3. rész

Charlie

Nos, kimentették, de amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy kétszer is át kellett volna gondolnia a kívánságát.

Valaki szüntelenül káromkodott fölötte, és a mellkasát nyomogatta. Pyxis felismerte a lélegeztetés módszerét, és gyorsan köhögve felült, mielőtt az illető a száján át levegőt fújhatott volna a tüdejébe.

– Ó, Pyx, mi nem jut eszedbe! – korholta Charlie Weasley. Pyxis szíve apróra zsugorodott, hogy aztán rögtön hatalmasra nőjön. Charlie csurom víz volt, vörös hajából több víz folyt Pyxisre, mint amennyit a lány lenyelhetett a csatornában.

– Charlie? – köhögte, és kiköpött egy jó adag rosszízű vizet. Feltűnt neki, hogy Charlie lábán fekszik, és hogy a fiú karjai a háta köré fonódnak. Charlie váratlanul magához rántotta, Pyxis arca belenyomódott a fiú mellébe. Ismerősnek kellett volna lennie a helyzetnek, de nem volt az: Charlie megizmosodott az elmúlt másfél évben. De nagyon. Charlie mindig a kicsit húsosabb fajta volt, aki rendesen kihasználta, hogy le tud járni a házimanókhoz. Pyxis szerette így a fiút, és sokszor elkísérte a nassolnivalógyűjtő körútjaira – ezek szerint a sárkányoknál nincs ételadományozó házimanó csoport. Amíg Charlie a fülébe mormolta a szidalmakat és a hátát simogatta, kíváncsian megtapogatta a fiú hasát, oldalát, felkarját. Nem lett egy Sylvester Stallone vagy Bruce Willis (Magnus elkezdte bevezetni a mugli filmek csodás világába), de azért egyáltalán nem volt rossz.

Felnyögött. Túl sok csatornavizet nyelt, azért elmélkedik ilyeneken.

– Charlie, mit művelsz? Elég legyen, Weasley! – állt neki dühöngeni egy kis bosszantó fáziskéséssel.

– Megmentem az életed, szerinted mit csinálok?! – háborgott Charlie. Pyxis eltolta magát a fiútól és közvetlen közelről belebámult a csokoládébarna szemekbe. Régen hogy megremegett tőle a gyomra, ha összenéztek! Természetesen ez már egyáltalán nem volt érvényes. Kicsit sem.

– Jó, hogy nem vetkőztetsz le – sziszegte Pyxis, és nekilátott kibontani magát a fiú karjaiból.

– Meg vagy zakkanva? – hördült fel Charlie, és rögtön elengedte a lányt, aki a betonra esett.

– Aú! – nyögött föl Pyxis. A mellkasához kapott, hirtelen mintha tonnákat pakoltak volna rá, nehezére esett lélegezni. Pánik bizsergette végig a testét, aztán rájött, mi lehet a baj – ez valószínűleg a kábítóvarázslat utóhatása.

Remélte, hogy korábbi gondolatait is foghatja az elrontott kábítóvarázslatra.

– Jól vagy? – kérdezte Charlie. Láthatóan vívódott azon, hogy mit kellene tennie. Végül átkarolta Pyxis vállát, majd átnyúlt a lábai alatt és az ölébe emelte. Pyxis tiltakozni akart, de esélye sem volt, a fiú nyilván addig nem engedi el, amíg nem talál valakit, aki segíteni tud rajta.

– Hova viszel? – nyöszörögte Pyxis, és fáradtan nekidöntötte a fejét Charlie vállának. Beszívta a fiú illatát, amin mintha a csatorna vize sem változtatott volna semmit. Charlie-nak frissen vágott fűillata volt . Lehunyt szemmel gondolt vissza arra a régesrégi bájitaltan órára, ahol az Amortentia főzetet tanulták, és tömény Charlie-illatot keverhetett magának. Emlékezett a szívmelengető boldogságra, amikor Charlie odajött hozzá, átkarolta hátulról, és büszkén felemelte a számára Pyxis-illatú üvegcsét...

Az emlékek egy szempillantás alatt ellobbantak, amikor meghallott egy éles hangot.

