Köszönöm a támogatásotokat! Love youuuuuu ♥

Akkor belépett az ajtón apám. Az apám volt az, teljes valójában, akit utoljára talán egy évvel azelőtt láttam. Haja őszebb, arca soványabb, de megtört arckifejezése nem változott. Ő volt az, akit a legkevésbé akartam látni. Nem tudtam mire számítsak, szinte valótlannak tűnt  az egész, mintha csak a szél fújta volna be az ablakon.

- Hyejinah! - Nem szóltam. - Hát életben vagy!

Hogy a fenébe tudta apám megoldani, hogy most kibújjon a kis barlangjából? Eddig csakis a saját érdekeit tartotta szem előtt, nameg a saját biztonságát. Hol volt akkor, amikor szükségem lett volna rá? Nem értem miért idegesítem magam még mindig egy olyan történeten, ami ismétli önmagát. Minden alkalommal épp akkor tűnt el, amikor a leginkább ott kellett volna lennie.

- Nincs szükségem a színjátékra...apa.

- Kérlek hallgass meg engem! - Az édesapám odahúzott egy széket az ágyam mellé, majd leült. - Csak öt percet kérek. - Meg akarta fogni a kezem, de nem engedtem, elrántottam előle és elfordultam. - Elhagytalak. Tudom, hogy te ezt nem érted meg, de el kell hinned, hogy mindent a te javadra tettem, mindent! Nagy felfordulást okoztam, de szeretném helyrehozni.

- Nagy felfordulást? - nevettem fel. - Ez elég gyenge szó.

- Hyejinah, tudom, hogy gyerekkorod óta engem okolsz anyád halála miatt. Azt az egyet sohasem fogom tudni helyrehozni, ez tény. Azt viszont nem akarom, hogy a te jövőd is miattam, az én hibámból alakuljon másképp.

- Ezt hogy érted? - fordultam vissza.

- Ez az egész egy óriási félreértésből alakult ezzé a káosszá. - Édesapám frusztráltan beletúrt a hajába, aztán tenyerébe temette az arcát.

- Nem értem miről beszélsz!? Egyébként is azt hiszed, hogy csak így felbukkanhatsz a semmiből és majd a nyakadba ugrok? Hát tévedsz. - fújtattam. A szemem megtelt könnyel, a pulzusom azonnal gyorsabban kezdett verni az idegességtől.

- Bocsánatot akarok kérni mindenért. Nem voltam melletted, amikor kellett volna, gyáva voltam és elmenekültem. A Taehyung kezébe dobtalak ahelyett, hogy magammal vittelek volna. Ostoba voltam és nem gondoltam át jól a dolgokat. Most már szeretném, ha velem jönnél. Ha felépülsz, szeretnélek magammal vinni téged és vigyázni rád. Édesanyád is ezt szerette volna.

- Ne gyere nekem anyával és a hülye bocsánatkéréseddel! Ezzel késtél kicsit, mondjuk úgy egy egész életnyit! - kiabáltam indulatosan.

- De ezért vagyok itt. Amíg bujkáltam, sikerült egy elég erős csapatot magam köré gyűjtenem. Most már védve lennél kislányom.

- Az egyetlen ember, akit apámnak tekintek, az nem te vagy!

- Had' mondjak valamit. Hallottam, hogy Taehyung megkörnyékezett téged. Ha az én világomba nem akartál bekerülni, mert kegyetlennek tartottad, az ő világa még kegyetlenebb. Távol kellett volna tartanod magad tőle!

- Ó, most nevelni próbálsz? Hát én meg hadd mondjam el, hogy tojok a nevelésedre! Apropo, ha tudni akarod, Taehyung lehet akármilyen kegyetlen, de van szíve és sokkal jobban bánt velem, mint te valaha.

- Ha bármi történne... - Apám felállt a helyéről és folytatta. - én figyelmeztettelek. Várom a napot, mikor belátod merre halad az életed. - Sarkon fordult és elindult az ajtó felé, de meggondolta magát és visszafordult hozzám. - Üzenem Taehyungnak, hogy nem én vagyok az, akit keres. Nem én öltem meg a nagybátyját. - Ezzel a mondattal zárta mondandóját és kifordult az ajtón.

