Pyxis Black a pultra támaszkodva iszogatta a sokadik pohár italát, amikor hozzálépett a férfi.

– Mit keres itt egy ilyen csinos hölgy ebben az alvilági kocsmában? – szólította meg. Pyxis nem nézett rá. Minden erejével a fából ácsolt pult mintáira koncentrált, nehogy leszédüljön a székről.

– Maga szerint mit? – vetette oda. Megrázogatta a poharát.

– Nem túl minőségi – jegyezte meg a fickó. Pyxis megkockáztatott egy oldalpillantást. Majdnem félrenyelte az italát. A férfi ázsiai lehetett, szeme húzott, írisze olyan világosbarna, hogy már szinte sárgának hatott, fekete szemceruza és csillogó sötétkék sminkkel festette ki magát. Pyxis arra gondolt, ő vajon hogy nézhet ki – elkenődött kenceficék, amikkel annak a majomnak a sminkesei traktálták. És kócos is volt, míg az idegen haja művészien lógott a szép arcba, és mintha tincsei is szikráztak volna. Pyxis tekintete lejjebb vándorolt: fekete bőrkabát, félig kigombolt sötétkék, ezüstmintás ing, csilivili öv, fekete bőrnadrág. Ha nem látszott volna ki izmos mellkasának a fele, Pyxis akkor is vadítónak találta volna.

Fintorgott a gondolatra. Pont ilyen lány nem akart lenni. Úgy döntött, az eddig magába döntött alkoholmennyiségre hárítja a felelősséget.

– Kérek két pohárral...abból – bökött valami üvegre a férfi, ujján gyűrűk csillogtak.

– Tetszenek a gyűrűi – dicsérte meg szórakozottan Pyxis.

– Kér egyet? – vigyorgott rá a lányra, aki megbabonázva mosolygott vissza.

– Ha szabad...

A férfi lehúzott a mutatóujjáról egy nagy, azúrkék kővel díszített ezüstgyűrűt, és Pyxis kezéért nyúlt, aki reszketve hagyta, hogy az ujjára húzza az ékszert. A férfi bőre selymes volt, és biztosra vette, ha állna, akkor most összerogyna a forrósághullámtól, ami elöntötte az érintés hatására.

Tényleg sokat ihatott.

Hogy kicsit elterelje a gondolatait, és amíg várt arra a másik italra, megnézte új szerzeményét. Olyan kék volt, mint Azura szeme. És mivel Azurának ugyanolyan színű szeme volt, mint Pyxisnek, a kő hozzá is illett. Jó az ízlése ennek a különös szerzetnek, állapította meg magában.

Két kis pohárkát tettek le eléjük, és a férfi felemelte az egyiket. Pyxis remélte, hogy nem foga elejteni a sajátját. Koccintottak, majd egy hajtásra megitták az egészet.

– Szabad kérdezni, mi járatban van erre? – kérdezte a férfi, és a pultra könyökölt, így Pyxis lenézett az arcára. Gyönyörködött benne, és csak később kapott észbe, hogy válaszolnia kéne.

Gyorsan válaszolt.

– Nem.

Nem fogja elmondani, hogy most rúgta ki az a barom pasija, na meg az amerikai Mágiaügyi Minisztérium is.

– Értem – bólintott a fickó, mint aki valóban érti. – És a nevét?

Pyxis megnyalta az ajkát. A férfi furcsamód ismerősnek tűnt, de meg nem tudta volna mondani, honnan. Talán valami reklámszínész, vagy eladó valahol. De túl részeg volt, hogy ezen gondolkozzon.

– Azt sem.

Megrázta a fejét, amitől szédülni kezdett. Megmasszírozta az orrnyergét. Megrohanták a kellemetlen emlékek – a Minisztériumban nem örültek a nevének.

– Hogyhogy?

Nem válaszolt, az ajkába harapva, behunyt szemmel erőlködött, hogy elmulassza a fejfájást. Hülye alkohol!

– Nincs.

– Értem a célzást – kuncogott a fickó. Pyxis beleborzongott. Először hallotta ezt a hangot, de úgy vélte, örökké tudná hallgatni. Különös melegség és bizalom árasztotta el a férfi iránt. – Húzzak a fenébe?

