Reggel arra ébredtem, ahogyan a napfény bevilágítja az egész szobát, ezzel felébresztve engem édes álmomból. Rég volt már, hogy ilyen nyugodtan végigaludtam egy teljes éjszakát.
Egy nagy nyújtózást követően kinyitottam szemeimet, és mivel még szinte félálomban voltam, rögtön eluralkodott rajtam a pánik, amint megpillantottam a szobát, amiben tartózkodtan, és az ágyat, amiben feküdtem. Miután sikerült egy kicsit megnyugodnom és realizálnom a helyzetet, oldalra pillantottam, de nem feküdt mellettem senki. Akaratlanul is eszembe jutottak a múlt éjszaka elmékképei és azon kívül, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, számtalan kérdés merült fel bennem.

"Miért próbált megvígasztalni engem? Miért viselkedett velem kedvesen és gyengéden? Miért ölelt olyan szorosan magához? Miért éreztem azt, hogy szükségem van a közelségére?"

Számtalan ehhez hasonló kérdés volt még, amikre válaszokat szerettem volna kapni. Gondolkodásomból a gyomrom korgása zökkentett ki, jelezve, hogy ideje lenne harapni valamit. Rápillantottam a falon lévő órára és meglepődve konstatáltam, hogy már 10 óra is elmúlt. Kimásztam az ágyból, majd a konyha felé vettem volna az irányt, persze ha tudtam volna hogy a kismillió helyiség közül melyik lehet az. Lesétáltam a földszintre, ahol azonnal megcsapott a finomabbnál finomabb ételek illata. Csak követnem kellett az orromat, hogy odataláljak, és végül célba is értem.

A konyhába belépve az a látvány fogadott, ahogyan a nyomozó az asztalnál ülve újságot olvasott egy bögre tea kíséretében, a szemben lévő helyen pedig már előre ki volt készítve nekem a reggeli egy tálcán, ami még gőzölgött, ebből pedig arra következtettem, hogy valószínűleg nemrég készülhetett.

-Jó reggelt kölyök.-szólított meg, mindeközben fel se pillantott tevékenységéből.

Ahelyett, hogy visszaköszöntem volna, nem hagyhattam szó nélkül a már jól ismert becenevemet, amit rám aggatott.

-Már megmondtam, hogy ne hívjon kölyöknek. Idegesít.-mondtam kimérten. Ha meg kéne neveznem valamit, amit nagyon gyűlölök, akkor az az lenne, amikor valaki kölyöknek hív.

-Én pedig azt, hogy akkor ne adj rá nekem okot.-ezzel le is volt rendezve a kis eszmecserénk.
Azt hittem, hogy a tegnapi után valamivel kedvesebb lesz velem, de ugyanolyan arrogáns, ami be kell valljam, egy cseppet rosszul is esett, bár azt magam sem tudom, hogy miért.

Duzzogva helyet foglaltam a vele szemben lévő széken, majd ránéztem reggelimre.

"Pirítós tükörtojással és szalonnával. Idejét sem tudom már, hogy mikor ettem friss reggelit utoljára. Bár meg kell mondjam, egész jól néz ki. Látszik rajta, hogy jó a konyhában és tud főzni."

Azonnal neki is láttam reggelim elfogyasztásának, ami azon kívül, hogy rettenetesen jól esett, meglepően finom is volt.

Miután végeztem, megköszöntem, majd a koszos tányéromat a mosogatóba tettem és már éppen indultam volna vissza az emeletre, amikor utánam szólt.

-Kölyök, öltözz fel és szedd rendbe magad. Ha elkészültél, elmegyünk a rendőrségre.-állt fel helyéről, majd elkezdett mosogatni. Egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam, amit mondott, majd a fürdő felé vettem az irányt. Ott gyorsan lezuhanyoztam, majd megmostam az arcomat és a fogaimat. Miután végeztem, elindultam a hálószoba felé, hogy felöltözzek, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy nincs semmilyen ruhám azon kívül, ami tegnap rajtam volt. Nem szívesen kértem tőle segítséget, de ezúttal sajnos kénytelen voltam.

-Nem tudok mit felvenni.-mondtam, kerülve vele a szemkontaktust.

