Magnus Bane hideg vizes ronggyal borogatta a lány homlokát, de Pyxis fejfájása csak nem enyhült. A hisztérikus sírást és hitetlenkedést már szerencsére abbahagyta, már csak ez a hasogató fejfájás zavarta.

– Tudnom kellett volna – ismételte sokadjára Magnus. – Annyira ő vagy!

– Nem hiszem el, hogy képes voltál...

– Az egykori szerelmem lányába beleszeretni? Tudod, drágám, pont ilyen szerencsétlennek ismertem meg magam azalatt a pár évszázad alatt, amióta élek.

Pyxist azonban csak egy szó érdekelte.

– Beleszerettél? – Felnyögött. – Vagy csak az apámra emlékeztettelek...

– Az apád teljesen más ember volt – mondta szelíden Magnus, és megcirógatta a lány kézfejét. Pyxis gyilkos pillantást vetett rá a nedves rongy alól.

– Még él.

– Ó, tudom – bólintott Magnus. – De megváltozott.

– És már nem szereted? – kérdezte gúnyosan Pyxis. Mintha koboldok ástak volna a koponyájában.

Magnus a fejét ingatta.

– Amit tett, az elfogadhatatlan. És különben is, szerette Lyrát, miközben engem is...

– Félt tőle, Magnus. Apa félt anyától, sőt, szerintem még most is fél tőle.

Magnus keserűen nevetett.

– Szerinted ez lehet kizáró ok? Apád odáig meg vissza volt Lyráért, tisztelte, csodálta, imádta...talán szerelmes nem volt belé, de azok az érzések, amik hozzáfűzték, sötétek voltak és gonoszak.

– És amikor megismerkedtetek? – kérdezte Pyxis, és megszorította a férfi kezét. Még mindig nem akart arra gondolni, mi minden történt köztük. Az ügy borzasztó kínossá vált így, hogy megtudták a másik nevét és kilétét.

– Fiatalok voltunk. Jobban mondva inkább ő volt fiatal – helyesbített Magnus. – Tizennyolc lehetett. Akkor már jegyesek voltak Lyrával – én is csak később tudtam meg, hogy ez már olyan régi sztori. Amerikába jöttek, ahol Lyra egy barátjával, aki talán... orosz lehetett? Nem tudom, na mindegy, szóval valami orosz fickóval járta a kontinenst, Aries pedig maradt a fenekén. A Central Parkban ismertem meg, a kacsaúsztatónál.

– Elbűvölő – horkantott Pyxis.

– Nem szereted a szüleidet – nézett a szemébe Magnus. A szeméből sütött a fájdalom. Pyxis kitért a válasz elől.

– Pokollá tették az életünket. – Ülőhelyzetbe tornázta magát az ágyon, a borogatása leesett mellé, de nem törődött vele. – Láthattad a hegeket a hátamon. Corvus is tele van velük, pedig ő tényleg csöppség volt akkoriban. És akkor még nem is beszéltem a Cruciatus-átokról. Remélem, nem kell magyaráznom, mi az.

Magnus elszörnyedve hőkölt hátra.

– Az...

– Ja. Tiltott.

– És...

– Nem mondta el, mi? Lehet, hogy nem is emlékezett rá, szinte mindig részeg volt olyankor, amikor...ezeket tette – vont vállat Pyxis. Feljajdult, a homlokába fájdalom hasított. – Vagy legalábbis szeretném azt hinni. Egyébként nem történt meg sokszor, de azt az ember nem felejti el, akármilyen fiatal volt is...

– Sajnálom. Én Ariest még jó embernek ismertem meg – mondta bűnbánó arccal Magnus. Pyxis szívesen simogatta volna a hátát, és megnyugtatta volna, hogy nem tehet a másik férfi bűneiről, de a szíve és a gyomra összeszorult az emlékektől. Könnyek buggyantak ki a szeméből, hiába próbálta visszatartani őket.

– Amíg Corvust...engem bezárt...nem segíthettem...szörnyű volt... – Pánikszerű zokogásban tört ki. Magnus az ölébe húzta, és dajkálni kezdte. Pyxisnek annyira jól esett az ölelése! Fejét nekitámasztotta a férfi mellének, kezeit az arcára szorította. Biztonságban érezte magát az erős karok között, és melegség öntötte el.

– Magnus – szipogta. – Én nem akarok olyan ember lenni, mint amilyenek a szüleim voltak.

– Nem vagy az – suttogta a fülébe Magnus. Arcon csókolta, és megsimogatta a haját. – Talán megvan benned a sötétség, ami elindította őket a gonosszá válás útján...de ők már fiatal koruk óta azon az úton gyalogoltak, neked pedig eszedben sincs arra menni.

– És ha később...

– Ne aggódj ezen, kicsim.

Hallgattak egy darabig. Csak ők ketten léteztek az univerzumban, Pyxis próbált mindent kizárni, csak a férfi széles, meleg tenyerére koncentrálni, ami a hátát és a karját simogatta.

– Régen féltem tőled, és határozottan nem kedveltelek – mesélte Pyxis, remélve, hogy oldja ezzel a mellében szorító feszültséget. Magnus erőtlenül kuncogott, és óvatosan elhúzta a lány arcától az odaszorított kezeket.

– Hát igen, ijesztő ember lehetek.

– Az vagy – értett egyet Pyxis, és kitörölte szeméből a könnyeket. – Naaagyon ijesztő.

A komor hangulat még ott lebegett körülöttök, csak félve mertek viccelődni. Pyxis Magnus nyaka köré fonta a karjait, és hátradőlve lehúzta magához a férfit. Magnus megcsiklandozta a lány oldalát, és nyomott egy cuppanós csókot az ajkaira.

– Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy egyáltalán nem emlékeztetsz a szüleidre! – mondta valóban ünnepélyes hangon, és lehengeredett a takaróra a lány mellé. Pyxis tudta, hogy nem igaz teljesen, amit mond, mert legalább kinézetre mindenképp hasonlít a szüleire, de nem tette szóvá. Hagyta, hogy Magnus a vállára húzza a fejét, és álomba simogassa.