakozhatnék itt akár egy próbára is.

Előhúztam a telefonomat a zsebemből. Amint bekapcsoltam, felvillant a képernyőn Charles Leclerc 16-os számozású Ferrari-ja mellett még az a nagyjából kétszáz értesítés, ami a családomtól, de leginkább a húgomtól származott, valamint az idő is. 23:37. Végtelen tanácstalanságomban megnyitottam a térképet, megnéztem, hogy hol is vagyok pontosan. Éppen ekkor, hangos zúgás és a Waterparks - Watch What Happens Next ordítása mellett megjelent az Apa felirat is a képernyőn. Már legalább tizedszer hívott az elmúlt néhány óra folyamán, de minden alkalommal kinyomtam. Most még csak ezt sem kellett megtennem, ugyanis amint meghallottam, hogy mindössze pár méterre tőlem kinyílik a bejárati ajtó, a mobilom egyszerűen kikapcsolt.

– Franc – dühöngtem az orrom alá motyogva. Csak ezután jutott el az agyamig a tudat, hogy az előbb ajtónyílást hallottam. Mire felkaptam a fejem, már egy ismerős arc mosolya villant meg a gyér holdfényben. Ahogy megcsillantak a szemei, úgy csillant meg az én szívem is a boldogságtól, mikor megpillantottam Őt, teljes, gyönyörű valójában. Aurore Palmer.

– Michael! Mit keresel itt?

– Hát, jöttem a bulira – dadogtam összezavarodva. Még csak nem is ez volt az első alkalom, hogy hozzászóltam, mégis ugyanúgy remegett a hangom, mint mikor először köszöntem Neki. Csodálom, hogy a hangszálaim nem adták még fel a szolgálatot. – De elmehetek még, ha gondolod.

– Nem, nem, maradj! – Olyan hirtelen kezdett tiltakozásba, hogy egy röpke pillanatra hátra is hőköltem. Ő kinyitotta a kaput, én pedig beléptem mellé a keskeny járda vele ellentétes szélére. Feszélyezett, hogy bármennyire is magasodtam felé néhány centivel, mikor ilyen közelségben álltam előtte, mégis olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam. Szerencsére, nem kellett sokáig ezzel az emócióval küzdenem, mert Ő egyszerűen csak visszasétált a lépcsőhöz, és intett, hogy kövessem. Szó nélkül vonultunk fel a bejárati ajtóig, ahol már megtörte a köztünk uralkodó kényelmetlen csendet a bentről szóló, sőt, ordító zene. Váratlanul járt át egy kellemes borzongás, amint felismertem az ismerős akkordokat, és tekintve, hogy egy puskadörrenést sem lehetett volna hallani ebben a hangzavarban, dúdolni kezdtem a dallamot. A Vele egyik közös kedvencünk, a 5 Seconds of Summer - Lover Of Mine-ja zendült fel abban a pillanatban, hogy átléptem a küszöböt. Az idegen közegben, az általam legjobban szeretett zenekar egyik legszebb számának csendülése hatalmasat segített a bizonytalanságom eltüntetésében. Persze, jó öreg barátom nem szívódott fel azon nyomban, ahogyan azt én szerettem volna, de egy röpke másodpercre mintha háttérbe húzódott volna.

Aztán mellém lépett Ő, és mintha az előző pillanatok meg se történtek volna.

– Érezd csak magad otthon – mutatott körbe az emberektől zsúfolt nappalin. Feszélyezve éreztem magam, hogy ennyien körbevettek, és ennyien láthatták, ahogy zavartan a kézfejeimet tördelem a közelében.

– Nem azt mondtad, hogy nem szereted a tumultust?

Ahogy feltettem a kérdést, még az összesen diszkó fények által megvilágított helyiségben is láttam, hogy értetlenségét kifejezve felhúzza a szemöldökeit.

– Milyen tumultus? Csak ketten vagyunk, miről beszélsz?

