A fény szikrázva hullott le a városra, mintha a Nap egy üveggömbön világítana át, gyönyörű színekre bontva a világot. Az akvamarin kék égen pár felhő szaladt végig, ami könnyű lepelként fedte be a Földet, a távolban egybenyúlva a tengerrel. A szél vadul tépte a fiú vörös tincseit, de őt nem igazán zavarta, mosolyogva hagyta, hogy a meleg fény simogassa az arcát. A ritmusos zúgást leszámítva csönd volt, a lábai előtt Yokohama aprón terült el, a magasból csak az ezüstösen csillogó épületek látszódtak.

Chuuya sóhajtva behunyta a szemét és élvezte a nyugalmat. Szeretett alkalmanként megtelepedni egy-egy repülőgép szárnyán és csak csodálni a tájat. Innen fentről úgy tűnt, mintha csak ő létezne az egész világon, ami egyszerre volt furcsa és eufórikus érzés. Itt nem kellett aggódnia semmi miatt, nem kellett megfelelnie senkinek és nem kellett a munka miatt idegeskednie. Nem volt itt más, csak szabadság. 

A gyönyörű pillanatot a zsebében rezgő telefon törte meg. A fiú fájdalmasan összehúzta a szemét a hangra, de a pillanat törékeny varázsa gyorsan elszállt, és végül Chuuya sóhajtva, kénytelen felvette a kitartóan zenélő készüléket. 

- Mit akarsz Dazai?

- Chibi~ énekelte a dallamos hang. - Már vagy 10 perce itt várunk rád! Megbízás, emlékszel? 

- Igen, persze! - csattant fel idegesen a vörös. Teljes elfelejtette. - Mindjárt ott vagyok. 

Chuuya gyorsan a zsebébe süllyesztette a telefont és még egy pillantást vetett a csillogó tengerre, majd kalapját egy kézzel a helyén tartva, lelépett az ürességbe.

A szél bele akaszkodott a hajába, és sivítva tépte a kabátját, de csak egy mozdulatába telt és máris kecsesen ereszkedett a találkozó helyszíne felé. 

Dazai vigyorogva figyelte, ahogy Chuuya könnyedén földet ér és kalapját megigazítva lépet a csapatunkhoz.

- Mi van? - kérdezte az alacsonyabbik, ahogy feltűnt neki, társa még mindig őt bámulja.

- Úgy nézel ki, mint egy kócos kutya.

- Rohadj meg.

Chuuya morgása ellenére, gyorsan végig futtatta ujjait a hajában, és elegánsan oldalra simította a tincseket. Dazai még mindig mosolyogva mellé sétált és egy hosszú pillantást követően, rácsapott az alacsonyabbik fenekére, aki ugyanazzal a lendülettel arcon vágta. 

Amíg a barna gyerekesen panaszkodva fájlalta az arcát, Chuuya szitkozódva és elpirulva sietett előre.

A rétegekben ráragadt portól szürkéllő, egykor elegáns lakcipő nyikorogva fordult meg a kavicsokon, ahogy Chuuya magával rántotta a markában rekedt magasabbikat. Dazai teste egy pillanatra súlytalanná vált, lábai elemelkedtek a földről és az egész világ megfordult, ahogy a vörös átlendítette a fiút a feje fölött, majd minden egyszerre zuhant ismét vissza rá, megállíthatatlan lendülettel húzva a talaj felé.

Valami reccsent, ahogy Dazai földet ért, a világ pedig lilás árnyalatot vett föl egy pillanatra. A barna érezte, ahogy a sok kis kavics beleáll a bőrébe, mintát rajzolván a hátára, levegője bent akadt a mellkasában, de nem csak a fájdalomtól. Dazai hasztalanul próbálta beszívni a levegőt, a mellkasa merev maradt, nem engedve, hogy az éltető oxigén megtöltse a tüdejét. Forró súly nyomta össze a testét, belepréselve a beton repedéseibe, megdermesztve a fiút. Milyen régen érezte már ezt utoljára. Dazai tágra nyílt szemekkel, hangtalanul kapkodott levegőért, ahogy Chuuya üveges tekintettel és vigyorogva hajolt fölé, az arcáról lecsöpögő vér vörös folyókat festett a barna holtsápadt bőrén.

A fiú tüdeje égett, de az ujjai egyre hidegebbnek és tompábbnak érződtek. Lassan jól ismert bágyadtság vette körbe, ahogy a kék ég kezdett elhomályosodni, ami még így is annyira hasonlított Chuuya gyönyörű szemeire. Dazai halványan elmosolyodott, ahogy a szeme előtt megjelent a kis vörös. Bársonyos tincsei finoman keretezték arcának éles vonalait, kék szeme megcsillant, ahogy kérdőn pillantott a fiúra, száját enyhén lebiggyesztette, Dazai pedig vágyakozón nézte a puha ajkakat. A fiú kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse ezt a csodát, de a kép, mint egy röpke álom, gyorsan szétfoszlott a friss levegő hirtelen fuvallatával.

