Egy meleg kéz simogatására ébredtem. Ettől a kellemes,nyugalmat sugárzó érzéstől kedvem támadt volna újra mély álomba szenderülni,de amint az ágyam mellett ülő személy megpillantotta,hogy magamhoz tértem,azonnal felcsillantak a szemei a megkönnyebbültségtől. Egyik kezével végigsimított arcomon,míg a másikkal szorosan fogta a kezemet. Túlságosan kába voltam még ahhoz,hogy felfogjam a helyzetet,hiszen még csak arról sem volt fogalmam,hogy hol vagyok és mennyi ideig lehettem kiütve. A szemeimet csupán csak résnyire bírtam kinyitni,annyira irritálta a plafonra felszerelt lámpák erős fénye,hogy szinte már úgy éreztem,hogy menten megvakulok.

-Hope...-suttogta halkan.-Hogy érzed magad?-hallottam meg egy mély,de ugyanakkor lágynak nevezhető férfi hangot a jobb oldalam felől,aminek a tulajdonosa nem más volt,mint Levi. A szemem sarkából rápillantottam,majd ajkaim azonnal lágy mosolyra húzódtak,amint megláttam aggódó tekintetét,amivel arcomat fürkészte.

-Voltam már jobban is.-válaszoltam,miközben rendesen kinyitottam szemeimet,hogy körbenézhessek.-Mi történt? Hogy kerültem ide?-kérdeztem,amint tudatosult bennem,hogy egy kórházi szobában vagyok.

-Nem emlékszel? Miután Mikasa felhívott,hirtelen összeestél,aztán el is vesztetted az eszméleted.

-Valami rémlik.-mondtam kifejezéstelen arccal,majd felültem,jobb kezemmel pedig homlokomat kezdtem masszírozni,mivel egy kicsit még mindig szédültem.-És a többiekkel mi történt? Ugye jól vannak?-kérdeztem aggódóan,amint eszembe jutott néhány képkocka a nyomozásról,és közben éppen felállni készültem volna,de Levi visszanyomott az ágyba.

-Ne aggódj,mind jól vannak. Miután Erennel behoztunk,hazaküldtem őket.-válaszolta,én pedig éreztem,hogy az a bizonyos nehéz kő leesett a szívemről.-Nagyon ránk ijesztettél,ugye tudod?-húzódott hozzám közelebb,majd az arcomból elsöpört egy kósza hajtincset,ami a szemembe lógott.

-Sajnálom,hogy aggódnod kellett.-mondtam bűnbánóan.

-Ne butáskodj. A legfontosabb az,hogy nem történt komolyabb baj. De ettől függetlenül muszáj kideríteni,hogy mik ezek a rosszullétek mostanában,mert ez nem normális.-mondta gondterhelten,mire csak egyetértően bólintottam. Nem is kellett sokáig várnunk,ugyanis pár perc elteltével kopogtatás ütötte meg fülünket,majd az ajtón belépett egy fehér köpenyes,kb.az ötvenes évei közepén járó férfi.

-Nocsak,felébredtünk,felébredtünk?-kérdezte "játékosan."-Hogy érzed magad?-fordította komolyabbra a szót,azonban a hangja még így is eléggé vidámnak és kedvesnek tűnt.

-Köszönöm,már jobban vagyok,de egy kicsit még szédülök.

-Nos,az ájulásodat tekintve ez nem meglepő. Fel fogok írni valamilyen gyógyszert,de előtte mindenképpen meg kell,hogy vizsgáljalak,hogy egyáltalán kiderítsük a problémát.-mondta,miközben feltette szemüvegét,amit egészen idáig a mellkasán lévő zsebében tárolt.-Uram,lenne szíves kifáradni addig?-kérdezte udvariasan,miközben Levi felé fordult.

-Nem szeretném Hope-ot egyedül hagyni,úgyhogy bent maradok.-mondta határozottan,miközben közelebb húzódott hozzám.

-Kérem,legyen szíves kifáradni és a folyosón várakozni,mert addig nem kezdhetem el. Ígérem nem fog sokáig tartani.-mondta türelmesen az orvos.

-Levi,nem kell ennyire féltened. Én megleszek egyedül is. Tedd,amit mondtak.-próbáltam rá hatni,hiszen tudtam,hogy mennyire makacs tud lenni az ilyen helyzetekben.

-...Jó,legyen.-sóhajtott beletörődően.- Kint várok rád.-egyezett bele végül,majd megpuszilta kézfejemet,és kisétált az ajtón. Amint ez megtörtént,az orvos mosolyogva sétált az ágyam mellé.

-Mennyire aggódik miattad.-kuncogott.-Nem bánod,ha megkérdezem,hogy ki ő neked?-fonta össze karjait maga előtt.