Pyxis a következő tettét megint csak az alkohol hatásának tulajdonította: ömleni kezdett belőle a panaszáradat.

– Ne, kérem, ne hagyjon itt maga is! – rimánkodott. – Tony már elhagyott...vagyis őt én hagytam el, de mert láttam, hogy ő elhagyott, vagyis megcsalt, tudja, milyen parasztok ezek a New York-i férfiak...aztán a szerencsém is elhagyott, én is elhagytam a hazámat, a testvéreimet...napok, sőt talán hetek óta maga az első, aki kedves volt velem, kérem, ne hagyjon el...

A férfi pár pillanatig pislogás nélkül meredt rá, aztán felemelte gyűrűs kezét és Pyxis arcára simította az ujjait. A lány érezte, hogy elvörösödik, de a kocsmában félhomály uralkodott. Bár a másik pajkos mosolyából úgy tűnt, pontosan tudja, milyen hatással van rá.

– Nem fogok elmenni – mondta meleg hangon. Intett a csaposnak, hogy hozzon még italt. Pyxis nem ellenkezett. A panaszáradattal visszatért szívébe és gyomrába a fájdalom, és ismét rátört a sírhatnék.

– Egyébként, csakhogy tudja – kezdte a férfi, és ivott két kortyot (a mozdulathoz elvette a kezét Pyxis arcáról, nyomában csak hűvösség maradt) –, nem lehet normális az az emberi lény, aki megcsalta Önt.

Pyxis bizonytalanul mosolygott, és meghúzta az italát. Keserűen cuppantott.

– Talán rosszul csókolok – vont vállat. – Aki miatt el kellett jönnöm otthonról, azt mondta.

A férfi összevonta a szemöldökét. Láthatóan nem igazán értette, miről beszél.

– Egy másik srác?

– Ja, de vele nem jártam – bólintott Pyxis. Gondterhelten sóhajtott. Azt a történetet sem fogja elmesélni. – Csak akart...valamit, amit nem adtam meg neki.

– Ó, már értem. Szóval maga nem könnyen kapható típus? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorral a szája sarkában a férfi.

– Nem azt mondtam – csúszott ki Pyxis száján. – Vagyis... – Nagy levegőt vett, és morcosan bámulta a kezén a gyűrűt. – Ezt a gondolatmenetet inkább nem fejezem be.

A férfi felnevetett, és a fejét ingatta.

– Tetszik a humora.

Pyxis hallgatott. Nem hitte, hogy normálisan le tudná reagálni. A férfi ajkán szórakozott mosoly ült, ahogy szemét végigjáratta a lányon. Pyxis érezte, hogy még a korábbinál is jobban elpirul, mint egy kisiskolás lány. Úgy gondolta, ezt most megengedheti magának – részeg és a világ is ki akarja tagadni magából.

– Egyébként, csakhogy tudja – ismételte korábbi mondatát a férfi –, nem hiszem, hogy rosszul csókolna.

Pyxis érezte, hogy szemöldöke felfelé rándul.

– És ezt mégis miből gondolja, uram?

– Ránézésre meg tudom állapítani.

– Ennyire jártas a témában? – tudakolta Pyxis, és érezte, hogy melege lesz saját kihívóan csengő hangjától. A férfi közelebb hajolt hozzá, érezte a leheletét kicsapódni a nyakán. Nem volt alkoholszaga, inkább kicsit a kakaót idézte.

– Szabad? – kérdezte a férfi. Szemöldökét édesen húzta föl, kezét már megint Pyxis arcára simította. Ilyen közel a másikhoz a lány nem igazán tudta értelmezni a szituációt, ezért hagyta, hadd csináljon a férfi, amit akar.

Számíthatott volna arra, hogy a férfi megpróbálja majd megcsókolni, de kába agyának ez eszébe sem jutott. Amikor azonban mégis megtörtént, nem habozott: ajkai szétnyíltak, gyűrűs ujja megérintette a férfi vállát. Az végigsimított a lány nyakán, Pyxis körül forogni kezdett a világ.

Ahogy a csók elmélyült, Pyxis valahogy lecsúszott a székről – talán a dereka köré kulcsolódó erős kar húzta le. Mindenesetre kénytelen volt megkapaszkodni a férfiban, és ezt nyilván úgy tehette meg a legkönnyebben, ha a lehető legjobban hozzásimul.

