Miután "hazaértem", meglepődve vettem tudomásul, hogy hatalmas csend uralkodik a házban. Rápillantottam az előszobában lévő digitális órára, ami 17:43-at mutatott.

"Talán elment valahová? Az kizárt, hiszen ilyenkor már nem igazán szokott kimozdulni a lakásból, ráadásul engem sem merne egyedül hagyni huzamosabb időre, úgyhogy valószínűleg hamarosan meg fog érkezni. Nem mintha hiányolnám a képét..."

Miután felvázoltam magamban az összes lehetőséget, inkább úgy döntöttem, hogy kihasználom ezt a kis időt, amit édes magányomban tölthetek, ezért miután vettem egy gyors fürdőt, készítettem magamnak két szendvicset, majd egy tálcával a kezemben megindultam a hálószoba felé, ahol befeküdtem az ágyba és tévézéssel próbáltam meg egy kicsit relaxálni és pihenni. Kb. egy óra elteltével meguntam, ezért úgy határoztam, hogy körbenézek egy kicsit ebben a hatalmas házban, hiszen a fürdőn, a konyhán, a nappalin és a hálón kívül még egyik helyiségben sem jártam. Az emelettel kezdtem, ahol kapásból még 2 szoba volt azon kívül, amelyikben mi tartózkodtunk. Mind a kettő ugyanolyan modern bútorokkal volt berendezve, csupán a színek és az elrendezés, valamint a szobák mérete volt más. És amíg az egyik szoba teljesen átlagosnak tűnt, addig a másikban egy hatalmas zongora kapott helyet a helyiség közepén. A tisztaság viszont mind a kettőben jelen volt.

"Bár ki koszolhatná össze, ha nem lakik benne senki?"

Bentebb merészkedtem a második szobában, majd leültem az ágyra, és megpillantottam pár fotót, amik képkeretekben kaptak helyet a szoba különböző részeiben. Az egyiken egy fiatal, kb. 30 év körüli nő volt látható a kisfiával az ölében. A fiú nagyon hasonlított Levi nyomozóra. Mind a ketten önfeledten mosolyogtak... A másodikon egy három fős baráti társaság volt, és ezen felismertem a nyomozót, aki itt még valamivel fiatalabb lehetett és középen állt, miközben a barátaival átkarolták egymást. Ezen a fotón is nagyon boldognak tűnt.

"Össze sem lehet hasonlítani a mostani arcával. Vajon mi történhetett velük?"

Ahogyan oldalra pillantottam, felfedeztem egy harmadik fotót, amit a kezembe is vettem. A képen ismét csak a nyomozó volt látható, viszont ezúttal egy fiatal lány társaságában, aki mosolyogva döntötte fejét a férfi vállára, miközben a nyomozó védelmezően ölelte őt magához.

"Ez a lány elképesztően szép, ráadásul kedvesnek is tűnik. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást. Talán a barátnője? De akkor miért nincsenek együtt? Ezek a fotók... Mindegyiken annyira boldognak tűnik. A valóságban viszont egyáltalán nem ilyen. Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett a családjával, mert ezek szerint -velem ellentétben- neki megadatott, hogy szeressék."

Hangos ajtócsapódás zökkentett ki gondolatmenetemből. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszatettem a fotót az eredeti helyére, és kislisszoltam a szobából. Lesiettem a földszintre, ahol a nyomozó éppen valakivel telefonált, miközben idegesen járkált fel-alá a nappaliban.

-Nem Erwin, szó sem lehet róla, hogy magammal vigyem egy ilyen helyre... Nem tudom, majd kitalálok valamit. Igen, mondd meg Hanjinak is... Rendben, majd beszélünk.-ezzel megbontotta a vonalat, majd a telefont lehajította a kanapéra, és ő maga is levágódott az ülőalkalmatosságra.

"Vajon miről beszélgethettek, ami miatt ennyire kiakadt?"

A nyomozó idegesen a hajába túrt, majd maga elé bámulva merült el gondolataiban. Kb. 5 percig fel se tűnt neki, hogy ott állok mellette 3 méterre.

