Miután letettem immáron kiürült poharamat, Levi egy sóhajtás kíséretében helyet foglalt az ágy szélén, és felém fordulva elgondolkodott arcomat kezdte fürkészni.

-Akarsz beszélni?-kérdezte semleges arccal, a hangjából viszont kihallatszódott egy cseppnyi együttérzés és aggodalom. Pár másodpercig tétováztam, végül azonban úgy döntöttem, hogy megosztom vele a lelkemet nyomasztó érzéseimet, illetve gondolataimat.

-Én csak... még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet. Olyan mintha egy rémálomban élnék, amiből bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok felébredni. Szinte még csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogy többé már nincsenek velem.-mondtam magam elé bámulva, rezzenéstelen arccal.

-Tudom kölyök.-mondta halkan.

-Nagyon hiányoznak.-hunytam le szemeimet, aminek következtében végig is gördült arcomon egy bánatos könnycsepp, ami végül a lepedő anyagát szorító kézfejemen landolt.-Bárcsak visszaforgathatnám az időt... Olyan kevésszer hangoztattam előttük azt, hogy mennyire szeretem őket. Annyira jó lenne mégegyszer látni az arcukat és magamhoz ölelni őket...

-Tudod kölyök... sajnos vannak dolgok, amiknek a végkimenetele ugyan az lesz, függetlenül attól, hogy mit változtatnál meg a múlton. Tudom jól, hogy ez kegyetlenül nehéz, de muszáj megtanulnod elfogadni bzonyos dolgokat és ezekkel együtt élni, hiszen ha folyton csak azon agyalsz, hogy mi lett volna, ha, azzal nem csupán magadat teszed tönkre mentálisan, de még a továbblépés lehetőségétől is megfosztod magad. Nem haragudhatsz magadra olyan dolgokért, amikbe nincs beleszólásod. Inkább légy hálás azért, hogy te még életben vagy és még ezek ellenére is van lehetőséged arra, hogy saját belátásod szerint alakítsd a jövődet.-mondta karba tett kezekkel, egyenesen szemeimbe nézve, arcán pedig jól látszódott, hogy nem csupán a levegőbe próbál beszélni, hanem valóban komolyan is gondolja azokat a dolgokat, amiket az imént mondott.

-Hülyeség...-válaszoltam közönyösen, miközben letörölve arcomról könnyeimet, egy gúnyos mosoly kíséretében a mellettem helyet foglaló férfi arcára pillantottam.-Úgy beszélsz, mintha pontosan tudnád azt, hogy mit érzek most, de valójában fogalmad sincs az egészről.

-Pedig tudom... Éppen ezért most elmesélek neked valamit, amiről ezelőtt Hanji-n és Erwin-en kívül még soha senkinek nem beszéltem.

-Mi a fene... Annyira bizalmatlan vagy velem szemben, hogy még a lakásból sem vagy hajlandó engem felügyelet nélkül kiengedni, erre most egyik pillanatról a másikra megosztanál velem valamit, ami az elmondásod szerint annyira fontos számodra, hogy csupán 2 embernek voltál képes beszélni róla? Mégis miért?-vontam föl szemöldökeimet meglepetten, kívancsian várva Levi magyarázatára.

-Mert magamra emlékeztetsz...

Levi

-Egy szegény családba születtem a külvárosi gettó környékén, ahol te is sokáig éltél. Anyám prostituáltként dolgozott, apám pedig cipészként kereste a napi kenyerünket, azonban mivel kezdett egyre kevesebb megrendelést kapni, ezért rövidesen kénytelen volt feladni a munkáját, az ezzel járó bánatát pedig alkoholba fojtotta, ami egészen odáig fajult, hogy anyámat, majd később engem is bántalmazni kezdett.

~~

-Mai napig képtelen vagyok fölfogni, hogy hogyan lehettem képes felcsinálni egy hozzád hasonló ribancot. Undorító vagy!-hangzottak apám részeges szavai fejemben, miközben anyámat ütlegelte, amiért nem készült el időben a vacsorával.

A szoba legtávolabbi sarkában kuporogva, a félelemtől remegő végtagokkal néztem végig, ahogyan apám kezébe vett egy konyhakést és belevágta anyám mellkasába, aki ennek következtében holtan terült el a földön, majd amikor szembesült azzal, hogy mit is művelt, véget vetett saját életének is. Mindössze 8 éves voltam akkoriban...