– Egek, tele van a kocsmám félreeső zugokkal, függönnyel elválasztott fülkékkel, sőt, ha szeretnék, még szobát is tudok adni, de kérem, ezt ne a pultnál csinálják! – választotta szét őket a csapos. Pyxis levegő után kapkodva hőkölt hátra. Az őt ölelő férfi megrázta a fejét, majd udvarias mosolyt villantott a csapos felé.

– Elnézést, uram, máris megyünk. Hozna négy pohárral abból a löttyből? – bökött egy vörös itallal töltött üvegre, majd megragadta Pyxist a csuklójánál fogva és egy ablak melletti sötét sarokban álló asztalhoz húzta.

Pyxis szíve vadul dobogott, és nem tudott mit kezdeni a bensőjében dúló érzésekkel.

– Vendégeket várunk? – szólalt meg, amikor kihozták a négy pohárkát.

– Ó, nem, de úgy vélem, jobb lesz így az este – mondta a férfi. Koccintottak, leküldték az italt.

– Na és hogy hívnak? – kérdezte Pyxis. Úgy vélte, már tegezheti azt az embert, akit az imént olyan szenvedélyesen csókolt meg. És talán nem ártott volna tudni az illető nevét.

A férfi hátradőlt, és szórakozott mosollyal nézte. Szikrázó szeme megint végigsiklott rajta, amitől úgy érezte, mintha reflektorral világítanák be.

– Nos, kedvesem, abban biztos vagyok, hogy nem azért hagytak el a férfiak, mert rosszul csókolsz.

– Mert jól csókolok? – érdeklődött Pyxis, és vigyorra húzta a száját. A gyomra nem akarta a helyén maradni – mintha pillangók röpdöstek volna benne ide-oda. Sose szerette ezt a hasonlatot, de most tetszetősnek találta.

– Mmm talán még egy próbát, ha...

Pyxis nem várta meg a kérdés végét, úgy hajolt a férfi ajkaihoz, mintha évek óta várt volna erre.

Pedig valószínűleg csak öt perce.

– Még mindig nem tudom a neved – húzódott el kis idő után.

– Talán mert nincs is – válaszolt a másik, és félrehúzta a lány haját a nyakáról, hogy ott is megcsókolhassa.

– Azt nem hiszem! – nevetgélt Pyxis, mert viccesnek találta a választ, és mert a férfi puha szája csiklandozta. De azért jól esett az érintése. Sóhajtott, és a poharáért nyúlt.

Egy ideig felváltva csókolóztak, beszélgettek és iszogattak.

– Nekem is úgy ért végett a legutóbbi komolyabb párkapcsolatom, hogy a srác elhagyott. Megházasodott – mesélte a férfi. Pyxis meghökkent.

– És akkor lányok nem...?

– Elkaptad a lényeget – nevetett fel a férfi. Pyxis zavarba jött.

– Én nem úgy...én sajnálom...én...csak...

– Semmi baj, drágám. Szerencsédre a lányok is érdekelnek. Be is tudom bizonyítani, mennyire. – Pyxis hevesen dobogó szívvel várta, hogy bizonyítson.

Ajkuk újra összeért, és Pyxis próbált a legközelebb bújni a férfihoz, kezével végigsimította az ingből kilátszó izmos mellkast. A férfi váratlanul elhúzódott, és zihálva kérdezte:

– Hány éves vagy? – Felemelte a fejét, és belenézett Pyxis szemeibe. A lány tökéletesen elidőzött volna csak a bámulással, de a férfi tényleg választ várt.

– Huszon... – Összevonta a szemöldökét. – Most hirtelenjében nem tudom pontosan. De nem vagyok sem kiskorú, sem öreg.

– Rejtélyes válasz.

– Az éjszaka a rejtélyek napszaka.

– Igazad van.

A férfi újra megcsókolta, és a gondolatok Pyxis fejéből sorra kipotyogtak. Már nem törődött azzal, hogy Tony megcsalta, hogy nincs munkája és esélye sem arra, hogy munkát szerezzen, hogy csalódást fog okozni a testvéreinek és barátainak... Jelen pillanatban csak ez a különös figura, ez a leírhatatlanul csodás férfi létezett, aki úgy érintette és úgy csókolta, mintha ő lenne a legtökéletesebb és leggyönyörűbb nő a világon. Pedig a festék az arcán elkenődött és a haja borzasztó kócos volt.