– Na, ez egy jó kérdés, cukorborsó. Hova viszed a barátnőmet?

– Magnus – nyögte Pyxis. A füle alatt ott dobolt Charlie szíve; most a ritmus mintha kétszer gyorsabbra váltott volna. Pyxis nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy nagyon mérges Magnus bámult rájuk.

– Ez meg mi az ördög? – csodálkozott Charlie, és védelmezőn magához szorította Pyxist. A lány érezte, hogyan feszülnek meg az izmai körülötte.

– Semmi baj, Weasley – mondta Pyxis, és megveregette a fiú mellkasát. – Ő Magnus... a párom – mutatta be az őket kritikusan mustráló boszorkánymestert.

– A párod? – kérdezett vissza hitetlenkedve Charlie. Talán a lány nem volt túl meggyőző, miközben a kezét Charlie mellén felejtette. Gyorsan elvette onnan az ujjait.

– Az volnék – bólintott Magnus –, és örülnék, ha nem fürdetnéd meg a kedvesemet fényes nappal az utcán. Tudod, ez az én dolgom.

Pyxis nevetni akart a viccen, de nem sikerült neki. Élesen szívta be a levegőt, nem akart emlékezni semmire. De nem tehetett ellene semmit, a Charlie-val kapcsolatos emlékképek újra meg újra végigszáguldottak az agyán.

– Semmi baj, Magnus – mondta Pyxis, és Charlie-ra nézett. – Leteszel? Jól érzem magam. Teljesen – hazudta, a kezét a még mindig kicsit sajgó mellkasára simította. – Magnus pedig nagyon ügyesen gyógyít, ha mégis arra lenne szükségem.

Magnus elébe ment Pyxisnek, óvón a karjaiba zárta. A boszorkánymester talán ösztönösen, talán rutinból, de tudta, hol érez fájdalmat. Háromszor megkoppintotta ujjaival a lány kulcscsontját, és a fájdalom hirtelen elmúlt. Pyxis köszönetképp félénken megpuszilta a férfi arcát.

– Ő meg kicsoda? – tudakolta összevont szemöldökkel Magnus, és a biztonság kedvéért gyorsan végigtapogatta a lányt, hogy nem sérült-e meg komolyabban.

– Ó, nem meséltem volna róla? – pironkodott Pyxis, és igyekezett úgy tenni, mintha nem érezné kínosan magát. Charlie szemöldöke lángvörös haja tövét érintette.

– Elfelejtetted – biccentett kimérten Magnus. Elengedte a lányt és fölegyenesedett.

– Ő Charlie Weasley – mondta Pyxis. – Az első barátom, még a Roxfort alatt jártunk. Suli után mentünk szét... azóta pedig egészen jó a kapcsolatunk. Ha nem utaztunk volna a bolygó két ellentétes szegletére, vallom, hogy legjobb barátok lennénk most. – Ez persze hazugság volt. Irtózatos veszekedések előzték meg az amúgy pocsékra sikerült búcsúzkodást. De valami benső hang arra késztette, hogy ezt mondja, és sajnos nem igazán tudott ellenállni neki. Egy pillanatra elborította a kétségbeesés: vajon gonosz szülei is ilyen apróságokkal kezdték a bűnös életet?

Vett egy nagy levegőt. Ez csak egy kegyes hazugság, amivel megment egy kínos helyzetet. Hamarosan úgyse látja Charlie-t megint évekig, Magnusszal meg minden folyik tovább a végre kényelmesre alakított mederben.

Charlie is meghökkent Pyxis állításán, de mivel természeténél fogva kedves és segítőkész volt, helyeselt.

– Igen-igen. A legjobb barátok. Ha itt helyben megházasodnék, őt választanám tanúmnak. Pedig van hat testvérem, aki betölthetné azt a posztot, én mégis a kicsi Pyx mellett döntenék.

A kicsi Pyx gyomra összeugrott. Hányszor védte meg így Charlie iskolás éveik alatt! Előretervezés nélkül, mintha a gondolataiban olvasna.

Magnus ezt hallva mintha megnyugodott volna.

– Pompás! – mondta, és homlokon csókolta Pyxist. – Elmehetnénk közösen ebédelni, nem gondoljátok?

