- Ugyan már Lia! Kérlek szépen. Ártani úgysem árthatok – győzködött nővérem. Hogy miről?

- Yolanda. Augusztus van, és nekem még van egy évem. Nem akarok a kelleténél nagyobb feltűnést kelteni. Szóval elhiheted, nem akarok átesni a te gyakorlásodon... a végén még kitudja mi lesz belőlem! – magyaráztam meg kedves testvéremnek a problémámat.

- Értem én, de osztályelső voltam, szóval nem kell aggódnod.

- Rendben! De ha rám szállnak, akkor magántanuló leszek! – egyeztem bele végül Yo unszolásába és a kezei alá feküdtem. Mielőtt félreértitek, nem úgy!

Othelia Ader vagyok, tizennyolc éves és a Walter Burley Griffin High School tanulója vagyok. És az előző beszélgetés takarja az én születésnapi ajándékom.

Yolanda Ader, a nővérem, 25 éves és most fejezte be tanulmányait. Ha jó szót akarok rá keresni, akkor azt mondom, hogy a szépségiparban Ő egy... mindenes. Mindenhez ért egy kicsit. Jelenleg is engem akar „átalakítani". Hogy miért? Mert állítólag jót akar nekem.

Mondjuk úgy, hogy nem én vagyok az iskola legmenőbb, legszexibb lánya. Jól tanulok – értsétek úgy: stréber vagyok – és kihágásaim sincsenek. Az a tipikus jó kislány vagyok. Szemüveges, fogszabályzós voltam. Nem szoktam magam kihúzni, és minden egyes nap befont hajjal jelentem meg iskolában. Átlagos ruhaviseletem az egy trapéz szárú nadrágból, és színes, rikító, csíkos pulóverekből állt. Milyen szexy, nem?

A fogszabályzómat most júniusban szedték le. Így Yo-nak olyan jó ötlete támadt, hogy kipróbálja osztályelső tehetségét. A szemüvegem kontaktlencsére cseréltette, szemöldököm kiszedte, és az a fájdalmas gyantázás... Remélem értitek. A ruhatáramat is lecseréltette velem és a régi gönceimet meg eladományozta. Vagyis fordítva. Először adományozta el, hogy muszáj legyen ruhákat venni...

És most itt vagyok. Szeptember elsején a tükör előtt állva és magamra sem ismerve. Hosszú fekete hajam kivasalva. Egy világos farmerrövidnadrágot vettem fel, hozzá egy kék, ujjatlan inget, aminek az alját elől meg kell kötni. Ezeket megspékelve pár arany kiegészítő, amit mondjuk feleslegesnek tartottam, illetve egy fekete bakancs. Elismerem, nem is néztem ki olyan rosszul.

Nővérem boldog mosollyal ölelt át hátulról és elégedetten figyelte tükörképem.

- Remekül nézel ki. Látod milyen szép vagy? – kérdezte és eltűrte hajam bal vállamra.

- Na jó. Talán értesz hozzá egy kicsit. De nekem mennem kell. El fogok késni. – mondtam és gyorsan összeszedtem a cuccaimat.

- Várj, még egy valami – mondta és elővett egy rúzst. Egy fekete rúzst. Berúzsozva számat tette el a táskámba és megsimogatta arcomat. – Hajrá kislány! Szurkolok.

Ezzel hagytam el a házunkat és indultam meg az iskolába. Félek ettől az egésztől.

Odaérve nagy levegőt vettem és lehajtott fejjel léptem be a pokol kapuján. Ahogy a folyosón sétáltam éreztem, ahogyan nem egy szempár szegeződik rám. Tudtam, hogy hülyén nézek ki. Bemenekülve osztályomba, szapora léptekkel ültem le a megszokott helyemre. Figyeltem, ám semmilyen beszélgetést nem hallottam. Itt is mindenki engem nézett. Beharapva alsó ajkam, vakartam meg jobb lábammal bal lábszáram és vártam mikor kezdenek el röhögni. Ám ez nem történt meg. Helyette valaki a padom elé lépett és rátámaszkodott arra. Felpillantva nem is hittem a szememnek.