Azt hiszem őszintén mondhatom, hogy ez volt a legkegyetlenebb gyógyulási folyamat, amiben részem lehetett. Egy percnyi nyugtom nem lehetett, mert mindig kaptam valami újabb hírt, ami felforgatta a világot körülöttem. Mégis, ebben a forgatagban Taehyungra gondoltam. Valamiért azt éreztem, hogy ha ő a karjában tartana, akkor minden rendben lenne. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy felhívjam-e és megosszam-e vele azt, amit apám mondott. Mennyire alattomos módon változott át önmagát sajnáltató stílusból egy tipikus aljas módiba, ami a kedvence. Mennyire lehet igaz az, hogy nem apám volt a tettes? Ha nem apám a tettes, akkor ki? De miért higgyek neki? Milyen érvek szólnak mellette? Szinte fuldokoltam a feldolgozatlan történésektől. Valami kellett, ami kizökkent a gondolataimból, így csöngettem az ápolónőnek, aki azonnal hozta a tolószéket és nehézkesen beleültetett. Felemeltem a kórházi ruhámat és a nagy részét az ölembe helyeztem, hogy ne akadjon be a kerekekbe, így mentünk ki az ajtón. Mikor kiléptünk, meglepődve figyeltem fel arra, hogy Taehyung három embere áll az ajtóm előtt, két másik fekete ruhás pedig a folyosó végén.

- Hae-Ri, ők hogy kerültek ide és miért vannak itt?

- Ők azóta itt vannak, hogy te bekerültél. Nem láttad még őket?

- Nem. Nem értem, hogyan?

- Valószínűleg Mr. Kim volt, aki titokban iderendelte őket, többet sajnos én sem tudok.

A szívem nagyot dobbant tudva azt, hogy Taehyung még mindig törődik velem. Lehet beteges, hogy ilyen hamar megbocsájtottam neki és hogy hagyom, hogy hiányozzon, de nem tehetek róla, az érzéseimnek ezen a ponton már képtelen vagyok parancsolni. Csak azt nem értettem, hogy ő miért nem látogat meg engem? Arra számítottam, hogy beszél majd a nagybátyámmal és rendbehozzák a dolgokat egymás között. Taehyung nem olyan, aki ilyen könnyen feladja, így egy kicsit elhúztam a számat arra a gondolatra, hogy nem keres engem. Folyton az járt az eszemben, hogy ez olyan apám féle húzás, mint amikor az embereit bízta meg, hogy ajándékot vegyenek nekem, vagy mikor velük mentem vidámparkba, mert apukám sohasem volt hajlandó elkísérni. Taehyung is az embereit küldte ahelyett, hogy ő vigyázna rám. Próbáltam elkerülni, hogy apámhoz kezdjem hasonlítani őt, ezért a képzeletbeli buborékfelhőmet azonnal elhesegettem a fejem felől. Ha apám ilyen könnyen hatással van rám, akkor a későbbiekben is befolyásolni tud majd, amit már kinőttem, amit már nem szabad megengednem.

Mikor kiértünk a kertbe, megkértem Hae-Rit, hogy egy pillanatra hagyjon magamra, szerettem volna összeszedni a gondolataimat. Mikor az ápolónő elment, a szemem azonnal kikerekedett a látványra, ami elém tárult.

Egy magas tölgyfa alatt megpillantottam Taehyungot. Nyúzott, keserves arccal állt a fa alatt, fehér ingjében. Szeme azért messziről is mosolygott rám. Legszívesebben felugrottam volna a székből, de a szabadon járkálás elég luxusnak számított akkor nekem, így csak a nevét tudtam kiáltani.

- Taehyung!

Láttam az arcán a meglepődést, mintha nem hitte volna el, hogy őt hívom.