Na, erre Pyxis kővé dermedt. Nem, nem értett egyet Magnusszal. Annak katasztrófa lenne a vége.

De Charlie, az a szemét...

Mosolyogva elfogadta a meghívást.

– Még muszáj beugranom a szállásra, elintézni egy-két dolgot a sárkánnyal kapcsolatban, de utána szívesen.

Míg Magnus kezet fogott a varázslóval és megadta az étterem címét, Pyxis azon töprengett, vajon mi történhetett a bestiával. Végül nem volt rá alkalma, hogy megkérdezze, mert Magnus most nagy büszkén hozzá fordult.

– Hát nem nagyszerű? A legjobb barátod és a párod jól kijönnek egymással... Nincs ennél szebb érzés.

Pyxis esetlen vigyorra húzta a száját.

– De, az! Nagyszerű...

/*/

Sajnos az ebéd nem sikerült túl nagyszerűen. Igazából pont úgy telt, ahogy Pyxis elképzelte.

A körülmények tökéletesek voltak – a csillogó víz fölé nyúló teraszon foglaltak asztalt, amit árnyékba borított pár babérlevelű fa és egy sárga napernyő. A zene halkan szólt, a vendégek csendesek voltak; a sós tenger és a sülő hús illata kényeztette orrukat. Koktélt ittak, gyümölcsöt eszegettek előételként, várva a rendelt ebédet.

Magnus kezdte a csatározást, de olyan ügyesen, sunyin és lágyan, hogy Pyxis csak nagy szemekkel nézett. A férfi szinte csak tapogatózott. Nyilván volt tapasztalata emberismeretben – és pontosan tudta, hogy nincs minden rendben a két fiatal mágus között.

– Nos, igen ritka, hogy valakik ilyen közel állnának egymáshoz szakítás után – jegyezte meg Magnus.

– Nagyon ritka – bólintott Pyxis, de a boszorkánymester egyértelműen nem hozzábeszélt. Charlie keze megállt a szőlő felé menet.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan sikerült? – folytatta Magnus.

Charlie lassan hátradőlt. Jóval nehezebben leplezte kritikus pillantását, mint a boszorkánymester. De mentségére szóljon, az utóbbinak jó pár évszázad állt a rendelkezésére, hogy elsajátítsa a technikát.

– Ó, ez jó régre nyúlik vissza, és sok tényezőtől függött. Kiskorunk óta barátok vagyunk – kezdett bele a mesélésbe Charlie. Pyxis úgy támasztotta a tenyerébe az állát, mintha szívesen állna neki nosztalgiázni. Nos, a valóság teljes mértékben ennek az ellenkezője volt. – Az első pillanatban nagyszerűen kijöttünk egymással, még a vonaton találkoztunk. Pyx az egyik kupé sarkában ült és olvasott, egy sárkányos könyvet. Rögtön tudtam, hogy helyet kell foglalnom mellette. Az egész utat végigbeszélgettük, nevetgéltünk, mintha ezeréve ismertük volna egymást.

– Hány évesek is voltatok? – kérdezte csak úgy mellékesen Magnus. Hangosan beleszürcsölt a koktéljába.

– Tizenegy – válaszolt Pyxis. Charlie rámosolygott, de a szeme megvillant. A lány lesütötte a tekintetét. Minek beszél Charlie sárkányokról, ha úgyis rossz emlékeket idéz fel benne a közös életükből?

– De régen voltam én tizenegy éves! – sóhajtott Magnus. Charlie szemöldöke rögtön felugrott a homlokára.

– Menny idős vagy? – szegezte a boszorkánymesternek a kérdést. Pyxis a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta hallani, mit válaszol Magnus.

– Jóval többet éltem és tapasztaltam, mint te – válaszolt rejtélyesen a boszorkánymester. Charlie halkan felhördült. Pyxis örült, hogy elrejtette az arcát, mert nem akarta látni Charlie képét.

– Nem folytathatnánk a vonatúttól? – szólt közbe, amikor meghallott a varázsló vitára utaló éles lélegzetvételét.