Luke. Szemétláda. Hemmings. Amióta csak ismerem Ő meg a haverjai nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy nevetség tárgyává ne tegyenek. Még ha a lányok csinálnák, megérteném... De ők?

- Nem hallottam róla, hogy új osztálytársat kapnánk. Nem akarsz velünk beszélgetni? Hogy hívnak? – kérdezte azzal a fogcsillogtató mosolyával, amivel meghódítja a lányok szívét, miközben fejével a bandája felé bökött. Odafordítva fejem mértem fel a terepet, majd visszanéztem rá. Nem tudtam mit mondja erre, de ha már új külső... Megérdemli, hogy visszaszóljak.

- Mennék én, de nem hinném, hogy ... – mértem végig és mosolyra húzva fekete ajkaim néztem vissza rá – olyan, mint te, szívesen fogadná az olyat, mint én. A nevem? Várd meg az ofőt és a névfelolvasást, hogy megtudd. – mondtam és elfordítva tekintetem vettem elő telefonom, illetve fülhallgatóm, hogy eltereljem a gondolataim az előbbiről. Ez nagyon nem volt jó ötlet.

Becsengettek. Bejött az ofő is.

- Gyerekek, a névsor után, kiosztom az órarendeket és a főbb dolgokat elmondom. Ezeket 3 tizenöt perces órák keretein belül. – mondta és, amint elkezdte olvasni az órarendet éreztem, hogy egy tekintete lyukat üt a hátamba. Miért én voltam az első a névsorban? – Lássuk csak: Ader?

- Jelen! – szólaltam meg hangosan és hallottam, ahogyan valaki a meglepettségtől szépen leköpi az előtte ülőt, a másik meg valami nagyon magas hangon felsikít. Hátra fordulva láttam, ahogyan Hemmings előre hajolva törölgeti állát. Na, most mit szólsz Luke?

- Valami baj van, Mr. Hemmings. – nézett fel Mr. Zen a naplóból és várta a fiú magyarázatát.

- N-nincs semmi probléma Tanár úr – magyarázott és rám vezette tekintetét. Előre fordulva jelent meg arcomon egy mosoly, majd tovább hallgattam a zenét, amíg a tanár nézte ki nincs már rögtön az első napon.

Amint a Tanár úr kilépett a teremből felállva indultam utána. A szekrényhez lépve kezdtem kipörgetni a kódot, de egy, a fejem mellett a szekrénynek támaszkodó kéz megakadályozott benne. Nagyot sóhajtva fordultam, meg, hogy egy gyönyö... kék szempárral találjam magam szembe. Úgy tűnik nem tudott mit mondani.

- Most már a macska is tövig rágta a nyelved Hemmings? – kérdeztem felvont szemöldökkel és leütöttem magam mellől a kezét. – Veled ellentétben, valaki ki szeretné venni a cuccait a szekrényből – mondtam és fordultam vissza. Ám félúton megint a karom után nyúlt és visszafordított.

- Most biztos azt hiszed, hogy pár ruha csere, meg egy kis hajvasalás szebbé tesz, de ne hidd ezt – hajolt oda fülemhez, hogy tudassa velem.

- Nem hittem volna, hogy ennyi szót ki tudsz mondani egymás után. És értelmesen. Kigondolta volna, hogy nem csak a lábad között van agyad – néztem előre. Nem hagytam, hogy megfélemlítsen. Mielőtt még válaszolhatott volna elsétáltam. A legközelebbi mosdót vettem célba és csengetésig ott maradtam.

A nap végéig hála égnek már nem futottam össze Lukekal. Amint kicsengettek gyorsan menekültem ebből az iskolának nevezett pokolból és hazaindultam. Ilyen gyorsan még biztosan nem értem haza. Köszönve Yonak csak felszaladtam a szobámba és az ágyamra dőltem. Kész kínszenvedés lesz az utolsó évem.

Nem tudom, hogy mennyien lennének kíváncsiak a folytatásra, ezért szeretnélek titeket megkérdezni. Lenne érdeklődő a folytatásra_? :D