Kettőt pislogtam, és amint a másodikat megcselekedtem, a fényviszonyok normálissá változtak, a dübörgés helyett már csak lágyan szólt a háttérben a korábban említett Lover Of Mine, és valóban, ahogy Ő is mondta: kettesben ácsorogtunk az előszobájuk kellős közepén. Képtelenségnek tűnt felfogni a helyzetet. Képtelenségnek tűnt ez az egész is. Az életemre meg mertem volna esküdni, hogy egy pislogással ezelőtt még körbevettek az ismeretlenebbnél ismeretlenebb emberek, most mégis csak mi ketten bámultunk egymásra: egyikünk kételkedve a másikban, a másikunk az egyikben. Hátráltam tőle egy lépést, mintha ezzel akarnám elhatárolni magamat a közelségétől, de azonnal követte a mozdulataimat és megszorította a vállamat.

– Jól érzed magad? – Szemeinek aggodalmas csillogása lyukat égetett a homlokomba, de még inkább a szívembe. Szinte éreztem, ahogy el fogok ájulni a nagy zavartságban. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, de amint ismét kinyitottam őket, Ő már sehol sem volt, és néhány nálam jóval magasabb és valószínűleg illuminált állapotban táncoló tinédzser között találtam magam. Hirtelen szörnyű fejfájás kerített hatalmába. Kétségbeesetten kerestem Őt a tömegben, de a tömeg teljesen elzárta tőlem. Ez egy jel lenne? Egy jel lenne, hogy menjek inkább haza?

Átverekedtem magam néhány nagyobb társaságon, és valahogy addig támolyogtam a folyosón, míg el nem jutottam az egybeépített konyháig és ebédlőig. A nyitott ablakon beszabaduló friss levegő valóságos kincsnek számított az előtérben történtek után. Megtámaszkodtam a hozzám legközelebb álló pulton, és minden erőmmel azon voltam, hogy magamhoz térjek. Mert nem lehetek eszemnél, ez teljesen biztos.

– Michael! Mi van veled? Megártott a sok spanyol matek? – Ismerős hang szólított meg valahonnan a hűtő közeléből. Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, és a kérdező irányába fordultam.

– Vagy az, vagy a kevés alvás – feleltem erőltetett fél mosollyal az arcomon. – Mit keresel itt, Jade?

– Ugyanezt én is kérdezhetném tőled – ivott bele a kezében szorongatott Somersby-be. – Azt hittem, hogy ti ketten Aurore-ral-

– Azt már rendeztük – legyintettem. Dehogy rendeztük. Csak megbeszéltük, hogy nem említjük meg többet. – Én meg nem gondoltam, hogy szóba állsz bárkivel is rajtunk kívül az osztályban.

– Csak az ingyen kajáért vagyok itt – markolt bele az egyik tálba öntött snackekbe.

– Hogyne.

Elfordultam tőle, majd a könyökömet megtámasztottam a pulton, a fejemet pedig a támaszkodó kezemmel. Még mindig forgott velem az egész világ. Komolyan, vártam a másodpercet, mikor a testem feladja az ellenállást és végre eszméletlenül feküdhetek egy keveset a padlón.
Eközben hallottam, ahogy Jade lerakja az üres Somersby-s üveget a hozzá közelebb álló pultra, majd odasétál hozzám és meglöki egy kicsit vállamat - de csak annyira, hogy rá figyeljek.

– Mégis mi ütött beléd? – tette fel a rá jellemző, igencsak egyenes hangnemben és stílusban a kérdést másodszor is.

– Azt se tudom, mit keresek itt – sóhajtottam. Teljes tanácstalanság ölelt körül, ahogy a szomorú igazság végre kicsúszott a számon. – Talán csak haza kéne mennem.

– Nem.