– De – mondta komoran Charlie. Kihozták az evőeszközöket és a kenyeret, Charlie rámosolygott a pincérre, majd erőltetett derűvel folytatta: – A következő négy évet legjobb barátokként töltöttük. Minden órára közösen jártunk, mindenhol egymás mellett ültünk a padban, együtt kviddicseztünk, együtt jártuk az erdőt, minden hülyeséget együtt csináltunk.

– Romantikus – szúrta közbe Magnus. Pyxis önző boldogságot szeretett volna érezni, amiért a férfi féltékenykedik, de most legszívesebben lábon rúgta volna. Nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan szüksége lesz rá.

Charlie nem reagált a megjegyzésre, csak regélt tovább.

– Aztán negyedik évvégén – itt tizennégy évesek voltunk, ha érdekel – minden megváltozott. Specializálódnunk kellett, kiválasztani a jövő év vizsgatantárgyait, és ráleltünk a sárkányidomárság szakmára. Egyből tudtuk, hogy ez való nekünk. És valahogy az utána következő nyár... egészen más hangulatban telt, mint az előzőek.

– Gondolom, forróbb lehetett – találgatott Magnus. Pyxis lába meglendült, de a boszorkánymester számított a rúgásra és elhúzta a bokáját. Charlie mindezt nem vette észre, rendületlenül mondta a magáét.

– Végül az ötödik évünk első hetében jöttünk össze. Az erdőben kószáltunk, aztán egyszer csak bumm! Azon kaptuk magunkat, hogy ölelkezünk, csókolózunk, és hevesen szerelmet vallunk egymásnak.

– Mi is majdnem így találkoztunk – tette szóvá Magnus, és mosolyt villantott Pyxisre. A lány érezte, hogy lángra lobban az arca a dühtől. Charlie bosszút akar állni, Magnusban feléledt a vadászösztön, ő pedig itt ül ebben a flancos étteremben, és még a palacsintáját sem hozták ki!

– Romantikus – mondta Charlie gúnyosan. Összecsapta a tenyerét, és nagyot kortyolt a koktéljából. – Aztán hetedik félévkor Pyx kitalálta, hogy mégsem az évekig tervezgetett közös utunkat akarja járni, de erről csak évvégén szólt nekem, és... igen. Összevesztünk, rájöttünk, hogy élettársakként nem bízhatunk egymásban. De barátság azért megmaradt. Még jó! Ha a szerelem nem működik, jó a haverság, nemdebár?

Pyxis torka összeszorult a mese végét hallva. Szörnyen szégyellte az akkori döntéseit, de fiatal volt, és meg akarta váltani a világot, ki akart törni a nevére süllyedő bélyegből. Tisztára akarta mosni a családja becsületét, és azt nem tehette volna a sárkányok mellett. Ellenben az aurorság remek lehetőséget kínált volna erre... ha nem rontja el.

A szeme égni kezdett, miután Charlie sikeresen feltépte a régi sebeket.

– Menj el, Weasley – kérte suttogva.

– Még ki sem hozták a levest – mondta Magnus.

– Nem érdekel – rázta a fejét Pyxis. A fogát csikorgatta dühében. Tudta, hogy menten felrobban valami üveg az asztalon, ha egy pillanattal tovább bámulnia kell Charlie Weasley álszent képét, aki valóságos megtestesítője volt saját lelke sötét oldalának.

– Nem érdekel – ismételte erélyesen. – Azt akarom, hogy tűnjön el innen.

– Nem gondolja komolyan – szólt békítőn Magnus, de Pyxis farkasszemet nézett Charlie-val.

– Komolyan gondolja – bólintott az idomár. – Én már csak tudom. A majdnem tíz éves ismertségnek ez az eredménye. Tisztában vagyok a gondolataival.

– Csak húzz el innen – förmedt rá Pyxis. Az asztalra csapott – így ennek be lehetett tudni a förtelmes üvegcsörömpölést, amit a darabjaikra robbanó koktélosüvegek okoztak.

– Üdv néktek! – mondta álkedélyesen Charlie, Pyxis hallotta a hangjában a fájdalmat, de nem törődött vele. Magnus a karjára tette a kezét, de most vele sem akart foglalkozni. Össze akart gömbölyödni egy sarokban, üvölteni és sírni, és elátkozni mindenkit a pokolba.