-Te meg mit bámulsz ennyire kölyök?-kérdezte durván, lesajnáló arckifejezéssel meredve rám. A hideg is kirázott azoktól a jéghideg, semmitmondó szemektől.

"Pedig reggel mennyivel másabb volt, amikor magához rántott és olyan szenvedélyesen csókolt, mintha csak az élete múlna rajta."

Ebbe a gondolatba teljesen belepirultam, ami így belegondolva elég furcsának tűnhetett számára.

-É-Én? Semmit.-válaszoltam szégyenlősen, majd rögtön el is kaptam róla összezavarodottságot tükröző tekintetemet. Viszont éreztem, hogy ő még mindig engem figyel, majd egy sóhajtás kíséretében felállt addigi helyéről, és odasétált elém. Én még mindig a padlót bámultam, azonban az egyik pillanatban mutatóujjával állam alá nyúlt, így kényszerítve, hogy szemeibe nézzek. Az eddig szigorú és komor tekintete most valamivel lágyabbnak és szelídebbnek tűnt.

-Sajnálom.-mondta.
Egyetlen szó... Csupán 8 darab betűt ejtett ki az ajkain, de mégis valamiért annyira jól esett. Talán csak azért, mert ezelőtt még soha nem mondta ezt nekem, de éreztem benne az őszinteséget. Teljesen elvesztem gyönyörű íriszeiben, amiben így közelebbről nézve rengeteg, de tényleg végtelen különböző érzelem volt jelen.

"Az időérzékem teljesen elvész, amikor ilyen közel kerül hozzám, szinte már a leheletét is érzem a bőrömön. A szívem majd kiugrik a helyéről, a tenyerem izzad, a gondolataim pedig össze-vissza cikáznak mindenfelé. Nem tudok normálisan gondolkodni. Miért van ez? Miért érzem ezt? Csupán amiatt az egy csók miatt? Biztos, hogy neki nem jelentett az ég világon semmit. Csak egy hirtelen felindulás volt, amiért felidegesítettem. Így van. Hiszen... Mégis mi a francot akarhatna egy hozzám hasonló idegesítő gyerektől?"

Nem is tudom mennyi idő telhetett el, de azon kaptam magam, hogy az eddig előttem álló férfi elővesz egy kis méretű dobozt, majd átnyújtja nekem.

-Ez meg mi?-pillantottam a kezemben lévő dobozra, majd pedig Levi-ra.

-Nyisd ki és megtudod.-mondta egyszerűen, miközben öntött magának egy bögre teát.

Ahogy mondta, elkezdtem kibontani, majd mikor felnyitottam a doboz tetejét, egy vadi új, érintő képernyős telefon tárult a szemeim elé. Meglepődve forgattam kezemben a készüléket, mivel nem értettem, hogy ezt most miért kaptam, hiszen első ránézésre is megállapíthatta egy magam fajta utcagyerek is, hogy az ilyen kütyük nem 10 forintba kerülnek. Én pedig úgy éreztem, hogy meg sem érdemlem.

-Ezt miért kapom?-kérdeztem kíváncsian.

-Azért, hogy bármikor el tudjalak érni, és te is engem.-válaszolta egyszerűen.

-De ez... Nem fogadhatom el. Biztosan rohadt drága volt, nekem pedig nincs semennyi pénzem se, hogy kifizessem.-kezdtem el kifogásokat keresni, hiszen gyűlöltem bárkinek is tartozni, ezt pedig életem végéig sem tudnám neki visszaadni.

-Tch, mondtam egy szóval is, hogy ki kell fizetned? Tekintsd ajándéknak és ne kezdj el itt nekem szerénykedni. Nem áll jól.-mondta morogva, azonban éreztem, hogy nem rosszindulatból mondja.

-Jó, de... Használni sem tudom.

-Majd azt én megtanítom neked.-mondta, majd kivette a telefont a kezemből, és elkezdett egy telefonhasználati felvilágosító órát tartani. Mikor befejezte, úgy éreztem, hogy semmit sem fogtam fel az egészből, de ahogy kezembe adta, kezdtem egyre jobban kitapasztalni a használatát. Ahogy beléptem a névjegyzékbe, láttam, hogy már előre bele volt írva néhány telefonszám, köztük Levi-é, Hanji-é, illetve Erwin-é.