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy nem. Nem mész sehova. – Erre a határozott két mondatra azért már felegyenesedtem és a szemeibe néztem. Csak összevontam a szemöldökeimet az előttem, mellkasa előtt keresztbe font karokkal álló lányra meredve, aki viszont meg sem rezzent. Régen láttam már ennyire komolynak és magabiztosnak. Talán utoljára akkor, mikor épp azt közölte velem, hogy ha Ő csak fájdalmat okoz, méghozzá jogtalanul, akkor hagyjam a francba. Majd jön Nála sokkal jobb. Persze, akkor is jól tudtam, mennyire igaza van, mégsem hallgattam rá. Sosem hallgatok senkire, a saját, bizonytalan és idióta gondolataimon kívül. Most azonban, bevallom őszintén, hogy megrettentem Jade szavaitól. – Ha kiteszed a lábad a bejárati ajtón, esküszöm, hogy utánad megyek és kinyírlak! Michael, a rohadt életbe már, itt vagyunk legalább százan, és ki az egyetlen, aki külön, személyes meghívót kapott? Ki az?

– Én – suttogtam alig hallhatóan magam elé.

– Te! Pontosan! Térj már észhez! – csettintett egyet az arcom előtt, mire kicsit összerezzent az arcom. – Szedd össze magad, keresd Őt meg, és tegyél végre valamit kettőtökért! Mert akárhogyan is nézem, az egyetlen, aki próbál valamit kihozni ebből az egész katyvaszból, az Ő, és nem te, M. Akármennyire állítod az ellenkezőjét, akármennyire hajtogat azt állandóan, hogy valószínűleg fele annyira sem vagy fontos számára, mint Ő számodra, kívülről nem ez látszik. Nem gondolod, hogy talán azért ilyen zárkózott még mindig, mert nem látja, hogy ugyanúgy próbálkoznál a kapcsolatotok fenntartásáért, mint Ő?

Az egyik legjobb barátom szavai egyenesen a szívemig hatoltak, frissen élezett pengéikkel. Tényleg annyira elvakított volna az elvesztésének félelme, hogy pont én voltam az, aki ebbe az irányba lökdöste Őt? Hogy talán egyszerűbb lenne ezt az egészet abbahagyni, mert semmi értelme? Mert nem fejlődünk semerre? Mert nem engedem, hogy fejlődjünk?

Vettem egy nagy levegőt.

– Igazad van – vallottam be.

– Mindig igazam van, Michael – mosolyodott el tettetett beképzeltséggel, én pedig halkan felnevettem az előadásán. Bólintottam, majd elhúzódtam tőle és az ebédlőből kifelé vezető irányba fordultam. – Aztán holnap részleteket követelek!

– Meglesz, meglesz – hagytam rá a dolgot, ahogy átléptem a küszöböt.

Amint ismét a folyosón találtam magam, a tömeg újra eltűnt. A Lover Of Mine is csak kellemes hangerőn hallatszott a háttérből. Ő pedig ott állt a felakasztott kabátok, és egymásra dobált cipők előtt, a bejárati ajtótól nagyjából egy méterre. Szemei felcsillantak, mikor meglátott felé közeledni a folyosón.

– Minden rendben? – kérdezte azonnal. Olyan széles mosollyal még sosem néztem rá ismeretségünk röpke három és fél hónapja alatt, mint akkor. Nagyjából egy lépésre tőle álltam meg, mikor biccentettem, ezzel is felelve a kérdésére.

– Sosem voltam jobban.

– Feljössz? Már elég késő van, nem kéne ilyenkor vezetned. – Hangja csöpögött az aggodalomtól, ahogy ez a két mondat elhagyta az ajkait.

– Úgy beszélsz, mintha az anyám lennél.

– Ha az anyád lennék, már megőrültem volna.

Bármennyire is beszólásnak szánta ezt a megjegyzést, egyszerűen csak elnevettem magam rajta. Meglepően felszabadultan viselkedtem most a közelében, és ehhez csak egy fejmosásra volt szükségem. Megint. De legalább egy életre megtanultam, hogy nem szabad ennyire bizonytalannak lennem minden Vele kapcsolatos apróságban, mert nem csak magamat, de kettőnket is tönkre fogom vágni vele. Ha csak egy estére is, de ki tudtam kapcsolni az agyamat, és csak hagytam, hogy történjenek körülöttem az események. Ha pedig ezt egyszer meg tudtam tenni, akkor többször is képes lehetek rá.