-Nézz szét a szekrényekben, biztos van benne olyan ruha, ami rád is jó.

Úgy tettem, ahogy mondta, és egy kis keresgélést követően találtam is egy fekete farmert, egy fehér rövid ujjú pólót és egy fehér Converse cipőt, amik pont jók voltak rám.

-Nem is rossz.-jegyezte meg, aminek hallatára egy picit el is pirultam, majd hozzátette:

-Végre kezdesz úgy kinézni, mint egy normális ember. Viszont a modorodon van még mit csiszolni.

"A te pofádon is bőven lenne mit csiszolni."-gondoltam magamban, miközben mérges arckifejezéssel pillantottam fel rá.

-Bármit csinálok, mindenhez hozzá fog fűzni valamilyen megjegyzést? Ez magánál zsigerből jön, vagy csak engem tisztel meg ezzel?-kérdeztem, bele sem gondolva a következményekbe. A férfi hirtelen rám emelte acélkék tekintetét, majd határozott léptekkel megindult felém, nekem pedig ennek láttán a szívem kihagyott egy ütemet. Már éppen felkészültem volna arra, hogy megüt, mikor hirtelen vállamnál fogva megfordított, hogy háttal álljak neki, és elkezdte kifésülni a hajamat. Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy mennyire ledöbbentem, és egyben megkönnyebbültem.

-Döntsd hátrébb a fejed, mert így nem tudom rendesen megcsinálni.-utasított, én pedig némi tétovázást követően engedelmeskedtem neki. Teljesen figyelmen kívül hagyta, amit mondtam neki az előbb. Ujjai gyengéden, mégis határozottan siklottak végig hosszú, gesztenyebarna tincseim között, ezzel egyfajta kellemes, bizsergető érzést kiváltva belőlem. Már éppen kezdtem volna élvezni a helyzetet, mikor hirtelen abbahagyta.

-Készen vagy. Most már indulhatunk.-lépett el a hátam mögül, majd kitessékelt a házból. Becsukta az ajtót és a kaput, majd beültünk a kocsiba és elindultunk. Rögtön a gondolataimba merültem. Egyszerűen nem tudtam hogy mire számítsak ezek után.

"Mikor nyugodtnak tűnik, akkor ideges, viszont amikor azt hiszem, hogy bántani akar, valójában teljesen mást csinál. Képtelenség kiigazodni ezen a fickón. Elképzelésem sincs arról, hogy kivel kell mostantól eltöltenem a mindennapjaimat, mivel semmit sem tudok róla, és ez kezd egyre jobban dühíteni."

-Mi a baj kölyök? Túlságosan csöndben vagy. Remélem nem egy szökési kísérleten gondolkodsz, mert ha igen, már előre szólok, hogy az ajtóig sem jutnál.

"Ismét egy beszólás. De már kezdem megszokni."

-Nem kell aggódnia. Már rájöttem, hogy semmi esélyem nem lenne maga ellen. És a barátaim szabadságát vagy életét sem fogom kockára tenni csak azért, mert nehezemre esik elviselni magát.-válaszoltam flegmán, és bár borzasztóan idegesített, hogy ezt ki kellett mondanom, de attól még így volt.

-Nagyon helyes.-mondta, majd egy darabig ismét beállt kettőnk közé a csend, ami egy idő után kezdett nagyon idegesíteni, ezért úgy döntöttem, hogy kihúzok belőle néhány dolgot, azonban sikerült megelőznie.

-Nem szükséges magáznod engem kölyök, nyugodtan szólíts a keresztnevemen.

-Nem állunk olyan viszonyban, hogy csak úgy letegezzem, de azért kérdeznék valamit, ha nem bánja.-pillantottam rá szemem sarkából.

-Tedd azt.

-Hány éves?-fordultam felé érdeklődve, amit csak egy sóhajtással jutalmazott.

-Nem értem miért olyan kardinális információ ez számodra, de ha ennyire érdekel, akkor elmondom. 30 vagyok. Miért?

-Semmi különös, csak érdekelt, mert fiatalabbnak gondoltam.-mondtam mosolyra húzva ajkaimat. Az út további részében figyelmét ismét az útnak szentelte.