Miután ezzel végeztünk, már 8 óra is elmúlt. Nem voltam éhes, mivel ettem, miután hazaértem, ezért a nyomozó ma nem állt neki külön vacsorát főzni, csupán sütött magának 2 tükörtojást és azt ette meg 2 szelet pirítóssal. Én ezalatt az idő alatt a szobában voltam és a telefonon gyakoroltam. Kis idő múlva megérkezett Levi is, aki leült a saját térfelére és elkezdett a laptopján gépelni valamit. Nem akartam megzavarni a munkájában, viszont szerettem volna beszélgetni vele, mert úgy éreztem, hogy csak így fogok róla megtudni többet. Már éppen megszólaltam volna, azonban megelőzött.

"Mindig ez van."

-Milyen volt az első edzés?-kérdezte a semmiből, anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna rám.

-Egész jó. Sadish bá' elég kegyetlen volt eleinte, de végül elismerte a tehetségemet.-mondtam megjátszott nagyképűséggel, miközben a mellettem lévőre mosolyogtam.-Ja igen, és azt mondta, hogy hozzám képest ő csak egy beszari senki, úgyhogy szégyenteljesen átadta a stafétát nekem, szóval legközelebb már én fogok ordítozni helyette.-viccelődtem és a végére már nem bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam.

-Csak vigyázz kölyök, nehogy a végén túlságosan elbízd magad és pofára ess.-mondta monoton hangon, azonban az arcán neki is megjelent egy halovány mosoly a hallottaktól, ami egy cseppnyi elégedettséggel töltött el.

Ezután mindketten ismételten a gondolatainkba merültünk. Akaratlanul is átfutott bennem, hogy vajon a fiúk jól vannak-e. Rettentően hiányoztak, pedig még egy hét sem telt el azóta, hogy utoljára láttam őket. A hirtelen jókedvem átcsapott szomorúságba, és hiába nevettem 5 perccel ezelőtt önfeledten, most már szinte a könnyeimmel kellett küszködnöm. Gyűlöltem ezeket a hangulatingadozásokat.

-Van...-kezdtem volna bele, azonban a gombóc a torkomban nem hagyta, hogy megszólaljak.-Van esélyem arra, hogy valaha... újra találkozzak a barátaimmal?-kérdeztem akadozva, a sírást visszafojtva.

A mellettem ülő férfi leállt a gépeléssel és egy ideig nem válaszolt, csupán lehajtott fejjel figyelte a világító képernyőt, viszont kb. 1 perc elteltével felém fordult.

-Sajnálom kölyök, de... Erre nincs lehetőség. Muszáj beletörődnöd ebbe a helyzetbe és megelégedned annyival, amit tőlem hallasz.-mondta együttérzően, és bár tudtam, hogy nem rossz szándékkal mondta azt, amit mondott, mégis felkaptam miatta a vizet.

-Törődjek bele és elégedjek meg ennyivel?-fordultam felé teljes testemmel.-Magának van szíve egyáltalán? Hogy mondhat ilyet?-kiabáltam dühösen.-Fogalma sincs, hogy ez milyen érzés. Engem a családomtól fosztottak meg egyetlen éjszaka alatt.-gördült végig az első könnycsepp az arcomon, ami után szépen sorban előbukott a többi is.-Hogy fogom megtudni, hogy vajon tényleg jól vannak-e? Azt ígérték, hogy elengedik őket, ha én magával tartok, de mégis hogyan fogja bebizonyítani nekem azt, hogy nem vertek át? Erre válaszoljon!-emeltem fel ismét a hangom a végére, azonban a sírásom egy cseppet sem hagyott alább.

-Először is nyugodj le kölyök. Ha másnak nem is hiszel, legalább bennem bízz és nekem higyj. Ha azt mondom, hogy jól vannak, akkor az úgy is van. Nincs okom hazudni neked, és képtelen is lennék rá.-mondta határozottan, a hangjában azonban mégis volt némi gyengédség, bár ez ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnt fel.

-Tudom milyen érzés, ha elszakítanak a szeretteidtől, éppen ezért soha nem tennék olyat, amivel szándékosan fájdalmat okozhatnék másoknak, ahogyan az is távol áll tőlem, hogy ne tartsam be az ígéreteimet.