- Hyejin...- Szinte suttogta a nevemet. Egy pillanatig tétovázott, de aztán elindult felém, leguggolt a tolószék előtt és a szemembe nézett. Felemelte a kezét, hogy megsmimogassa az arcomat, de nem tudván, hogy mit fogok reagálni, azonnal leengedte azt. Előrenyúltam, amennyire tudtam, megfogtam a kezét és tenyerét az arcomhoz emelve, belehajtottam a fejem. Taehyung meglepődött és megkönnyebülten fújta ki a levegőt. - Édes Hyejinem. Kérlek bocsáss meg nekem. - suttogta.

- Nincs mit megbocsájtanom. Megértettem a világodat. Lehet, hogy én is ugyanezt tettem volna anyámért.

Szeme azonnal felcsillogott. Rátámaszkodott a tolószék két karjára, majd közelebb hajolt az arcomhoz és egy puszit nyomott rá, az orromra, a homlokomra, a szemhéjaimra, aztán a számhoz ért, engedélyemre várva. Egy szót sem szóltam, csak tenyereim közé fogtam az arcát, közelebb húztam magamhoz és úgy csókoltam, mintha egy örökkévalóság óta nem láttam volna. Először talán megdöbbenést éreztem csókjában, de aztán két kezével megragadta az arcomat és ő is úgy csókolt vissza, mintha nem létezne a tér, sem az idő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ajkainak nem eper íze volt, vagy csak az én fejemben, mert az volt a kedvenc gyümölcsöm és hát Taehyung, ő kiváltképp a kedvenc gyümölcseim közé tartozott. Mikor elengedtük egymást, mindketten levegő után kapkodtunk és szélesen elmosolyodtunk. Taehyung ajkába harapott és úgy próbálta visszatartani boldogságát, kemény vezérhez illően.

- El se tudod képzelni, hogy mennyire féltem ettől a pillanattól. Azt hittem nem fogsz tudni nekem megbocsájtani. Azt hittem elveszítelek...

- Engem ennyivel nem tántorítasz el. Megedzettél. - nevettem fel. - Hogy vagy? - kérdeztem.

- Furcsa, hogy ezt épp te kérdezed. - mutatott a kötéseimre. - Hogy őszinte legyek, pokolian voltam. Nem tudtam, hogy lehet itt valami, de úgy tűnik engem is átvágott. - mutatóujját a szívére helyezte, mire elmosolyodtam.

Lenyűgöző az, hogy ennyi idő alatt ennyire átfordult benne valami.

- Pedig nem nézel ki pokolian. Nézz rám, nem is fésülködtem napok óta.

- Így is gyönyörű vagy. - Taehyung megsimította az arcomat, majd a földet kezdte el bámulni. - Tudok róla, hogy nálad járt az apád. Én...annyira sajnálom, amit körülötted okoztam.

- Nem te okoztad, apámtól indult ki minden. Nem te vagy a hibás. Elegem van már a bocsánatkérésekből. Nem akarom, hogy mégegyszer valaki ezzel jöjjön nekem. Nem vagyok porcelánbaba, képes vagyok elviselni nehézségeket, meg ha nem is, össze tudom szedni magam, csak időre van szükségem...

- Tudom. Én tudom, most már látom.

- Apám mondott egy nagyon érdekes dolgot. Nem tudom, hogy jó ötlet-e megosztanom veled, de szükségem van arra, hogy véleményt mondj erről, mert egyedül nem tudom összerakni a kirakóst.

- Hmm?

- Azt mondta, hogy nem ő volt. Nem ő ölte meg a bácsikádat.

- Az lehetetlen.

- Én is ugyanerre gondoltam. Nem tudok hinni neki.

Taehyung egy pillanatra elgondolkozott. Felállt, majd zsebredugott kézzel fel-alá kezdett el járkálni. Összeráncoltam a szemöldökömet:

- Mire jöttél rá?

- Egy pillanat...- A fürtösöm járkált egy ideig, majd megszólalt: - Tudom kit kérdezhetünk meg.

- Kit?

- A nagybátyád tud ebben segíteni.

- A bácsikám?

- Igen, ő.

- Mégis hogyan? Miért?

- Majd elmondom. Azt hiszem elég volt mára ennyi információ számodra. Viszont...arra gondoltam, hogy visszajöhetnél a birtokra velem.

