Az üres folyosón tompán visszhangoztak a barna cipők koppanásai, ez volt az egyetlen zaj, ami megzavarta a halott csöndet. Az alak nem sietett, kimért lépésekkel közelítette meg célját, kabátja enyhén meglibbentette a díszítésként szolgáló növények hosszú leveleit. A ruha alatt becses tárgy lapult, a fiú tekintetével végig járta a fehér folyosót, meggyőződve, hogy senki nem fogja megzavarni. Arcán egy mosoly jelent meg, ahogy megállt az egyszerű, szürke ajtó előtt, amin egy kis műanyag szám lógott magányosan. Kabátja alatt még egyszer kitapintotta a hűvös tárgyat, majd hosszú ujjai halkan ráfonódtak a kilincsre.

- Chuuya! – rontott be a kórházi szobába Dazai, amitől az ágyon dohányzó kis vörös majdnem szívrohamot kapott és dühösen fordult a fiú felé.

- A kurva életbe Dazai! Lerohadna a kezed, ha kopognál?!

- Az úgy nem lenne elég vicces. – húzta ki az ágy melletti széket a fiú és vigyorogva lehuppant, ahogy Chuuya még mindig összehúzott szemekkel, de már kíváncsibb tekintettel figyelte a barnát.

- Elhoztad? – kérdezte halkabban a fiú, mire Dazai arcán még szélesebbre kúszott a vigyor.

- Mégis mit gondolsz? – óvatosan a kabátjába süllyesztette a kezét, ahogy le sem vette a tekintetét az alacsonyabbikról. – Még szép, hogy elhoztam.

Dazai egy bontatlan boros üveget húzott ki a ruhája rejtekéből és elégedetten figyelte, ahogy Chuuya izgatottan csillogó szemekkel nyúl a palackért.

- Tökéletes. – suttogta áhítattal az alacsonyabbik, ahogy óvatosan megforgatta az üveget. – Meg vagyok lepve, végre nem a legpocsékabbat sikerült kiválasztanod. Fejlődsz.

- Soha nem hoztam rossz italokat, csak szar az ízlésed. – válaszol a barna, amint felfordította az asztalon álló két poharat. Chuuya azonnal megtöltötte az üvegeket és egy gyors koccintást követően egy levegővel felhajtotta az italt.

- Istenem, már úgy hiányzott. – töltött újra a fiú, Dazai pedig felvont szemöldökkel kortyolt bele a poharába.

- Függő.

- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne.

Chuuya vigyorogva pillantott a barnára, aki halvány mosollyal töltött magának ismét.

- Ha nem lenne a testedben egy isten, már rég meghaltál volna alkoholmérgezésben.

A levegő egy pillanatra megfagyott, ahogy Chuuya a poharába bámult, majd megitta a maradékot.

- Erről most inkább ne beszéljünk.

Dazai is letette a poharát, ahogy az enyhén megremegő fiúra nézett, aki a meleg idő ellenére is pulóverben ült a takarók alatt.

- Még mindig fázol?

- Igen. – sóhajtott Chuuya, de kerülte Dazai tekintetét. – Pont, mint...

- Rimbaud.

- Igen... Szerinted...?

- Te magad mondtad, hogy ismét kontrolban tartod. Nem lesz baj.

Dazai szótlanul figyelte az alacsonyabbikat, aki szitkozódva rázta meg a túl gyorsan kiürült üveget. Chuuya ez alkalommal tényleg a határvonalon egyensúlyozott a Megszállottsággal, még egy kicsi és soha többet nem ébred fel. Így is három napig eszméletlenül feküdt a kórházban, amikor pedig végre felébredt, beszélni is alig bírt, olyan gyenge volt. Bár most már sokkal jobban érezte magát, az arca még mindig kísértetiesen sápadt maradt és folyton arról panaszkodott, hogy fázik.

Arahabaki nem csak a testi, de a lelki erejéből is rengeteget kivett. Ez alkalommal majdnem sikerült megtörnie. Chuuya büszke ember volt és soha nem mutatta volna, de Dazai ismerte már elég jól, látta a rémült és kimerült tekintetét.

A barna egy darabig nem tudta, hogy megkérdezze-e a látszólag feleslegesnek tűnő kérdést, de ismét a fiúra nézett és felsóhajtott.

- Jól vagy?

Chuuya arcán egy fájdalmas mosoly jelent meg.

- Nem.

A rövid csöndet ismét Dazai törte meg.

- Nem a te hibád volt.

- Már hogyne lett volna az enyém?! Elvesztettem az irányítást!

- Kontrolláltak.

- Ez nem kifogás. Hagytam, hogy Arahabaki átvegye az irányítást! Nem küzdöttem és hagytam, hogy tomboljon, Dazai. Majdnem megöltem mindenkit! Az embereimet, a Hüllőket, Akutagawát, titeket, majdnem megöltelek téged is!

- Nem ez lett volt az első alkalom.

Chuuya szemében félelem csillant, ahogy a hajába túrt.

- Nem érted. Ha... Ha nem lett volna ott Yosano-sensei és... Meghaltak volna... Soha nem bocsájtanám meg magamnak.

- Te is majdnem meghaltál!

- Az nem számít-

- Már hogyne számítana?! Chuuya én... Én nem veszíthetlek el téged is.

Csönd volt, ahogy a két fiú csak nézett egymás szemébe, Dazai a régi emlékek fájdalmával a tekintetében, Chuuya pedig kétséggel. Nem merte elhinni.

A vörös gyengén megrázta a fejét, de nem bírta elemelni a szemét a barna tekintet sugarából. Szemében összetörtség és magány tükröződött. Dazai csak ilyenkor ébredt rá, hogy valójában mennyire megbántotta a kis vöröst, amikor ott hagyta.

- Osamu... – Chuuya hangja egy rekedtes suttogás volt. – Félek saját magamtól...

A magasabbik egy pillanatig nem tudta mit csináljon. Sóhajtva felállt a székből és leült Chuuya mellé az ágyra, az oldaluk szorosan feszült egymáshoz, ahogy Dazai felpillantott a plafonra.

- Nem kell félned. Én mindig itt leszek, hogy megvédjelek magadtól. Bízhatsz bennem, hiszen partnerek vagyunk.

Chuuya arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Ugyanezt mondtad, amikor először használtam a Megszállottságot.

- Az is hasonló volt. Féltél, de aztán túlléptél rajta és ez most sem lesz másként.

- Akkor ott voltál.

- Most is itt leszek.

Chuuya óvatosan a barnának dőlt és a vállára hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, ahogy hallgatta a fiú ritmusos szívverését, ez a tompa dobogás biztosította arról, hogy Dazai még mindig itt van vele.

- Szóval azt mondod, hogy bízhatok benned?

Dazai arcán egy mosoly jelent meg.

- Mindig.