Elől ülök a kocsiban. Cam vezet, hátul pedig Nicholas és Shan. 10 perce kocsikázunk, de eddig csend volt, ahogy elindultunk.

-Messze van még?-néztem a visszapillantóba, hogy lássam a navigátorunkat.

-2 órás az út. Most hagytuk el még a várost, úgy 5 perce. Szerinted?-kérdezte szarkazmussal.

Néma csend. Izgi velük utazni.. Nicholas pedig a szokottnál, most teljesen az ellenkezője. Nem hangos, hanem csendes. Nem hülyéskedik, inkább komoly. Talán azalatt az egy hónap alatt ténylegesen felnőtt lett? Vagy csak izgul? De ő miért izgulna? Nekünk kéne, mégis én halál nyugodt vagyok.

-Mi történt a szüleiddel?-szólalt meg Cameron. Olyan hirtelen tette, hogy megijedtem, és megfogtam a kezét. Reflexek.. Fogjuk arra.

-Ez hogy jött ide?-próbálom kikerülni a kérdést.

-Most haladtunk el a szülő városod mellett és mégcsak nem is néztél oda. Tudod.. Nem csak te vagy Sherlock.-kacsintott.

Ezt most mire véljem?? Nekem mindenről be kéne számoljak, ők pedig nem mondanak el semmit?! Na nem. Ezt nem így játszuk!!

-És anyáddal?-kérdeztem halkan, hogy a hátul beszélgetők még véletlenül se hallják meg.

-Öngyilkosság. Te jössz!-mondta ki egyszerűen.

-Megölték őket.-válaszoltam én is fapofával.

-Értem. Nővéreid? Húgod? Öcséid?-kérdezgetett tovább.

-Miért érdekel a családom?

-Tudod.. Mikor idejöttél és még nem láttalak, megtaláltam egy papírt, ami rólad szólt. És mindent tudok rólad. Fotografikus a memóriám szóval..-magyarázta.

-Akkor minek kérdezgetsz ha mindent tudsz?-értetlenkedtem.

-Pszichológia. Kíváncsi voltam el mered-e mondani, a szüleid által szerzett traumát. És.. Bánt, hogy nem én kísérhettelek el a nővéredhez.-mosolygott.

-Legközelebb te jösz. Ha lesz legközelebb..-néztem ki az ablakon.

A fák úgy suhantak el, mint egy versenyautó. Az ég gyönyötűen tiszta volt. Egy felhő sem takarta. A nap sugarai áttörtek az üvegen, rá mellettem ülő végtagjaira és arcára. Egyszer-egyszer rám pillantott, mert észrevette, hogy nézem, aztán ismét az utat kezdte el bámulni, sötétbarna szemeivel.

-Mi volt az első, ami eszedbe jutott rólam, miközben nézted a papírt?-törtem meg a végtelen csendet.

-Őszintén?-nézett rám egy pillanatra majd ismét az útra koncentrál. Hátul oldódott a feszültség, mert a saját hangomat is alig hallottam tőlük. Ezért olyan volt, mintha csak ketten lennénk a kocsiban Cameronnal.

-Őszintén.-válaszoltam.

-Elsőnek azt, hogy kedves lehetsz..-mosolygott.

-Hazudsz. Tudod.. Én is tudok egy-két dolgot a pszichológiáról. Felhúztad az egyik szemöldököd, igaz alig láthatóan, de észre vettem.-avattam be a megfigyelésembe.

-Na jó. Első látásra egy kis rózsaszín, cukorka lányt láttam. Aki ha kiborul megremeg a föld és kezd hisztizni. De rájöttem, hogy tévesen ítéltem. Teljesen az ellenkezője vagy.-mondta.

-És most? Milyennek találsz?-kérdeztem.

-Hercegnő. Azt te nem akarod tudni!-nevetett.

-Most azért az egy dologért nem ütlek vállba, mert vezetsz és nem akarok balesetett szenvedni! Majd ha megérkeztünk.-jelentettem ki első cselekedetem amint az Akadémiára értünk.

-Igen?-szólt bele a telefonba Nicholas.-Tessék? Nem tehetem! Előző évben..? Nem tudtam róla. Rendben. Igen, Fönők!-tette le. Nem értettem semmit.

-Ez mi volt?-fordultam hátra.

-Melyikőtök akar velem aludni?-kérdezte.

-Mivan??-akadtam ki.

-Majd alszom veled egy szobában.-ment bele Shan.

-Mivan?-ismételtem meg az elöző kérdésem.

-Megegyeztünk. Cam és te pedig..-hagyta félbe a mondatot.

-Értettük.-mondta érzéketlen hangon. Csak én fogtam fel ezt?!?? Megint egy szobába kell aludnom egy sráccal?? Karma visszavág..

-Mégis mi okból kell..?-mutattam a fejemmel Cam felé. Észrevette és elnevette magát.

-Elöző évben, volt egy.. "kis" ember rablás, az egyik legerősebb tisztavérűt abban a szezonban. Az rablókat nem találták meg. Ez pedig egy kis óvatosság. Nem lehet senki egyedül egy szobában. Ezért, nehogy megismétlődjön.-magyarázta el.

-Megérkeztünk.-jelentette ki Cameron.