~~

-Végül a nagybátyám, Kenny Ackerman talált rám, aki úgy döntött, hogy befogad engem és megtanítja nekem, hogy hogyan kell túlélni abban az Isten háta mögötti porfészekben, ami csak úgy hemzsegett a bűnözőktől. Bár soha sem volt egy mintaapa, sőt, kifejezetten pocsékul látta el a szülői feladatokat, ennek ellenére valahogyan mindig is éreztem azt, hogy még ha képtelen is rendesen kimutatni, valahol mélyen legbelül szeret engem és gondoskodni szeretne rólam, hiszen ha ez nem így lett volna, akkor egyszerűen csak magamra hagyott volna meghalni, de nem tette, hanem ehelyett magával vitt és -még ha nem is a legmegfelelőbb módszerekkel- felnevelt engem.

Ahogyan teltek-múltak az évek, úgy kezdtem én is egyre erősebbé válni. 18 éves voltam, amikor Kenny-nek köszönhetően bekerültem a rendőrséghez, hiszen akkoriban ő is ott dolgozott. A kiképzésen volt szerencsém megismerni Erwin-t, -aki akkor még a parancsnokom volt- és Hanji-t, valamint egy Isabel nevezetű lányt, illetve egy Farlan nevű srácot, akikről akkor még el sem mertem volna képzelni, hogy rövidesen elválaszthatatlan barátok leszünk. Azonban...

~~

Éppen a rendőrség kollégiumában voltam és a szobánkat takarítottam, amikor hirtelen kopogás hangja ütötte meg a fülemet.

-Szabad.-mondtam határozottan, majd ezt követően be is nyitott hozzám Erwin.

-Levi, beszélni szeretnék veled valamiről.-tért egyből a tárgyra, miközben komoly arckifejezést produkálva szemeimbe nézett.

-Rendben, hallgatom.-válaszoltam, egy pillanatra sem fejezve be megkezdett tevékenységemet, ami jelen helyzetben a sepregetés volt.

-Valószínűleg te is hallottál a múltkori, határ menti bevetésről, ahol rengeteg társunkat elvesztettük...

-Igen, tisztában vagyok azzal, hogy a bevándorlók milyen hatalmas vérfürdőt rendeztek azokkal a hatalmas robbantgatásokkal. De egészen pontosan nekem ehhez mi közöm van?-pillantottam fel rá lesajnáló tekintettel.

-Kialakítottunk egy új egységet, akik az én vezetőségem alá fognak tartozni, és bár tisztában vagyok azzal, hogy újoncok vagytok, ahogyan azzal is, hogy még soha ezelőtt nem voltatok igazi bevetésen, de sajnos kénytelen vagyok titeket is magammal vinni az óriási létszámhiány miatt.-mondta rezzenéstelen arccal, nekem pedig amint sikerült felfognom imént elhangzott szavait, először hitetlenséget sugárzó arckifejezéssel vettem alaposan szemügyre kék íriszeit, majd összeráncolt szemöldökökkel tettem felé néhány lépést, amin jól látszottak indulataim.

-Szó sem lehet róla. Engem nyugodtan magával vihet, de azt nem fogom hagyni, hogy őket is belerángassa ebbe az egészbe. Alig 2 hete fejezték be a kiképzést, teljesen tapasztalatlanok, erre maga képes lenne a biztos halálba küldeni őket? Hogy gondolja ezt?-emeltem meg hangomat, miközben ökölbe szorítva kezeimet mérges pillantásokkal kezdtem el méregetni az előttel álló, nagydarab férfit.

-Sejtettem, hogy így fogsz reagálni...-hunyta le szemeit néhány másodpercre, majd egy halovány mosolyra húzva ajkait ismét szemeimbe nézett.-Pontosan emiatt kértem ki a véleményüket még azelőtt, hogy ide jöttem volna.-mondta, majd anélkül, hogy megvárta volna válaszomat, hátat fordítva nekem határozott léptekkel kisétált az ajtón, ami után rögtön be is rontott hozzám Farlan és Isabel, akik ezek szerint végig odakint várakoztak.

-Tch, szóval mindent hallottatok...

