Az út alatt nem beszéltünk egymással. Ő nem kérdezgetett, én pedig amúgy sem terveztem túlságosan bőbeszédűnek lenni, szóval inkább a gondolataimba merülve figyeltem az ablakon keresztül a város különböző részeit, amik mellett elhajtottunk. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy jól döntöttem-e, és hogy a fiúknak tényleg nem esik-e bántódásuk.

"Vajon láthatom őket valaha újra? Vagy soha többé nem fogok velük találkozni?"

Erre a gondolatra összeszorult a szívem, és mivel már így is a sírás kerülgetett, megpróbáltam más irányba terelni gondolataimat.

Kb. fél órás utazást követően megérkeztünk egy csendesebb környékre, ahol csak elszórtan voltak házak, és azoknak is a nagy része üresen állt. Végül leparkoltunk az egyik előtt. Első ránézésre egy teljesen átlagos méretű családi háznak tűnt, ami előtt volt egy kisebb kert, és a bejárathoz egy macskaköves út vezetett.

A férfi kiszállt az autóból, kivette a táskáját, majd intett, hogy kövessem.

Belépve a házba egy számomra eddig ismeretlen látvány tárult a szemeim elé. Egy pillanatra még a szám is tátva maradt. Kívülről nem tűnt ennyire tágasnak, de bentről nézve 2 család is simán elfért volna benne. A bútorok vadi újnak tűntek és az egyes helyiségek fel voltak szerelve mindenféle modern kütyüvel, amiknek a létezéséről eddig még csak nem is tudtam. Mégis, az első gondolat ami átfutott a fejemben, amint átléptem a bejárati ajtó küszöbét, az a szokatlan nagy tisztaság volt. Nyilván nekem furcsa volt ez az egész, mivel egészen idáig a mocsokban kellett élnem a mindennapjaimat, azonban az a fajta rendezettség, ami itt volt, szinte már természetellenesnek hatott számomra.

"Ez a csávó tuti, hogy rendmániás. Sehol egy porszem, sehol egy szemét, minden csak úgy csillog-villog."

Azonban egy gondolat mégsem hagyott nyugodni.

-Miért vagyunk itt? Én azt hittem, hogy a rendőrségre fogunk menni.-kérdeztem magyarázatokra várva. A férfi abbahagyta a pakolászást és felém fordult.

-Mostantól ez lesz a új otthonod. Itt fogsz élni velem.-mondta egyszerűen, mintha a világ legegyértelműbb dolgainak egyikéről beszélnénk éppen.

"Hogy mi?! Erről eddig szó sem volt, hogy egy vadidegennel kellesz élnem, ráadásul pont vele."

-Mi van? Ezt eddig egy szóval sem említette.-háborodtam fel, miközben mérgesen ránéztem.

-Azt hittem vagy olyan okos, hogy rájöjj, hogy ha már én voltam az, aki felajánlotta ezt a választási lehetőséget, akkor az a minimum, hogy szemmel is tartalak. És ez csak így kivitelezhető.-magyarázta rezzenéstelen arccal.

"Komolyan mondom, már most kezd az őrületbe kergetni ezzel a stílusával."

-És mi van akkor, ha én ezt egyáltalán nem akarom?-kérdeztem karba tett kézzel, gúnyos félmosolyra húzva ajkaimat.

-Akkor nyugodtan választhatod a másik lehetőséget, hogy a haverjaiddal együtt átadunk titeket a bíróságnak.

"Ezek a rohadékok! Nem elég, hogy megfosztanak a szabadságomtól, de mostantól minden egyes lépésemet nyomon is fogják követni. Jól kibasztak velem, az egyszer biztos."

Valószínűleg láthatta az arckifejezésemen, hogy elkezdtem szidni még az anyját is, mivel közelebb lépett hozzám és acélkék szemeit az én barnáimba fúrta.

-Jobb lesz, ha beletörődsz kölyök, és engedelmeskedsz, különben csak magadnak fogsz problémákat okozni.-mondta teljesen semleges hangszínnel, mégis úgy éreztem magam, mint akit most fenyegettek meg halálosan.