Dazai hörögve szívta be az átkos, éltető oxigént, ahogy egy kezével a torkát markolászva oldalra fordult. Gyorsan kipislogta a szemét égető könnyeket és tekintetével Chuuyát keresve fordult körbe. A vörös nem messze térdelt a földön, remegő kezekkel alig bírta megtartani magát és rémisztő hangokat kiadva öklendezet vért a porba. A teste kezdte feladni a harcot.

Dazai még mindig ziháló mellkassal feltápászkodott és csak egy hajszálon múlott, hogy nem szédült vissza a földre, de sikerült talpon maradnia. Gyenge térdekkel sietett társa felé, aki viszont szintén észrevette az őt megközelítő fiút és sarokba szorított kutyaként morgott a barnára. Az alacsonyabbik már nem vigyorgott, a vértől és izzadtságtól összetapadt tincsei belehullottak a betegesen fehér homlokába. A barna lassan közelítette meg Chuuyát, kezeit maga előtt tartva, arcára egy fáradt mosolyt varázsolva.

- Semmi baj Chuuya, most már vége van. Enged, hogy megszabadítsalak.

Egy pillanatig úgy tűnt, a vörös hagyja, hogy Dazai megérintse, de hirtelen felugrott és ököllel arcon vágta a fiút, aki hátratántorodott a fájdalomtól és vizes szemmel kapott az orrához, amiből vörös, sós folyadék csöpögött. Chuuya kihasználva a helyzetét hátrébb húzódott és egy feketelyukat dobott a barna irányába, de ez már sokkal kisebb volt, mint az eddigiek, Dazai viszonylag könnyedén ki is tudta kerülni. A fiú letörölte a vért az arcáról és ismét elkezdte becserkészni az őt figyelő alacsonyabbikat.

- Gyerünk már Chuuya. – morogta a barna. - Nincs időnk fogócskázni...

Mint egy válasz, Chuuya kezében ismét megjelent egy gömb, de vagy egy méterrel eltévesztette a magasabbikat. A vörös zihálva meredt Dazaira, aki hidegen állta a tekintetét, lassan haladva a fiú felé. Hirtelen újabb köhögő roham tört Chuuyára és összecsukló térdekkel esett a földre. A szájára tapasztott ujjai között ragacsos folyadék folyt ki, vörösre festve a szakadt ingét.

Dazai lábai magától mozdultak, már nem törődve semmivel rohant oda Chuuyához, hogy éppen elkapja, amint a fiú szemei fennakadtak és mereven eldől. A barna gyorsan a hátára fordította a fiút és magához húzta a kis testet, a fejét a vállának döntve. A fehér bőrétől csak még jobban elütöttek a testét behálózó vörös jelek, amik még mindig nem tűntek el.

- Ne, ne, ne... Miért nem tűnt még el?! – simította végig Dazai idegesen a fiú hideg arcát, nyakát és karját, eredménytelenül. Chuuya meg sem mozdult. – Chuuya! Gyerünk, tűnjön már el... Kérlek Chuuya... Csak te ne...

A vörös fiú megremegett és gyengén felköhögött, majd vörös jelek elkezdtek halványodni, míg teljesen el nem tűntek a testéről. Dazai remegve felsóhajtott, gyengéden kisimítva a tincseket Chuuya arcából.

- Jól van, semmi baj... Semmi baj. Látod Chibi? Minden rendben. Még mindig bízhatsz bennem.

Chuuya szeme megremegett és halkan felnyögve beszívta a levegőt, majd laposan pislogva felnézett az őt fogó fiúra, de eltartott egy darabig, amíg fel is ismerte a barnát. Szemében fáradtság csillogott és gyengén remegett, mintha hideg rázná.

- Dazai... – suttogta rekedt és elhaló hangon. – Fázom...

A magasabbik gyorsan levette a megviselt, bézs színű kabátját és óvatosan betakarta vele a kis vöröset, ahogy még szorosabban magához húzta.

- Tudom Chibi, tudom. Most pihenj. Jól csináltad. – mosolygott Dazai.

Chuuya reszketve a barnának döntötte a fejét és sóhajtva mély öntudatlanságba süllyedt.

Chuuya a világ legrosszabb másnaposságával ébredt. A szája leginkább egy sivataghoz hasonlított, felrepedezett ajkai marón sajogtak, ahogy végignyalt rajtuk, a bor keserű íze még mindig ott érződött a nyelvén. A fejéből áradó lüktetetés visszhangzott a fülében, már jóval az előtt érezte a fájdalmat, hogy teljesen magához tért volna. Úgy érezte magát, mintha áthajtott volna rajta egy kamion, utána az még egyszer visszatolatott volna rajta, utána ledobták egy repülőről a tengerbe, majd kihalászták és feltörölték vele a földet.