– Hol laksz? – érkezett egy újabb kérdés, amire Pyxis csak jó idő után tudott válaszolni, mert végig kellett gondolnia mindent, de a szavak valahogy nem akartak a nyelvére szökni.

– Sehol.

A férfi megint olyan aranyosan húzta össze a szemöldökét.

– Ezt a problémát orvosolni kellene.

Pyxis merengve a barnás-sárgás szemekbe nézett, és úgy volt vele, ez a fickó orvosolhat bármit, bárhogy.

Nevetgélve követte az utcákon, hagyta, hogy a csuklójánál fogva vezesse, hogy néhány sarkon megálljanak és koszos falaknak dőlve csókolózzanak. Tudta, hogy az lenne a helyes és erkölcsös, ha nemet mondana a meghívásra és bekéredzkedne valami helyi varázsló otthonába, de egyre csak halogatta. Majd a következő saroknál... annál a zebránál...majd, ha elérünk a lakásáig.

Azonban a lakása előtt az utcán a férfi olyan szenvedéllyel csókolta meg és úgy szorította magához, hogy a lány egy időre elfelejtett beszélni, és mire eszébe jutott egyáltalán a neve, már egy feketére festett, neonpöttyökkel teleszórt ajtó előtt toporogtak.

– Remélem, tetszeni fog szerény hajlékom – mondta a férfi, és bizonytalanul rámosolygott Pyxisre, aki épp nyitotta a száját a tiltakozásra. A férfi beletúrt csillogó hajába, majd kitárta az ajtót.

Amint Pyxis belépett a lakásba, tudta, hogy a világ összes kincséért sem hagyná el újra. Mintha a viktoriánus Anglia régi lakási közül jelent volna meg előtte egy különösen szép darab. Díszes tapéták, súlyos bársonyfüggönyök, széles kanapék, rajtuk díszpárnák, hatalmas szőnyegek, kandallók...egy fehérszőrű perzsamacska az egyik fotelben.

– Imádom – sóhajtotta, és belépett.

– Miau Ce-tung – mutatta be a kisállatot a férfi. Levette a zakóját és a kanapéra dobta. Lerúgta a cipőjét is. Pyxis megdermedve állt egyhelyben. Nem tudta, mit kéne csinálnia. Valami azt súgta neki, hogy bízhat a férfiban – de ennyire? Ez nem rá vall. Sóhajtott, és a halántékát dörzsölgetve próbálta feloldani az elméjére szállt ködöt. Amikor felemelte a fejét, a férfi ott állt közvetlenül előtte. A sötétkék ingen már csak két gomb maradt begombolva – Pyxisnek mintha rémlett volna, hogy ez az ő ujjai munkájának az eredménye. Pedig utált gombolni. A lényeg az volt, hogy a férfi csupasz felsőteste rémisztően közel volt Pyxishez, aki nem tudta eldönteni, hogy megszüntesse vagy elmélyítse a távolságot.

– Ha nem akarod... – A férfi ujjai a lány tarkójánál igazgatták a gubancos hajtincseket. Pyxis lassan felemelte a fejét, tekintetük összefonódott. Annyira emlékeztette valamire az a barna szempár! Nem Charlie melegbarna szemeire, valami másra, amit nem tudott megmondani. Sajnos abban sem volt biztos, hogy józanon tudott volna-e válaszolni.

– Nem tudom a neved... – felelte elhaló hangon, és hiába próbálta az oldala mellé utasítani a karját, az magától elindult a másik teste felé. Pyxis magas lány volt, így élvezte, hogy ezúttal fel kell néznie a férfira. A puha ajkakra siklott a tekintete. A férfi egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, kezei a lány nyakáról lecsúsztak a hátára, a felkarjára, majd az egyik megállapodott Pyxis csípőjén, a másik a könyökén. Óvatosan összeérintette az ajkaikat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Pyxis döntsön.

Egy viktoriánus korabeli Angliát idéző fedél alatt töltött éjszaka nem árthat senkinek.