"Ez a nyugodtság és hidegvérűség rohadtul ijesztő. Még a hideg is kiráz tőle."

Nem válaszoltam, mert éreztem, hogy felesleges lenne vele vitába szállnom, ezért ezt ő el is könyvelhette magában egyfajta jóváhagyásnak részemről.

-Rendben van. Most, hogy ezt tisztáztuk, menj el fürödni, mert ilyen mocskosan biztos nem fogom hagyni, hogy körbejárkáld nekem a házat.

"Oh, hogy fulladnál meg te nyomorult."

-Fürdő az emeleten, jobb kéz felől az első szoba. Találsz tiszta törölközőt is. Ugye el tudod intézni egyedül is?-kérdezte lesajnáló tekintettel méregetve engem.

"Mégis minek néz ez engem, csecsemőnek?"

-Már miért ne tudnám? Nem vagyok már kisgyerek.-válaszoltam durcásan.

-Akkor viselkedj is úgy.-ahogy ezt kimondta, rögtön el is tűnt az egyik szobában.

"Még csak egy órája ismerem, de legalább már ötször elképzeltem a halálát."

Ahogy mondta, felsétáltam az emeletre, és beléptem a fürdőbe. Nem igazán volt eddig alkalmam rendesen tisztálkodni, ezért furcsálltam is, amikor szembetaláltam magam egy káddal és egy zuhanyzóval is. Úgy döntöttem, hogy a kádat veszem célba, ezért megnyitottam a csapot, és elkezdtem folyatni a forró vizet. Amíg a kád megtelt vízzel, addig levettem magamról koszos és szakadt ruháimat, majd azokat a földre dobtam. A ruhaszáradón találtam néhány tiszta ruhát, szóval azt legalább már nem kellett külön kérnem.

Mikor úgy láttam, hogy kellő mennyiségű vizet engedtem már, elzártam a csapot, és bemásztam a kádba. A meleg víz kellemesen égette bőrömet, és éreztem, hogy menten képes lennék elaludni.

"Ez aztán a kényeztetés. Hozzá tudnék ehhez szokni."

Kezembe vettem az egyik tusfürdőt és szivacsot, amit a polcon találtam, és elkezdtem magamról lemosni a koszt és a sarat, ami már elég régóta borította testemet.

"Vanília illatú."

Mikor ezzel készen voltam, a hajam következett. Beletelhetett egy fél óra suvickolásba, mire kellően tisztának éreztem magam. Mikor végre kész lettem, addigra már a víz is kihűlt és teljesen fekete volt a sok mocsoknak köszönhetően, amit lesikáltam magamról. Kiengedtem a vizet, kiszálltam a kádból, majd elkezdtem megtörölni testemet. Mikor végeztem, a hajamra csavartam a törölközőt, végül pedig felöltöztem. A ruha egy csöppet nagy volt rám, tekintve, hogy nem vagyok egy kimondottan magas alkat. De ahogy elnéztem ezt a törpét, őt sem áldotta meg a sors túlzottan nagy méretekkel.

"Vagyis hát... A magasságát tekintve... A többiről fogalmam sincs... Oh, te jó ég, ebből már sehogy sem jövök ki jól. De miért is pirultam én bele ebbe a gondolatba? Nem vagyok az a fajta, aki ilyeneken gondolkodik, és ez most elég furcsa érzést keltett bennem. Nem kellene, hogy ilyen dolgok megforduljanak a fejemben."

Gondolatmenetemből az ajtón áthallatszódó dörömbölés zökkentett ki.

-Kölyök, élsz még, vagy belefulladtál a vízbe? Jó lenne, ha most már kijönnél.-kiabált be.

-Jó jó, megyek már!-sóhajtottam lemondóan, majd kinyitottam az ajtót.

Ahogy elnéztem, már a férfi is át volt öltözve.

-Gyere velem.-mondta, majd elindult az egyik irányba, én pedig követtem őt. Egy hálószobában kötöttünk ki.