-Levi, hát ennyire kételkedsz bennünk?-lépett mellém szőke hajú barátom, csalódottságát egyáltalán nem leplezve.-Amikor beléptünk ide, mindannyian jól tudtuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor muszáj lesz kockára tennünk a saját életünket mások védelme érdekében. Elfogadtuk, hogy itt bármikor meghalhatunk, de ami a legfontosabb: Saját akaratunkból döntöttünk így.

-Farlan-nak igaza van, bátyó. Tudjuk, hogy meg akarsz minket védeni, de nem a te feladatod az, hogy helyettünk dönts, főleg nem egy ilyen fontos kérdésben.-helyeselt Isabel egy magabiztos mosollyal az arcán.

-Emlékszel, hogy mit ígértünk egymásnak néhány napja? Azt, hogy történjék bármi, soha sem fogjuk cserben hagyni a másikat.-helyezte bíztatóan vállamra jobb kezét Farlan.-Nem fogjuk hagyni, hogy magadra vállalj minden felelősséget és egyedül nézz szembe a nehézségekkel. Együtt fogjuk ezt az egészet végigcsinálni... Mi hárman.

-Mi hiszünk benned bátyó, szóval kérlek... Te is bízz meg bennünk!-kérlelt Isabel kitartóan.

-Jól van... Bízom bennetek.-sóhajtottam fel végül beletörődően, miközben egy halovány mosolyra húztam ajkaimat, amire Farlan hasonlóképp reagált, Isabel pedig örömében nyakamba vetette magát.

2 nappal később

Hajnali 6 órakor a gyönyörű tavaszi napfelkeltére ébredtem. Az ablaküvegen keresztül beáramló Nap narancssárgás színű sugarai megvilágították a sötét szobát, ezáltal felébresztve engem mély álmomból.
Egy nagy nyújtózkodást követően felkeltettem barátaimat is, majd egy óra múlva már mindannyian indulásra készen várakoztunk a rendőrautónknál. Miután az összes bajtársunk megérkezett és egy rövid lelkesítő beszédet követően Erwin felvázolta, hogy melyik csapatnak mi lesz a dolga, rövidesen el is indultunk a kijelölt helyszínre.
Amint megérkeztünk, ledöbbenve vettük tudomásul, hogy a kerítésünket -ami elválasztott bennünket a betolakodni vágyó, erőszakos bűnözőktől, akik illegálisan akartak átszökni Trost-ba, hogy újabb területeket csatoljanak saját országukhoz -áttörték, és ezzel együtt végeztek minden egyes személlyel is, akiket a határ őrzésével bíztak meg arra az időre, amíg mi ide nem értünk. A határátkelők százával özönlöttek át hozzánk, miközben sorra lelőttek mindenkit, akit csak rendőri egyenruhában láttak. Túlságosan erőszakosnak bizonyultak ahhoz, hogy beszélni lehessen velük, ezért nem maradt más lehetőségünk, mint a gyilkolás. Éppen végeztem az egyikkel, amikor a szemem sarkából azt láttam, ahogyan 5 társamat sarokba szorították, és kegyelmet nem ismerve, rezzenéstelen arccal nyitottak rájuk tüzet. Az holttestek egymás után borultak a földre, vérrel beáztatva az addig zöld színekben pompázó pázsitot. Gyomorforgató látvány volt, de tudtam, hogy ha csak egyetlen pillanatra is kizökkenek, nekem is ugyanaz lesz a sorsom, ezért mint egy gép, tovább folytattam a dolgomat.

Kis idő elteltével úgy tűnt, hogy az akciónk ezúttal sikeres volt, hiszen egyre kevesebb ember jött át a mi területünkre, ami némi megnyugvással töltötte el mindannyiunk szívét, ez az állapot azonban nem sokáig tartott, hiszen a következő pillanatban meghallottam egy női halálsikolyt, majd rögtön ezt követően egy fájdalmas ordítást. Kétségbeesetten kezdtem el a hangok irányába futni, hiszen a temérdek puskapornak és a kézigránátok füstjének köszönhetően az orrom hegyéig sem láttam. Amint kiértem a füstfelhőből, egy valódi csatatér tárult a szemeim elé. Bármerre is néztem, mindenhol vért, holttesteket és leszakadt végtagokat láttam... De ami még ennél is horrorisztikusabb volt, az az, hogy az egyre inkább javuló látási viszonyoknak köszönhetően saját szemeimmel nézhettem végig, ahogyan tőlem kb. 20 méterre éppen akkor vágta el Isabel és Farlan torkát két férfi. Egy röpke pillanat alatt szállt el belőlük az élet és erőtlenül csúsztak ki gyilkosaik kezei közül. Teljesen ledermedtem. Hosszú másodpercekig levegőt is képtelen voltam venni a sokkhatástól, ami a látottakat követően uralkodott el egész testem fölött. Egyszerűen nem akartam hinni a szemeimnek. Úgy éreztem magam, mintha egy rémálomba csöppentem volna, ahol én vagyok az egyedüli túlélő, azonban hamar rá kellett döbbennem, hogy minden, ami jelenleg történik, az nem csupán egy álom, hanem a kegyetlen valóság, ami elől nincs menekvés...