- Nem tudom Taehyung. Jó ötlet ez? Még nem is...

Nem hagyta, hogy befejezzem, ő folytatta:

- Persze, hogy jó ötlet. Miért kellene itt szenvedned, mikor visszaköltözhetnél hozzám is? Isa gondodat tudná viselni, meg én is...Főleg én. Féltelek itt.

- De hát te küldted ide az embereidet, hogy vigyázzanak rám. Miért féltesz?

- Egy kicsit megváltoztak a dolgok, amióta a kórházban vagy. Menjünk, sétáljunk egyet.

Taehyung a hátam mögé állt, majd megfogta a tolószék két fogantyúját és tolni kezdett a kerti úton.

- Mennyire komoly a helyzet?

- Úgy döntöttem, hogy szembeszállok Dong-Min-al. Itt az ideje.

- Hogy mit csinálsz?!

- Hyejin, nem hagyhatom annyiban az egészet. Te is beláthatod, hogy itt az idő, hogy véget vessek mindennek. Felkavarta az állóvizet és van egy olyan érzésem, hogy lesznek még meglepő események. Bíznod kell bennem.

- Taehyung nem keverheted ilyen helyzetbe magad. Úgy érzem, hogy ehhez túl sok közöm van és miattam nem teheted ezt. Nem veszélyeztetheted most a te életedet is.

- Butaság. Én már hozzászoktam ehhez és hidd el, nem kell féltened. Azt mondtad most már elfogadod a világomat.

-  Elfogadom, de attól nem fogok öröm táncot járni, de a szarba' is Taehyung, azt hittem egy pillanatra megnyugodhatok. - fordultam hátra.

A fürtösöm megfogta a vállamat és szépen visszafordított.

- Meg is nyugodhatsz. Még nincs megtervezve minden, szóval van idő. Úgy számoltam mindennel, hogy nyugodtan felépülhess. Átrendeztem a szobádat, barátságosabbá tettem, hogy kényelmesebb legyen számodra minden. Hazajöhetnél.

Elpirultam Taehyung kisfiús énjének megmutatkozására. Azt mondta, hogy hazamehetnék. Olyan izgatottnak tűnt, nem akartam elvenni a kedvét és ha őszinte akarok lenni, azt gondoltam, hogy talán tényleg biztosabb lenne, ha az ő védelme alatt lennék. Ő tutira tud valamit, amit én még nem.

- Rendben. Benne vagyok.

☾♡

Taehyung igazat mondott a szobámmal kapcsolatban, talán még túl lányos is lett. Nevetnem kellett a gondolatra, mikor megláttam a baldachinos ágyat, fodros kis ágyneművel.

Egymás mellett feküdtünk szótlanul, kezeink mellettünk pihentek és csak meséltünk egymásnak.

- Ezt a sebet pedig akkor szereztem, mikor a bácsikám tanított biciklizni, ezt meg akkor, mikor feldobtam egy követ és visszaesett.

- Hú, szerettél veszélyesen élni. - ugratott Tae.

Én is nevettem. Igaza volt, mikor azt mondta, hogy jobb lesz nekem a házban. Bár meg kellett harcolnom a bácsikámmal ezt az egészet, de hiányzott minden, amit azelőtt utáltam itt. Az pedig, aki a legjobban hiányzott, ő mellettem volt.

- Beszéltél már Dong-Hyun bácsival?

- Még nem. Kész lennél hallani az igazságot?

- Viccelsz? Tűkön ülök, hogy megtudjam honnan jutottunk el idáig és miért. Ha igazat mondott apám azt is szeretném hallani, ha hazudott, azt is.

Taehyung aggódó tekintete szinte fúrta az oldalamat.

- Tae, ettől nem fogok másképp nézni rád és remélem te sem rám. Amit apám tehetett, tett, vagy tenni fog, az nem én vagyok. - ingattam a fejem.

- Tudom. - mosolyodott el keserédesen. - Viszont van egy rossz hírem.

Szerintetek jól tette Hyejin, hogy megbocsájtott? Mi lehet a rossz hír? Várom a tippjeiteket kommentben:)