"Tegnap óta most először sikerült vele lefolytatnom egy normális beszélgetést, már ha ezt annak lehet nevezni. Talán mégiscsak létezik egy emberibb oldala is a beszólogatós mellett. Bár ha jobban belegondolok, és figyelembe veszem azt, ahogyan akkor viselkedett, amikor próbált engem megvígasztalni, ez az egész nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek."

Fél óra elteltével meg is érkeztünk a rendőrkapitányságra. Miután beléptünk a hatalmas épületbe, végigsétáltunk egy hosszú folyosón, majd beszálltunk egy liftbe, ami felvitt minket az ötödik emeletre. Ismét egy hosszabb séta következett, végül pedig megálltunk egy 104-es nevezetű ajtó előtt.

-Várj meg itt, mindjárt visszajövök.-mondta, majd egy kopogás és egy "Gyere!"-felszólítás után el is tűnt a nagy fehér ajtó mögött. Én pedig csak vártam és vártam, de kb. háromnegyed órán keresztül az ég világon semmi sem történt, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek utána, azonban mielőtt még bekopoghattam volna, egy ismerős alak kezdett el felém közelíteni. Első pillantásra nem jöttem rá, hogy miért ennyire ismerős nekem ez a nagy melák, de amint megállt előttem és megvetően lenézett rám, rögtön beugrottak a tegnap éjszakai történések. Akaratlanul is ökölbe szorultak kezeim.

-Nocsak nocsak. Ackerman nyomozó máris ennyire megbízik benned, hogy egyedül mert hagyni egy hozzád hasonló kis taknyost? Ez nagyon különös. Pedig egyáltalán nem jellemző rá ez a bizalmaskodás.-kezdett el gyanakvóan méregetni. Annyira zavart, hogy legalább másfél fejjel magasabb nálam, a lenéző tekintetéről már nem is beszélve, amivel arcomat fürkészte.

-Én a maga helyében nem kísérteném a sorsot, nehogy ez a taknyos véletlenül behúzzon egyet magának.-mosolyogtam rá gúnyosan, amivel azt hiszem, hogy sikerült teljesen kihoznom őt a sodrából, amit magasra szökő szemöldökei, valamint a dühtől összeszorított fogai is tökéletesen alátámasztottak.

-Milyen nagy a szád. Csak azért, mert Levi elintézi neked, hogy bekerülj közénk, ne hidd azt, hogy ez bármire feljogosít. Rendőrnek állni igenis nagy felelősséggel jár. Ez nem egy játszótér, ahol a magadfajta bajkeverő suhancok kedvükre szórakozhatnak. Mi majd megtanítjuk neked, hogy milyen is az igazi fegyelem. Szóval jobb lesz, ha mihamarabb megtanulsz normálisan viselkedni és nem visszafeleselni a feletteseidnek, különben én magam foglak kezelésbe venni.-köpte felém a szavakat bosszúsan.

Na itt telt be a pohár. Teljesen elborult az agyam a dühtől. Szerencse, hogy Levi pont ekkor lépett ki az ajtón, különben biztos, hogy helybenhagytam volna ezt a senkiházi parasztot, aki valamilyen oknál fogva Atya Úr Istennek képzeli magát.

-Mike, te meg mit keresel itt ilyenkor? Nem őrjáraton kellene lenned?-kérdezte tőle érdeklődően.

-Oh, jó napot uram!-tisztelgett a nyomozó előtt, miközben kihúzta magát, teljesen úgy téve, mintha a néhány másodperccel ezelőtti diskurzusunk meg sem történt volna.-Erwin parancsnok hívatott, hogy beszélni szeretne velem, ezért ma nem kellett mennem.

-Értem. Akkor ezesetben megkérnélek, hogy menj haza. Nekünk is van pár elintéznivalónk vele.

-Értettem uram. Minden jót!-tisztelgett ismét, majd el is hagyta az emeletet.

"Nem gondoltam volna hogy ennek a Levi nyomozónak ekkora befolyása van a rendőrség embereire, hiszen ő csak egy nyomozó. De amint beléptünk ide, úgy vettem észre, hogy itt mindenki tiszteli és tartanak is tőle. Mégis mekkora hatalommal bírhat?"

-Gyere kölyök, Hanji már vár...