/*/

A balesetbe fúló ebéd végül félbemaradt, Magnus a szállodától kéretett szendvicseket, de Pyxis hozzájuk sem nyúlt. Később rájött, hogy jó lett volna, ha legalább egy kicsit eszik – így a Mágiaügyi Minisztériumban majd éhen pusztult.

Nagyjából egy órával az incidens után érkezett egy levél – a sárkányos balesetet és az üvegrobbantgatást úgy tűnt, nem tolerálja az olasz mágushivatal, így bekérették egy tárgyalásra Pyxist. A lány gyanította, hogy észrevették amerikai és angliai priuszait, azért csapnak ekkora felhajtást egy kis muglik előtt való varázslás miatt.

Magnus ragaszkodott hozzá, hogy csinosan öltözzön föl a tárgyalásra, de Pyxis szerint nem volt semmi értelme – nagyjából öt százaléknyi esélyt látott arra, hogy maradhasson, ahol van. És akkor még jó, ha nem csukják le.

Magnus boszorkánymesterként nem léphetett be a Mágiaügyi Minisztériumba. Abban a sikátorban búcsúztak el, ahol a csatornafedélen várt egy szürke talárba öltözött varázsló, aki idegesen nézegette az óráját.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Magnus, de teljesen fölöslegesen. Pyxis valahogy tökéletesen higgadtnak érezte magát.

– Tudom. – Megcsókolta Magnust, ám a csóknak most keserű utóíze volt, hiába bújt a férfihoz a lány.

– Sok sikert! – intett Magnus, és a falnak dőlt, mintha így akarna maradni a tárgyalás végéig.

Pyxis odalépett az olasz varázslóhoz, aki vadul hadonászott neki a pálcájával.

– Vieni, vieni!

A csatornafedélen kényelmetlenül összepréselődve ereszkedtek le a föld alá – kellemetlen egy lift volt, azt meg kell hagyni. A levegő nyirkos és dohos volt, de Pyxis legyőzte a késztetést, hogy elkezdjen köhögni.

Az olaszok Minisztériuma nem sokban különbözött a brittől onnantól, hogy leértek a csarnokba – szobor, szökőkút, kandallók, pultok, liftek. Mind pipa. Világos falú folyosókon vezette végig az olasz fickó Pyxist, a falakon dallamos nevű, pergő nyelvű boszorkányok és varázslók festményei függtek.

A tárgyalóteremnél újra megszólalt a szürke köpenyes férfi.

– Menjen be! – Erős akcentussal beszélte az angolt, mintha zavarná a fogsora a beszédben.

Pyxis bólintott, vett egy nagy levegőt, és belökte az ajtószárnyakat. Eddig sikerült nyugodtnak maradnia, amikor azonban belépett, hirtelen elfogta a pánik. A félkör alakú terem egyik oldalán egy hosszú asztalnál Charlie Weasley és a többi sárkányidomár ült, a vörös hajú fiú mellett maradt egy gyanúsan üres hely.

– Foglaljon helyet! – szólt erélyesen egy szőke kontyos boszorkány arról az emelvényről, ahol az olasz mágusítélőtanács nézett le rájuk. Mind szigorúan szuggerálták őket, ruhájuk kifogástalanul festett.

Pyxis engedelmeskedett. Nem nézett egyik idomárra sem, a tekintetét egyenesen a bíróra szegezte. Amerikában megtanulta, hogy: ne vágjon közbe, amíg a bíró beszél; ne heveskedjen; röviden válaszoljon és legyen alázatos.

A szőke boszorkány törvényparagrafusokat ismertetett, mely szerint nem szabad mágikus lényeket álcázóbűbáj nélkül tartani, mennyi ember kell a felügyelethez, ésatöbbi, ésatöbbi. Pyxis nem igazán figyelt rá – akármennyire is próbált nem félni, izzadt és remegett a térde. Az ezt megelőző két tárgyalása nem sült el jól. Ez a harmadik alkalom... borzasztó következményei is lehetnek.

