Egész éjszaka csak forgolódtam. Anyára gondoltam. Hiányzott. Úgy éreztem elárulom azzal, hogy itt vagyok... Aztán a nagynénémre gondoltam, és izgatottá váltam. De valamiért már megjövetelük előtt attól rettegtem, hogy magamra hagynak.

A telefonomat bűvöltem már a hajnali napsugarak megérkezésekor, és visszaszámoltam mikor érhetnek ide. 7 órától pedig már az ablakban ültem, és az utat lestem. Mielőtt egy újbóli figyelmeztetéssel érkezett volna a reggeli felől az öcsém, megláttam az ismerős kocsit bekanyarodni.

- Megjött! - kiáltottam az éppen ágyából kikászálódó kislánynak, aki meglepő gyorsasággal pattant fel és szaladt utánnam a lépcsőn.

Szívem torkomban dobogott, és észre sem véve az étkezéshez gyülekező társaságot futottam át a konyhán és téptem fel a hátsó ajtót. Húgom eközben izgatott nevetéssel loholt a nyomomban.

Megálltam a ház mellett, és végignéztem ahogy a lószállítóval beparkolnak az udvarba. Nénikém és bácsikám arcán megnyugtató vigyor függött, ami akaratlanul szökött át az én arcomra is. Régen mosolyogtam ilyen őszintén...

- Olyan izgi! - toporgott mellettem Norci, mire csak egy széles mosolyt küldtem felé.

- Bori! - pattant ki a kocsiból szinte azonnal a középkorú nő, majd karjaival körülfont. Két napja nem láttam. Mégis úgy éreztem egy egész világ választott el minket. Percekig öleltük egymást, mire bácsikám is képes volt megközelíteni és erős, védelmező karjaival átölelni.

- Hiányoztatok... - suttogtam. Annyi mindent szerettem volna mondani, de leginkább arra vágytam, hogy én is beülhessek melléjük és azonnal visszautazhassunk Budapestre.

- Jaj, kicsikém. - csuklott el a nő hangja. - Hiszen tegnapelőtt láttuk egymást... - mosolygott bágyadtan, miközben szemeiben pontosan láttam, hogy ugyanazt éli át, mint én. Talán az rémített meg minket ennyire, hogy tudtuk ez után a nap után, egy jó darabig nem látjuk egymást viszont...

- Dante is nagyon hiányolt már... ő is biztosan nagyon örül majd neked. - terelt témát ügyesen Bandi bácsi. Bólintottam. Az ő jelenléte remélhetőleg tompít majd a magányomon...

Miután magam mögé fordultam, hogy bemutathassam kishúgomat az igazi családomnak, észre vettem, hogy időközben a többiek is kijöttek üdvözölni a vendégeket. Vagy csupán a kíváncsiság hajtotta őket...

Illendően bemutatkoztak egymásnak, én eközben Nórival megindultam a zavartan horkantgató lóhoz.

- Hey, haver! - szóltam rá, mire észrevettem mennyivel izgatottabbá vált. Megismert. - Csak nyugalom. - csitítottam, majd szép lassan kifaroltattam a szállítóból.

- De gyönyörű! - ámuldozott húgom, mikor már teljes pompályában szemügyre vehette a fekete csődört. Elégedetten figyeltem, ahogy lassan mindenki tekintete a kantár végén lévő szilaj állaton van.

- Ez a te lovad? - lepődött meg apa, majd értetlenül meredt nagybátyámra. - De hát... - ám nem tudta folytatni mondókáját. Pontosan éreztem szavaiban, hogy egyáltalán nem ilyen szép jószágot képzelt el mellettem.

- Borival együtt törtük be. Még csak 4 éves, de rengeteg versenyt megnyertek már együtt... - húzta ki magát a férfi.

- Csak mert te edzettél minket Bandi bá' - mondtam szerényen, de azért dagadt a mellem a dícsérő szavakra.
Megsimítottam a ló orrát, és belenéztem engem fürkésző barna szemeibe. Alig vártam, hogy kettesben lehessek vele, és újból érezhessem megnyugtató jelenlétét.

- Apa, én ilyen szép lovat még nem láttam... - hülledezett kishúgom, és lépett közelebb lassan az állathoz. Elmosolyodtam a kislány csodáló dícséretén, majd figyeltem, ahogy óvatosan simogatni kezdi.

Az izgalomtól egyáltalán nem vágytam a reggelire, és hirtelen azt sem tudtam kivel maradjak. Danteval vagy nénikémékkel. Végül miután a lovamat lassanként beeresztettük a többi ló közé a legelőre, a családommal maradva visszamentem a házba.

Az az idegedítő nyájasság újból fennt állt. Sőt mintha még inkább fenn szerették volna tartani a boldog családi háttért...

Végül nénémék indulása előtt sikerült egy kicsit kettesben lennem velük. Sosem értékeltem még ennyire a társaságukat.

- Milyen aranyos kis szoba! - fordult meg tengelye körül a nő, amivel be is járta a helyiséget. - Ó, és szobatársad is van! - pillantott húgom ágyára.

Mielőtt megkérdezhette volna kivel alszom, válaszoltam. - Norci volt oly kedves és befogadott a szobájába... - huppantam le közben a saját kemping ágyamra. - Vigyetek haza! - bukott ki belőlem azonnal a kérésem.

A két felnőtt összenézett, majd mély sóhajjal megindult felém néném. Igazából tisztában voltam vele, hogy mondatom felesleges volt. Csupán azt tudtam, hogy az utolsó szalmaszálba is kapaszkodnom kell...

- Bori, drágám... - csuklott meg a finom hölgy hangja. Sötétbarna haja kontyba volt fogva, de egy rakoncátlan tincsét füle mögé türt. - Apád mellett van a legjobb helyed. Édesanyád is ezt szerette volna...

- Ez nem igaz! - vágtam közbe harciasan. - Anya sosem akarta volna, hogy abban a házban éljek ahonnan őt kiutálták! - kezeimet összefontam mellkasom előtt, és dühödten meredtem magam elé.

- Anyád mindig is azt szerette volna, ha apa szereplő is jut az életedbe...nekünk gyerekkorunkban nem adatott meg, ezért örülne ha tudná, hogy most apád vigyázz rád. - szemében őszinteség csillogott, de számomra ez még túl zavaros volt, ahhoz, hogy teljesen felfogjam. Kezdtem kételkedni abban, amiben idáig olyan határozott voltam...