-Azta!-mondtam ki hangosan is, ami hirtelen átfutott a fejemben.-Ez lesz az én szobám?-kérdeztem csillogó szemekkel. A szoba elég nagy méretekkel rendelkezett. Volt benne egy hatalmas franciaágy, amivel szemben rögtön helyet kapott egy falra szerelt plazma TV. Az ágy két oldalán egy-egy éjjeliszekrény volt, amiken egy-egy kislámpa helyezkedett el. Ezen kívül volt a szobában még két hatalmas ruhásszekrény, egy íróasztal, amin helyet kapott egy laptop, illetve 2 fotel is. A szobában a fehér és a barna szín árnyalatai domináltak. Mint minden más helyiségben, itt is hatalmas tisztaság és rendezettség uralkodott.

-Nem egészen. Ez az én szobám. De te is itt fogsz aludni.

-Hogy mi van?!-akadtam ki teljesen a hallottaktól.-Na nem, erről szó sem lehet. Nem vagyok hajlandó egy szobában aludni magával. Ezt jobb, ha már most kiveri a fejéből.-mondtam határozottan, miközben karba tettem a kezeimet, ezzel is nyomatékosítva véleményemet.-Kibaszott nagy ez a ház és első tippre minimum van itt legalább 5 másik hálószoba. Akkor miért kéne ezen az egyen osztozkodnunk?

-Nem nyitok vitát. Fogd már fel végre kölyök, hogy milyen helyzetben vagy. Már rég szétrúghattam volna a seggedet, de mégse tettem.-válaszolta egy fokkal már ingerültebben.

-Amúgy se tudná.-mondtam gúnyosan.

-Azt te csak hiszed, kölyök.

-Ne merjen még egyszer kölyöknek hívni és ne is kezeljen úgy, mert azt nagyon megbánja!-kiabáltam mérgesen, és mint minden ilyen helyzetben, amibe valaha kerültem, már reflexből lendítettem volna az öklömet, hogy megüssem, amikor hirtelen megragadta csuklómat, ezzel kikerülve az ütést, és a másodperc töredéke alatt lefogta karjaimat a hátam mögött, majd lenyomott az ágyra teljes testsúlyával. Nem kicsit lepődtem meg megmozdulásán, aminek hála újabb ijesztő tény tudatosult bennem.

"Erősebb és sokkal gyorsabb nálam."

Mivel a hasamon feküdtem, ezért ránehezedett a csípőmre, hogy mozdulni se bírjak, majd a fülemhez hajolt.

-Még egy ilyen és eltöröm a kezedet. Megértetted, szaros?-suttogta mély hanglejtéssel, amitől teljesen libabőrös lettem. És nem jó értelemben.
Fogaimat idegesen szorítottam össze és mivel nem válaszoltam neki, ezért elkezdte egyre erősebben szorítani csuklóimat, ami mondanom sem kell, kibaszottul fájt. Azt hittem, hogy tényleg el fogja törni. Mikor úgy éreztem, hogy már tényleg nem bírom tovább, dacolva a büszkeségemmel, végül mégiscsak megadtam magam.

-Értettem.-mondtam ki a lehető leghalkabban, de még pont olyan hangerővel, hogy hallja is. Több nem is kellett, elengedte a kezemet és lemászott rólam, én pedig rögtön ezt követően fel is tápászkodtam addigi helyemről.

Annyira megalázottnak és gyengének éreztem magam, hogy legszívesebben újra nekiestem volna, de az előző kísérletemből okulva ezt az érzést inkább magamba fojtottam és megpróbáltam lenyugodni.

Egy jó darabig nem szóltunk egy szót sem a másikhoz, de végül ő volt az, aki megtörte a közénk beálló csöndet.

-Fáj?-kérdezte rám sem nézve, miközben az ágyneműt rendezgette.

-Tessék?-kérdeztem vissza értetlenül.

-A hasad.-válaszolta, célozva a rúgásra, amit még a "kedves" társától sikerült elszenvednem.

"Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? Néhány perccel ezelőtt még a karomat készülte kitörni, most meg már érdeklődik? Képtelenség kiigazodni rajta."

-Túlélem.-válaszoltam szűkszavúan.

Ezután újra beállt kettőnk közé a kínos csönd, ami azt hiszem, hogy csak az én részemről volt kínos. Az órára pillantottam, ami az éjjeliszekrényen kapott helyet, és meglepődve vettem tudomásul, hogy már hajnali 2 is elmúlt.

-Ideje aludnunk.-mondta, majd fogta magát, és befeküdt az ágyba. Nem igazán tudtam, hogy most mit kéne tennem, ezért még pár percig egy helyben ácsorogtam.

-Egész éjjel ott akarsz szobrozni, vagy inkább lefekszel pihenni?-jegyezte meg gorombán, én pedig egy szemforgatást követően jobbnak láttam inkább lefeküdni mellé, még mielőtt ő maga erőszakol be az ágyba. A lehető legtávolabb húzódtam tőle, egészen az ágy szélére.

Telt-múlt az idő, de én egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Egyrészt a kínos helyzet miatt, másrészt nem tudhattam, hogy mikor tervezi azt, hogy álmomban véget vet nyomorúságos életemnek, harmadrészt pedig újra eszembe jutottak a srácok, és akarva-akaratlanul is aggódás fogott el, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy vajon tényleg szabadon engedték-e őket.

"Mi van, ha letartóztatták őket, és ez az egész alku dolog is a tervük része? Lehet, hogy most a rácsok mögött szenvednek és szükségük lenne rám, miközben én egy vadidegen férfi lakásában tanyázom akaratom ellenére...
Nem! Biztos, hogy jól vannak. Erős fiúk ők. Ne is gondolj ilyenekre Hope. Megígérték, hogy szabadon engedik őket, ha én a nyomozóval tartok. De még ha jól is vannak... Szörnyen hiányoznak. Nem akarok itt lenni. Annyira magányosnak érzem magam nélkülük. Pont olyan, mint amikor anya..."

Nem tudom, hogy mikor, csak annyit vettem észre magamon, hogy hangtalanul sírok. A könnyeim patakokban csordogáltak végig arcomon, ezzel teljesen benedvesítve bőrömet, majd pedig a fejem alatt lévő párnán fejezték be útjukat. Minden egyes emlék egyszerre jutott eszembe és ezt a reakciót váltották ki belőlem.

"Azt hittem, hogy ezek alatt a hosszú évek alatt változott bennem valami. Hogy erősebb és határozottabb lettem, akinek nem parancsolhat senki, de nem... Ugyanolyan szánalmas, tehetetlen és gyenge vagyok, mint 8 évvel ezelőtt. Gyűlölöm magam."

Nem is tudom, hogy meddig sírhattam így, de az egyik pillanatban egy olyan érzés kerített hatalmába, amit már nagyon hosszú ideje nem volt alkalmam megtapasztalni. Egy ölelés. A mellettem fekvő férfi szorosan a hátamhoz simulva, egyik karjával derekamnál keresztül ölelt magához, míg a másikkal fejemet simogatta, miközben fülemhez hajolva suttogott megnyugtató szavakat.

-Shh, ne sírj, nincs semmi baj. Itt vagyok.-mondta lágy hangon. Testemet egy eddig soha nem tapasztalt, ismeretlen melegség járta át. Ez nem olyan volt, mint egy gondoskodó, szeretetteljes anyai ölelés. Egy felnőtt férfi erős karjai között voltam, amitől hihetetlenül törékenynek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és nem történhet semmi bajom, mert vigyáznak rám.
Éreztem, hogy szépen lassacskán kezdek megnyugodni és egy idő után a néma zokogásom is alábbhagyott. A pilláimat kezdtem egyre nehezebbnek érezni, mígnem teljesen le nem hunytam szemeimet és néhány perc elteltével sikerült is mély álomba szenderülnöm.

"Anya... Ugye mindig velem maradsz és vigyázol rám?"