-Ugyan,dehogy. Ő a párom...Együtt vagyunk.-mosolyodtam el lágyan.

-Oh,így már érthető,hogy miért ragaszkodik ennyire hozzád. Biztosan nagyon szerethet téged.-a férfi mondandójától enyhén elpirultam.

-És én is nagyon szeretem őt.-mondtam inkább csak magamnak,mintsem az orvosnak,de ettől függetlenül ezt ő is hallotta.

Pár szó erejéig még beszélgettünk,majd végre bele is kezdett a vizsgálatokba. Először csak a vérnyomásomat mérte meg,de mivel az teljesen normális értékeket mutatott,ezért alaposan kikérdezett az étkezéseimmel és az allergiáimmal kapcsolatban,amikből nem volt egy darad sem,ezért elkezdett érdeklődni,hogy mégis mióta tartanak a rosszulléteim. Miután elmeséltem,hogy nagyjából egy hete minden nap émelygek,az arcára enyhe meglepettség ült ki,majd szó nélkül bekapcsolta az ágyam melletti monitort,és kezébe vette az ahhoz hozzácsatlakoztatott kis műszert,amit ultrahang vizsgálatoknál szoktak használni.

-Húzd fel a pólódat.-utasított,én pedig tettem,amire kért,majd rögtön ezután egy furcsa,zselés anyaggal kente be az alhasamat. Nem igazán értettem,hogy erre miért van szükség,de nem is nagyon gondolkodtam a miérteken. A kezében lévő kis műszert a hasamra helyezte,majd elkezdte a bőrfelület minden egyes kis részén végighúzni,eközben pedig a monitort figyelte. Én is ugyanezt tettem,de mivel nem voltam orvos,ezért számomra csak néhány sötét pacának tűnt az egész képernyő. Ez az egész procedúra kb.2 percig tartott,és a vizsgálatot végző orvos néhány meglepett hümmögésen kívül nem szólt egy árva szót sem,ami kezdett egyre inkább aggasztani. Rögtön a legrosszabbra gondoltam.

-Mondja...Talált valamit,ami miatt aggódnom kéne?-kérdeztem félve,mire a mellettem álló csak egy kedves mosolyra húzta ajkait,miközben tenyerét vállamra helyezte és gyengéden megpaskolta az említett testrészemet.

-Nem,szó sincs ilyesmiről. Nincs miért aggódnod,teljesen egészségesek vagytok.-mondta elégedetten mosolyogva.-Viszont ezentúl jobb lenne,ha nem erőltetnéd magad túl,mert az ártalmas lehet. És pihenj a szokásosnál többet.-mondta,miközben elkezdett valamit irkálni a jegyzetfüzetébe. Akaratlanul is csak az apró nyelvbotlására tudtam koncentrálni.

-Vagyunk? Ezt meg hogy érti?-pillantottam rá meglepetten.

-Jól hallottad.-nevetett, valószínűleg azon,amilyen arckifejezést vágtam.-Kb.most lehetsz a 6.hétben.-mondta,majd átnyújtott egy kis cetlit,amin különféle dolgok voltak felírva,ételektől megkezdve a vitaminokig mindent találtam rajta.

"Micsoda? 6.hétben?...Miii?!"

Valószínűleg láthatta az arcomon,hogy halálra rémültem,mivel még mindig csak a legrosszabbra tudtam gondolni,például arra,hogy valamilyen daganatom van,vagy esetleg rákos vagyok,ezért végre vette a fáradságot,és konkrétan ki is mondta,hogy mi a helyzet.

-Gyermeket vársz.-amint ezt a két szót kimondta,egyszerűen padlót fogtam és valószínűleg a szívem is kihagyott egy ütemet. Annyira hihetetlenül hangzott,hogy gondolkodás nélkül visszakérdeztem,de amint másodjára is megerősítést kaptam afelől,hogy bizony nem álmodok,a legelső gondolat,ami átfutott fejemben,az a rémültség volt,de amilyen hirtelen jött,olyan gyorsan el is tűnt,és helyét a mérhetetlen boldogság és öröm vette át. Tenyereimet arcomba temettem és zokogásba kezdtem. Szemeimből megállíthatatlanul folytak az örömkönnyek,amiket kezeimmel próbáltam meg letörölni arcomról. A főorvos nem szólt egy szót sem,csupán eleresztett egy meghatódott mosolyt,majd az ajtó felé vette az irányt,hogy szólhasson Levinak,aki szinte azonnal berontott a kis helységbe,és amint megpillantotta,hogy az ágyon ülve zokogok,rögtön odarohant hozzám,hogy megnyugtasson.

-Hope,mi történt? Miért sírsz? Rosszak lettek az eredmények?-kérdezte kétségbeesetten,miközben kezeivel közrefogta arcomat hogy szemeimbe nézhessen. Én azonban csak nemlegesen megráztam a fejemet.