A szőke boszorkány most Pyxis felé fordult, ismertette a jelenlévőkkel az előéletét, a családja bűneit. Minden tekintet rászegeződött a teremben, a sárkányidomárok aggodalmas, ijedt pillantásokat vetetettek rá. Azon aggódott, hogy esetleg kicsordulnak a szeme sarkába gyűlt könnyek, de aztán Charlie megszorította az ölében nyugvó kezét, amitől kicsit jobban érezte magát.

– Az ítélet pedig nem más – hangoztatta a nő, és éles pillantást vetett Pyxisre –, minthogy a holnapi naptól fogva két teljes évig nem teheti be a lábát Olaszországba a hölgy, papíron kap egy hivatalos figyelmeztetést, amit mindig magánál kell tartania; ezen kívül pedig büntetésként egy évet kell eltöltenie a román sárkányrezervátumban, ahol közmunkát fog végezni.

Pyxis először megkönnyebbült. Aztán sokkot kapott. Szerencsére annyira magánál volt, hogy ne kezdjen el üvöltözni az ítélethozó főboszorkánnyal, de... teljes mozdulatlanságba dermedt, mielőtt dühroham törhetett volna rá. Egyáltalán nem akart Erdélybe utazni. Charlie Weasley-vel. Kizárt dolog.

Persze tudta, hogy fölöslegesen panaszkodik magában. Nincs választása.

Charlie elengedte a kezét. Ezek szerint ő sem vágyott egy közös egy évre.

A boszorkány elmondta az idomárokról és a sárkányról való döntés eredményét is.

– Visszatérnek vele a rezervátumba, és két hónapot kapnak arra, hogy szelídnek vagy idomítottnak minősítsék szakértőink. Ha ők nem így értékelik a bestiát, végezniük kell vele.

Az idomárok egy emberként szisszentek fel. Pyxis ráharapott a nyelvére, de abból, ahogy Charlie rásandított, tudta, hogy valami hangot így is sikerült kiadnia magából.

Szegény sárkány! Senki nem érdemel ilyen sorsot.

Még mindig remegő térdekkel hagyta el a termet. Charlie és egy olyan harminc év körüli férfi ment utána.

– Várjon, kérem – állította meg a férfi. Barna haja volt, széles válla, nagy szakálla és bőr mellénye. Charlie hozzá képest piszkafának tűnt.

– Igen, uram? – Pyxis összefonta a karját a mellkasán, és idegesen dobolt a lábával.

– A nevem John Cottler, a csapat vezetője és kiképzője. Holnap korán reggel indulunk. Azon a téren találkozunk, ahol a sárkányt megfékeztük.

– Ahol a vízbe estem – bólintott Pyxis, és sunyiban Charlie-ra nézett, de a fiú a cipőjét bámulta.

– Igen – biccentett a férfi is, majd elfordult. – Viszlát, kisasszony!

A két fiatal feszengve maradt kettesben. Pyxis épp kitalált valami kevésbé kellemetlen szöveget, amivel leléphet, de Charlie megszólalt.

– Sajnálom az ebédet – motyogta, és végre valahára felnézett azokkal a nagy, csokibarna szemeivel. – Nem tudom, mi ütött belém. Régen találkoztunk, és még régebben ültünk egyhelyben anélkül, hogy martuk volna egymást...

Pyxis csak bólintott, nem tudta, mit mondhatna. Charlie a jobbját nyújtotta felé.

– Kössünk békességet, rendben? Nem akarok hadakozni az elkövetkezendő egy évben.

– Lehetnénk barátok? – vetette fel Pyxis. – Már ha ahhoz nem csalódtál bennem elég nagyot, hogy barátok lehessünk.

Charlie mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem bírtad ki, igaz? Mindegy. A múlt az múlt, most a jelenben vagyunk.

Pyxist kirázta a hideg. Majdnem ugyanezt mondta Magnus is...

– Akkor barátok – mondta. Esetlenül intett. – Most mennem kell. Holnap találkozunk.

Charlie csak nézte. Pyxis sem indult el, bámult vissza. Meg akarta ölelni a fiút, de nem mert kezdeményezni. Már épp feladta volna az ötletét, amikor Charlie félénk vigyorra húzta a száját, és oldalra tárta a karjait. Pyxis elfojtott mosollyal és nevetéssel, megkönnyebbült szívvel bújt oda a fiúhoz. Azok a karok zárták be a tökéletes zugba, amik kiskora óta mindig is tették.