Ezt követően elkezdtek felém mutogatni, miszerint én még életben vagyok, de a szavaikat nem értettem, hiszen nem azon a nyelven beszéltek, mint mi. Hirtelen felém kezdtek rohanni, miközben a fegyvereiket rám szegezték, bennem pedig ebben a pillanatban akkora mennyiségű düh, gyűlölet és bosszúvágy halmozódott fel, amit ép ésszel képtelenség volt felfogni. Egyik pillanatról a másikra olyan hatalmas erő kerített hatalmába, amilyenre azelőtt még soha sem volt példa. Összeszorított fogakkal, gyilkos tekintettel rontottam neki az előttem álló ellenségnek, és gondolkodás nélkül lőttem le őket. Hiába céloztak rám, nem tudtak eltalálni, mert kitértem minden egyes támadásuk elől.
Fogalmam sincs, hogy pontosan hány emberrel szállhattam akkor szembe, de mindegyikkel végeztem, aki csak az utamba került. Miután tudatosult bennük az, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, megpróbáltak elfutni, azonban nekem eszem ágában sem volt hagyni, hogy élve elmeneküljenek. Körbepillantottam, majd észrevettem az egyik földön fekvő holttestnél egy AK47-est, amit azonnal meg is ragadtam, majd egy másodpercet sem tétovázva utánuk lőttem, aminek következtében másodpercek leforgása alatt végezni tudtam azokkal is, akik még megmaradtak. Még egyszer utoljára körbe néztem, majd amint megbizonyosodtam arról, hogy senki sem maradt életben, és nem fognak hátulról megtámadni, a fegyvert ledobtam a földre, majd térdeimre zuhantam. Testem teljes egészében remegett a hirtelen érkezett adrenalintól. Tenyereimet kezdtem el fürkészni, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan voltam képes erre. Megrémültem saját magamtól és az akkor felszínre törő erőmtől. Teljesen önkívületi állapotba kerültem és egyáltalán nem fogtam fel azt, ami körülöttem zajlik. Egyszerűen csak elborult az agyam és cselekedni akartam. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egy alak állt meg előttem. Nem pillantottam fel rá, ennek ellenére pontosan tudtam, hogy ki az.

-Te vagy az egyetlen túlélő?-kérdezte érzelmektől mentes hangon. Nem válaszoltam, csupán hagytam, hogy szemeimben összegyűlt könnycseppjeim végiggördüljenek arcomon.

-Szánalmas...-mondta rezzenéstelen arccal, mire ráemeltem vérben forgó tekintetemet, és egy másodpercet sem tétovázva nekitámadtam és megragadtam őt torkánál keresztül.

-Ez az egész a maga hibája! Kinyírom!-ordítoztam fogcsikorgatva, mire a parancsnok egyik embere lefogott engem hátulról, ezzel sikeresen megakadályozva, hogy még idő előtt megfojthassam Erwin-t.

-Még ha meg is ölnél engem, akkor sem hozhatnád vissza az életbe a halott társaidat.-mondta higgadtan, én pedig szavai hallatán újra térdeimre zuhantam. Hosszú másodpercekig csupán csak annyira tellett tőlem, hogy egyetlen pontra fókuszálva meredjek magam elé, miközben egyfolytában csak azt kérdezem magamtól, hogy miért kellett megtörténnie ennek az egésznek, egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban megragadtam zsebemben pihenő késemet és csuklómhoz nyomva éles pengéjét, erősen összeszorítottam szemeimet, felkészítve magamat arra, hogy egy vágást ejtsek bőrömön, közvetlenül ereim mentén, azonban mielőtt még rászánhattam volna magam cselekedetemre, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Erwin letérdel elém, majd lassacskán kiveszi kezemben pihenő fegyveremet és oldalra dobja azt, olyan távolságba, hogy ne érhessem azt el.