-De... Miért? Bármit hajlandó lennék megadni azért, hogy láthassam őket. Tudom, hogy az ég világon semmim sincs, amit felajánlhatnék ezért a kérésért, de...-szorítottam ökölbe kezeimet, miközben hagytam, hogy szemeimből újabb könnycseppek törjenek elő, ezzel teljesen elhomályosítva látásomat.

-Az isten szerelmére kölyök, mondd, mégis hányszor kell még ezt elismételnem neked?-emelte meg hangját ezúttal már ő is, viszont amint meglátta, hogy összehúztam magam ijedtemben, egy kicsit visszavett indulataiból.-Ha akarnék, akkor sem tehetnék semmit. Fogadd el azt, ami van és próbálj meg túllépni rajtuk. Ezzel a folyamatos önmarcangolással csak saját magadnak okozol fájdalmat. Inkább adj hálát azért, hogy egészségesek és életben vannak.-folytatta, nekem pedig ennél a mondatnál telt be a pohár.

-Ezt nem teheti velem. Nem vagyok valami rab, hogy egy életre be lehessen zárni.-mondtam, majd idegesen kimásztam az ágyból és éppen azon voltam, hogy kirohanjak a szobából, azonban a nyomozó gyorsabb volt nálam és még időben kapcsolt. A derekamnál keresztül lefogott és megpróbált visszatartani, viszont addig-addig kapálóztam szorítása alatt, míg végül kénytelen volt felkapni engem a vállára, amit persze eszem ágában sem volt szótlanul tűrni, ezért ököllel elkezdtem ütni a hátát, viszont mivel úgy tartott engem, hogy ne legyek képes túlságosan nagy erő kifejtésére, ezért gond nélkül el tudott cipelni engem az ajtó közeléből, majd amint az ágy széléhez ért, ledobott engem a puha matracra, mintha csak egy zsák krumpli lennék, és megakadályozva azt, hogy ismét megpróbálkozhassak a szökéssel, csuklóimat lefogta fejem felett, miközben fölém magasodva teljes testsúlyával csípőmre nehezedett.

-Mégis mi a francot képzel?! Másszon le rólam, de azonnal!-dühöngtem, de mindhiába, ugyanis a nyomozónak látszólag egyáltalán nem állt szándékában eleget tenni kérésemnek.

-Addig nem, amíg le nem nyugodtál.

-Arra aztán várhat.-mondtam flegmán, miközben mérgesen pillantottam fel szemeibe. Válaszul csupán csak annyit tett, hogy vészesen közel hajolt arcomhoz, aminek hatására kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Fejemet oldalra fordítva próbáltam meg kerülni tekintetét, de még így is rettenetesen kellemetlenül éreztem magam közelsége miatt.

-Másszon már ki a pofámból!-szűrtem ki idegesen fogaim közt, azonban egyre vörösödő arcomat képtelen voltam elrejteni előle.

-Nézz rám!-parancsolta, azonban úgy tettem, mint aki meg se hallotta felszólítását.

Várt néhány másodpercet, vett egy mély lélegzetet, majd újra szólásra nyitotta száját.

-Kérlek nézz rám.-mondta már mérföldekkel türelmesebben, mire végül csak beadtam a derekamat és a szemeibe néztem, ami nagy hibának bizonyult. Azonnal elvesztem acélkék íriszeiben, amiben jelenleg megannyi érzelem volt jelen.

-Kölyök, azt akarom, hogy megbízz, és ne pedig az ellenséget lásd bennem.-mondta, végig a szemeimet kémlelve.

"Újra ez az érzés. Érzem, hogy lángol az egész arcom... Miért vágyom arra, hogy megcsókoljon?"

Mintha olvasna a gondolataimban, figyelme a döbbenettől kissé elnyílt ajkaimra terelődött. Nagyon lassan elkezdett szám felé közelíteni, mire zavartságomban ösztönösen lehunytam szemeimet. Várt pár másodpercet, majd követve példámat, ő is lehunyta  szemeit, majd rátapadt ajkaimra és érzékien megcsókolt.