– Köszönöm, hogy kihúztál délután – suttogta Charlie fülébe, mielőtt túl hosszúra nyúlhatott volna az ölelés. A fiú biccentett, még mindig vigyorogva. Pyxis is elvigyorodott, aztán, mintha nem is most kapott volna büntetést, egy olasz auror kíséretében szinte szökdécselve, jókedvűen hagyta el a Minisztériumot.

/*/

Magnus nem örült az egyéves távollétnek.

– Ugyan, nem lesz az sok – nyugtatta Pyxis, miközben minden szükséges holmiját pakolta össze egy sporttáskába. – Különben is, találkozhatunk majd. Eljössz hozzánk meg minden. Portállal. Aztán sétálunk az erdőben, megnézed a sárkányaimat, alszol az ágyamban, eszed a keserű kosztomat... meg fogjuk oldani, ne félj, szerelmem.

Magnus az ágyon ült, eddig komoran bámult maga elé, de most felmosolygott Pyxisre. A lányt ez annyira meghökkentette, hogy még a pakolást is abbahagyta.

– Igazából örülsz ennek az útnak, nem igaz? – kérdezte Magnus. Pyxis megvonta a vállát. Először csak ennyivel akarta elintézni a kérdést, de aztán rájött, hogy itt ül mellette Magnus, akiben megbízhat – az egyetlen, akinek bevallhatja az érzéseit, a múltbéli döntéseket.

– Szerettem volna sárkányidomár lenni – mondta, és leült Magnus mellé. – De végül azért döntöttem az aurorság mellett, hogy esélyem se legyen a szüleim irányába elmenni. Ha a jót szolgálom, hogy lehetnék gonosz?

Magnus sokat tudón harapta be a száját, mielőtt válaszolt volna.

– Hidd el, ha igazán gonosz lenne a lelked, a jó szolgálása közben is megtaláltad volna a szüleid útját. Sőt, az talán még veszélyesebb is lett volna. – Megpuszilta Pyxist, aki figyelmesen hallgatta. – De emiatt nem kell aggódnod. A legjószívűbb boszorkány vagy kerek e világon. Meg sem érdemellek.

Pyxis szégyenlősen mosolygott. Hosszasan megcsókolta Magnust, majd közösen folytatták a pakolást.

/*/

A reggel egyszerre volt fájdalmas és izgalmas. Pyxisnek nehezére esett elválnia friss szerelmétől, ugyanakkor várta az életet, amire kiskora óta vágyott.

Amikor a térre értek, az idomárok már felsorakoztak. Charlie kócos hajjal állt köztük – Pyxis biztos volt benne, hogy nem fésülködött. De hát ő már csak ilyen volt. Kerülte a fésűt, ahogy tudta.

– Szeretlek, Magnus – mondta halkan, mielőtt odament volna a csapathoz. – Hiányozni fogsz, de sokat fogok írni neked és sokat fogsz hozzám jönni, és minden a lehető legjobb lesz – fogadkozott, és karjait a boszorkánymester nyaka köré kulcsolta.

– Minden a lehető legjobb lesz – ismételte Magnus komor hangon. Keveset aludt, biztos azért van ilyen rossz kedve, gondolta Pyxis. Lábujjhegyre állt, csókot kért a boszorkánymestertől, aki engedelmesen hajtotta le hozzá a fejét, mohón érintette össze az ajkukat.

Amikor elváltak egymástól, Magnus szép macskaszemében szörnyű fájdalom lángolt. Pyxis szánakozva cirógatta meg a férfi arcát, aki válaszként belecsókolt a tenyerébe.

– Minden jót, szerelmem. Adieu, Pyxis!

A boszorkány integetett, és a csomagjait fogva hátrált a büntetése – a hatalmas ketrecbe zárt altatott sárkány, a komor idomárok és a tündérien kócos Charlie Weasley – felé. A büntetés felé, ami minden bizonnyal élete kalandja lesz.

~VÉGE~