-Min változtatna az, ha megfosztanád magad a saját életedtől? Ha azt hiszed, hogy a halál mindent megold, akkor annál is ostobább vagy, mint amilyennek először hittelek...-mondta lehunyt szemekkel, egy fájdalmas mosolyra húzva ajkait, majd lassacskán újra lábaira állt, és úgy pillantott le rám.

-Okolhatod magad a rossz döntéseid miatt, kívánhatod azt, hogy bárcsak visszaforgathatnád az időt, de még ha erre lenne is lehetőséged, csupán a saját ítélőképességedet homályosítanád el vele. Egyikőnk sem tudhatja előre azt, hogy mit tartogat számunkra a jövő, éppen ezért meg kell próbálnunk minden egyes élethelyzetben úgy dönteni, hogy azt később majd ne kelljen megbánnunk, viszont még ha félsz is a döntésed következményeitől, ha nem vagy biztos önmagadban, akkor se hagyd, hogy mások döntsenek helyetted, hiszen onnantól kezdve már csak a halál vár rád.-fordított végül hátat nekem, majd mielőtt még magamra hagyott volna engem a gondolataimmal, még egyszer utoljára hátrapillantott rám vállai fölött.-Folytatjuk tovább a feladatunkat, hogy ez a rengeteg áldozat ne legyen hiábavaló. Levi! Elvárom tőled, hogy kövess engem.-mondta, majd előre emelve tekintetét, határozott léptekkel sétálni kezdett, anélkül, hogy újra hátranézett volna, én pedig még hosszú másodpercekig meredtem felettesem elhalványuló alakja után, ahogyan lassacskán eltűnik látóteremből...

"Sohasem értettem... Még ha bízom is önmagamban, a saját erőmben, vagy feletteseim döntéseiben, végül senki sem... Viszont ő lát valamit a messzeségben, amit én nem... Legyen hát. Veled tartok, Erwin Smith. És ezt a döntésemet nem fogom megbánni... Soha."

~~

-Hosszú hónapokba és számtalan emberi életbe került, de végül sikerült elérnünk azt, amiért kitartóan küzdöttünk, ez a tény azonban egyáltalán nem volt segítségemre a döntéshozatalban, hiszen az ott átélt szörnyűségek, a hullák látványa, a vér és puskapor jellegzetes szaga egy életre belefészkelte magát a fejembe és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minél hamarabb magam mögött akarjam hagyni a rendőrséget, vele együtt pedig a barátaimnak tett ígéreteimet is, hiszen úgy voltam vele, hogy ha még őket sem tudtam megvédeni, akkor másokat sem fogok tudni. Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy végleg otthagyom a rendőrséget és megpróbálok normális életet élni, -már amennyire ez lehetséges a történtek után- azonban egy idő után rá kellett jönnöm arra, hogy ha feladnék mindent, amiért egészen idáig küzdöttem és megpróbálnék magam mögött hagyni minden egyes fájó emléket, azzal teljesen hiábavalóvá válna Isabel és Farlan halála, az övékén kívül pedig azoké a társaimé is, akik hajlandóak voltak feláldozni a saját életüket mások védelme érdekében. Éppen emiatt elhatároztam, hogy bármivel is kelljen szembenéznem, bármennyi embert is fog elmarni mellőlem a sors, soha sem fogok megtorpanni, mert... Akármi is történjen velünk, mindig lesz valami, amiért megéri a végsőkig küzdenünk.-mondtam egy halovány mosollyal az arcomon, azonban amikor történetem végéhez érve újra a mellettem ülő lány arcára pillantottam, és megláttam azt, ahogyan összeszorított ajkakkal, könnyeit potyogtatva figyel engem, teljesen megilletődtem, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi baja lehet, amikor aztán feleszmélve kezdetleges döbbenetemből realizáltam azt, hogy keservesen zokogva közelebb hajol hozzám, majd pedig nyakamba borulva szorosan magához ölel engem, egy röpke pillanatra úgy éreztem, mintha minden addigi fájdalmam megszűnt volna, ezzel egyidőben pedig megtaláltam volna azt, amit egész eddigi életemben fáradhatatlanul kerestem.