Az asztalánál aludt el, félig a bútoron feküdve, másik fele rongyként lógott le a székről, minden porcikája sajgott a természetellenes póznak köszönhetően. Megpróbálta kinyitni a szemét, de azonnal megbánta, ahogy az éles fény kettévágta a koponyáját. Nyögve beletúrt a hajába és kitartóan igyekezett a gyomra tartalmát bent is tartani. Még mindig csukott szemmel feltolta magát és grimaszolva megállapíthatta, hogy még a nyakát is sikerült elaludnia. Vakon tapogatott körbe az asztalon, a keze több üvegbe is beleakadt, majd egy fülsüketítő csörömpölés jelezte, hogy az egyik fájdalmas csókot váltott a földdel.

- Baszki...

Chuuya nyögve kisimította a csapzott haját az arcából és a fejfájását masszírozva, hunyorogva lenyúlt az üveg töredékért.

- '89-es Pétrus... – olvasta félhangosan a fiú és enyhén meglepetten forgatta meg az üveget.

Úgy emlékezett, valamilyen fontos dologra akarta megtartani ezt a bort, vajon miért nyithatta fel most? Az asztalon még vagy egy tucat másik üveg feküdt, egy részük még mindig valamennyire tele, mintha a fiú folyton elfelejtette volna, hogy már van itala és sorban újabb üvegeket bontott fel. Egy kis keresgélés után pedig az összetört telefonját is megtalálta a sarokban. Az egész szoba úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna benne, könyvek, ruhák és poharak dobálva szana-széjjel, a nyitva hagyott ablakon át hideg szél süvített be, megborzolva a fiú haját. Chuuya sóhajtva leült az egyik fotelbe és fáradtan behunyta a szemét.

- Mi a franc történhetett tegnap...?

A fiú megdörzsölte az arcát, nem emlékezett sokra a tegnap estéből. Egyedül ivott, de miért?

- Oh.

Chuuya megmerevedett a mozdulatban, üres tekintettel bámulva maga elé, lassan leengedte a kezét.

- Dazai...

Pár percig mozdulatlanul ült a fotelben, némán bámulva a festményekkel díszítet falat. Végül sóhajtva felállt és az asztalról elvett még egy teli üveget, majd gondolkodás nélkül felhajtotta.

Dazai mosolyogva tanulmányozta a kezében tartott nyakéket, amin a megcsillanó napfény a kék minden árnyalatában ragyogott, a drágakő színe megigézőbb volt magánál az égnél is. A fiú még egy darabig nézte az ékszert, majd finoman az ujjai közé zárta, mintha így megvédené a kis varázst a sivár világtól.

- Nos, vajon hogyan tovább? – tette föl a kérdést Dazai, de nem mintha nagyon izgatta volna a válasz. Ha egy valamit megtanult, az az, hogy valahogy mindig lesz tovább, tehát nem aggódott ilyen apróságokon. Főleg, hogy már volt egy terve is. Meg a célja, amit még teljesítenie kell.

Yokohama kezdett felébredni, az emberek siettek a munkába, nevetve beszélgettek egy kávézóban, egyszerűen élték az életüket. Furcsa volt most rájuk nézni, így, teljesen más szemmel.

Szemről beszélve, Dazai végig simított a jobb arcán, amit most már nem fedett kötés, feltárva a világnak a gyönyörű, mélybarna szemét. Még mindig furcsa volt, ahogy a szél végig simította itt is a bőrét, de hozzá tud szokni. Még egyszer lepillantott a kezében tartott kőre, majd a nyakába akasztotta, kezeit pedig új, bézs kabátjának a zsebeibe süllyesztette. Sóhajtva lehunyta a szemét, hallgatva a város zajait.

A távolban hatalmas robbanás hangzott fel, amit azonnal sikolyok és kocsik riasztójának fülsüketítő keveréke követett. Dazai száját elhagyta egy halk kuncogás. 

- Úgy látszik, ideje mennem. – azonban a fiú még nem mozdult meg egy darabig, ujjai ismét felvándoroltak a kék ékkőhöz, szemében szomorúság csillant egy pillanatra. – Sajnálom Chuuya...

Dazai gyorsan megköszörülte a torkát és egy újabb mosollyal hátat fordított a helyszínnek.

- Idefel jövet láttam egy szép hidat, lehet, hogy kipróbálom. – morfondírozott a fiú, ahogy ruganyos léptekkel haladt az emberek között. – Még az is lehet, hogy egy gyönyörű hölgy is csatlakozik hozzám~!