-Akkor mi a baj? Ugye...Nem bántott téged?...Esküszöm,hogy megölöm,ha egy ujjal is hozzád nyúlt.-fenyegetőzött,mire sikerült elnevetnem magam,majd rögtön ezután megfogtam egyik kezét,és ezzel a cselekedetemmel sikerült egy kicsit megnyugtatnom.

-Ne-Nehm. Sehmmi ilyehn nehm törtéhnt...-válaszoltam a sírás okozta remegő hangomon. Vettem egy mély levegőt,hogy lehiggadjak,ugyanis fogalmam sem volt,hogy mégis hogy kellene ezt elmondanom Levinak. Az én szívemben mérhetetlen boldogság honolt,de ezzel egyidőben rettenetesen féltem a reakciójától. Féltem attól,hogy esetleg rosszul fogja lereagálni ezt az egészet,vagy hogy dühös lesz. Viszont azt is tudtam,hogy minél tovább húzom ezt a dolgot,annál nehezebb lesz később elmondanom neki.

-Figyelj Levi,én...-kezdtem bele remegő hangon,miközben letörölve könnyeimet,a szemeibe néztem.

-Igen?-fürkészte arcomat aggódóan,válaszokra várva.

-...Én...Terhes vagyok.-mondtam ki végül nagy nehezen és a hangerőt igyekeztem a lehető leghalkabbra venni,de ez a hangszín még pont elég volt ahhoz,hogy meghallja. Nem mertem ránézni,végig csak magam elé bámultam a lepedőt szorongatva. Azonban miután Levi hosszú másodpercek után sem szólt egy szót sem,szemem sarkából félve rápillantottam. Szemei könnyesek voltak,alsó ajkát pedig fogaival harapta be,hogy visszaszorítsa a sírását.

"Nem örül neki..."

Ez volt a legelső gondolat,ami átfutott bennem,miután arcára pillantottam. Nem voltam rá mérges,viszont szívembe mérhetetlen csalódottság,elkeseredettség és félelem költözött, amik együttesen újra sírásra késztettek. De haragudni nem lettem volna képes.

-Levi...Nézd,én...-sóhajtottam egy nagyot,hogy megpróbáljak lenyugodni.-Még nem tudom hogyan,de meg fogjuk oldani...-csupán annyit szerettem volna neki elmondani,hogy mennyire sajnálom ezt az egészet,azonban még mielőtt mondandómat befejezhettem volna,hirtelen nyakamba borult,és szorosan magához ölelve sírni kezdett. Éreztem,ahogyan teste rázkódik,forró könnyei pedig átáztatják pólóm anyagát. Nem tudtam mire vélni cselekedetét,teljesen összezavarodtam. Egészen eddig abban a hitben voltam,hogy ő ezt egy rossz hírnek fogta fel,most viszont...

-Hope,ez...Ezt próbáltad nekem elmondani?...-kérdezte hitetlenül.-Ennél szebb dolgot el sem tudnék képzelni.-mondta meghatódottan,majd elkezdte arcomat puszilgatni.

-Levi...-mondtam lágyan,majd végleg utat engedtem könnyeimnek,amik kis patakokban folytak végig arcomon.-Ezek szerint...Örülsz neki? Nem vagy rám...Mérges?-kérdeztem akadozottan a könnyeimmel küszködve.

-Te buta,hogy ne örülnék neki? Ennél csodálatosabb hírt még soha nem mondtak nekem. Lesz egy csodálatos gyermekünk! Ezt el sem hiszem...Apa leszek!-nevetett,szívemet pedig átjárta a mérhetetlen melegség és boldogság.

Soha nem láttam még ennyire vidámnak. Az arca szinte sugárzott a boldogságtól,ami az én szívemet is megmelengette.

"Annyira csodálatos,amikor így mosolyog és nevet. Elfeledteti velem az összes problémánkat,és csak a jó dolgokra enged emlékezni...Végtelenül boldoggá tesz."

-Ne félj,mostantól semmi miatt nem kell aggódnod. Nem fogom hagyni,hogy bárki is ártson neked,vagy a gyermekünknek. Meg foglak titeket védeni mindenkitől.-mondta határozottan,miközben gyengéden végigsimított hasamon,amitől akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.

-Levi...-mondtam meghatódva.-Köszönöm.-öleltem magamhoz,miközben egy újabb könnycsepp gördült végig arcomon,amit a mellettem támaszkodó férfi nemes egyszerűséggel le is törölt onnan.

-Annyira de annyira szeretlek Hope. Mindennél jobban.-hajolt ajkaimhoz,majd lágyan,minden szeretetét és törődését beleadva megcsókolt.