Miután újdonsült ismerősöm és a húgom távoztak. Apám erősködött, hogy segít befejezni a karámot. Habár őt sikerült levakarnom magamról, a túlbuzgó szomszédsrácot nem. Mindenképpen segíteni akart...

Valójában nem értettem miért akart ennyire segédkezni, tegnap is meg ma is... Nem igazán voltam ehhez hozzászokva. Otthon anyuval mindent egyedül csináltunk. Hiszen engem édesanyám egyedül nevelt...talán ezért is lettem ilyen hamar önálló. Ezenkívül a panelban a szomszédok csak arra voltak jók, hogy szóljanak, ha túl hangosan szórakoznál...

- Nem is gondoltam volna, hogy városi létedre ilyen dolgos vagy... - nevetett fel, mikor megérkeztem egy kisebb bála szalmával. Összevontam a szemöldököm, ezt most mire értette? - Azt hittem, hogy majd nekem kell csinálnom mindent. - fogta meg a villát és kezdte szétszórni vele az almot.

- Az én lovam, persze, hogy én csinálom meg neki a helyét. - néztem rá szúrós tekintettel. Értem én a sztereotípiákat, de akkor is...

- Jó, jó! - emelte maga elé a kezét. - Nem kell azonnal felkapni a vizet... - nevetett. Az őrületbe tud kergetni, hogy állandóan kinevet, amikor dühös leszek...ezzel csak mégjobban felhúz.

- Nem kaptam fel a vizet! - dühöngtem, azzal elindultam még egy kocka szalmáért. Miért leszek ilyen hamar ingerült tőle?

Magamon és a helyzeten agyalva pakoltam tovább. Idegesen fordultam ki a folyosóra, majd meglepetten ejtettem ki a kezemből a szalmakockát. De a föld helyett az előttem álló fiú karjaiba esett...

- A szívbajt hoztad rám! - kiáltottam el magam. Dani pedig csak elégedetten vigyorgott.

- Csak nem rossz a lelkiismereted? - kérdezte cinkosan, mire dühödten meredtem rá.

- Jelenleg tiszta, de nem sokáig, mert közel állok hozzá, hogy kinyírjalak! - szűrtem ki idegesen a fogam közül a szavakat. Azzal kikaptam a kezéből a bálát és a karámba cipeltem. Hátam mögött pedig hallottam ahogy felnevet...

Ugyanazt csinálja, mint vezetés közben. Felingerel aztán meg jót mulat rajtam... és nem válik be semmi nála. Ha hallgatok az se, ha visszaszólok az se. Legjobb, ha kerülöm a társaságát...

Ezzel a gondolattal szórtam alaposan szét a szalmát, de mikor elégedetten körbe néztem a karámban, észrevettem a fiút az ajtónak neki támaszkodva. Engem nézett. Éreztem, ahogy a düh lassan elönt, de visszafogtam magam, ahogy mosolygó arcára néztem...

- Ne bámulj így! - vontam össze idegesen szemöldököm.

- Mennyivel szebb voltál, míg nem voltak dühös ráncaid a homlokodon... - lépett közelebb hozzám. Kezdtem még idegesebbé válni.

- Már gúnyolodsz is? - kérdeztem élcelődve.

- Gúnyolodni? Nem hallottad, hogy azt mondtam szép vagy? - nézett rám oldalra döntött fejjel. Ez most szórakozik velem?

- Jobb, ha most abba hagyod! - nevettem fel kényszeredetten, és léptem el mellette. Hallottam, ahogy utánam kiált, de nem volt semmi kedvem vele foglalkozni. Komolyan mit képzel magáról? Azért a kötekedésnek is van egy határa...

- Hé, te vagy már egy furcsa szerzet. - ért be engem és lépdelt mellettem a srác. - Most egy bókon sértődtél meg? - értetlenkedett. Megforgattam a szemem. Kezdett nagyon irritálni...

Hallgattam. Úgy gondoltam ez a technika jobban bevállik...

Kilépve az istállóból azonnal megindultam a ház irányába. A lovarda jelenleg üres volt, a nagy meleg miatt... Belépve a konyhába, meglepett a terített asztal.

- Már készen is vagytok? - nézett ránk Kata, apám felesége. Magam mellé néztem, és csak most esett le, hogy a fiú ide is követett. - De jó, legalább együtt tudunk enni. - lelkendezett. Miért érzem úgy, hogy nem nekem örült? - Szólok a többieknek, addig üljetek le! - mutatott a plusz terítékekre, amit szinte azonnal felrakott.

- Nem akarok zavarni! - ellenkezett Dani. Mire behunytam a szemem. Akkor menj el, gondoltam. De ráharaptam a nyelvemre, így bennt maradt a gondolat.

- Úgyan te sosem zavarsz! - legyintett a nő. - Meg amúgy is ez a legkevesebb, amiért ilyen készségesen segítettél nekünk. - mosolygott, talán még őszintének is lehetett volna mondani. Azzal leültetett minket, és elindult a nappaliba a többiekért.

- Tudod, olyan vicces vagy, amikor dühössé válsz... - nevetett fel, mikor meglátta karba tett kezeimet és mérges pillantásom.

- Miért nem tudsz békén hagyni? - néztem rá könyörgőn, mire újból felnevetett. Megforgattam a szemeim, hosszú ebéd lesz...

Jól éreztem. Igazából már magát a közös ebédet nem értettem, de volt egy olyan 'mi boldog család vagyunk' színjátszása az egésznek...
Nem vágytam egyáltalán erre az egészre. Természetellenes volt, és úgy éreztem kezdek én is kifordulni önmagamból. Csupán az a gondolat nyugtatott, hogy holnap a nagynénémék visszarángatnak a földre.

Miután újból betagadtam, csendben figyeltem a társalgást a családomnak. Betti láthatóan bele volt zúgva a szomszédunkba. Misi pedig nagytesóként kezelte. Apa és a felesége, pedig szinte családtagként bántak vele. Egy pillanatra elfogott az irigység. Danival ellentétben én teljesen kívülállónak éreztem magam...