A nyitott ablak párkányában ültem, és az esti égboltot bámultam. A csillagokat fürkésztem, amit a fővárosban sosem csodálhattam. Felsóhajtottam és végignéztem a szobán. A kis Nóri, mint jelenlegi szobatársam már régen elaludt a baldahinos ágyán. Furcsa volt, de talán őt találtam a legnormálisabbnak ebben a családban...

Leültem az ablak mellet elhelyezkedő ágyamra és lassan számba vettem a mai napi eseményeket. Miután az idegesítő szomszédsrác elment, volt szerencsém megismerkedni a régen látott rokonokkal.

Meglepően nyájasan viselkedett mindenki. De pontosan láttam, hogy a két idősebb gyereket igazából nagyon idegesíti a jelenlétem... Megkora pech! Apám jelenlegi felesége pedig színészi pályára teremtetett. A nagyiról nem is beszélve. Iszonyat fárasztó volt mindenkivel smuzolni...

Felsóhajtottam és ledőltem az ágyamra. Olyan idegennek éreztem magam...
De hát én csak egy átutazó vagyok szerencsére, és valószínűleg soha nem is leszek több ezen a helyen.

Nem tudok a családomként tekinteni ezekre a személyekre... főleg mikor felrémlenek azok a jelenetek, amikor anyával veszekedtek. Borzalmas volt azt látni gyerekként az édesanyámon, hogy szenved. Ökölbe szorult a kezem... Bezzeg most meg mindenki áradozik róla milyen jó ember volt. Mernének is mást mondani... De a rengeteg 'Őszinte részvétem!' - ből, egyedül a kicsi húgomét éreztem valóban őszintének...

****

- Jó reggelt, hétalvók! - kiáltott be az ajtón apám, de én már régen fenn voltam. Ahhoz képest régen milyen jó alvó voltam, jelenleg jó ha 2-3 órát képes vagyok végig aludni... - Te már fennt vagy? - nézett meglepődötten rám a férfi. Bólintottam és letettem a szekrényemre az idáig olvasott könyvem. - Kérlek, segíts felkelteni Norcit, aztán gyertek le, reggelizzünk együtt. - hagyta abba az ébredező gyerek rázogatását.

A férfi kilépett én pedig idegesen bámultam utána... Dühített az állandó kedveskedése.

Felsóhajtottam és az ablakhoz sétáltam. A lovarda gyönyörűen festett a reggeli pompájában, miközben a madarak énekükkel aláfestő zenét adtak a látványnak. Igen, talán egyedül a természet volt képes arra, hogy megnyugtasson.

- Te is lejössz enni? - nézett rám álmosan Nóri. Felnevettem. Szegény gyerek láthatóan élvezte volna még az ágya társaságát.

- Csak ha te is! - vigyorogtam rá, mire elégedetten nyújtóztatta ki magát.
Miután komótosan kikászálódott az ágyból, újbóli delikvens érkezett, mégpedig az öcsém, azzal az üzenettel, hogy siessünk. Norci egyáltalán nem zavartatta magát és csacsogva öltözött tovább. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen cserfes egy kislány.

- ...és azt mondta nekem a tanítónéni, hogy olyan szépen énekelek, hogy be kellene állnom a kórusba. - mesélte lelkesen az iskolás élményeit, a húgom, miközben lefelé lépkedtünk az emeletről.

- És beléptél? - kérdeztem kíváncsian, ám ő kicsit bánatosan rázta meg fejét.
- Anya nem engedte. - válaszolta, mikor beléptünk az étkezőbe.

- Csak, hogy megjöttetek. - ült karba tett kézzel az egyik széken egy 15 év körüli lány. Felnevettem. Vajon én is ilyen idétlenül nézek amikor durcás vagyok?

- Elmeséltem Borinak, hogy meghívtak az iskolakórusba. - ült le vidáman a helyére a lány. Én pedig a fennmaradó helyen foglaltam helyet.

- Mert ez annyira fontos volt.. - forgatta meg szemeit Misi, akit láthatóan nagyon zavart a közös étkezés, nem volt vele egyedül.

- Hogy aludtál, Bori? - kérdezte nyájasan a háziasszony, majd felém tartotta a teáskannát.

- Átlagosan. - feleltem szűkszavúan. Semmi kedvem nem volt vele társalogni.

- Kényelmes az ágy? Mert Kláráék felajánlották az egyik felesleges ágyukat. - folytatta mondókáját. Kezdett ingerelni...ilyen könnyű felidegesíteni?

- Nem kell, jó ez is... - úgysem kell sokáig használnom. Felsóhajtottam és megkentem a kenyerem, jobb gyorsan letudni ezt az egészet.

- Azt tudtátok, hogy Borinak van saját lova? - harapott bele a megpakolt kenyerébe a kislány. - Mutatott róla képet, gyönyörű! Holnap érkezik meg. Már alig várom! - lelkendezett. Láttam, amint a két idősebb gyerek összenéz, és az anyjuk kicsit szúrósan néz a családfőre. Úgy érzem ez meglepetés volt számukra.

- Igazán? - néz rám megjátszott kedvességgel a nő. - Erről miért nem szóltál nekünk is? - pillantott a férjére, aki zavartan babrálta az ételét. Szinte láttam, amint dolgoznak az elmélyében a fogaskerekek...

- Szólni akartam, de elfelejtkeztem... úgy gondoltam eggyel több vagy kevesebb ló, már igazán nem lényeges. - mosolygott párjára kedvesen, akinek láthatóan nem tetszett, hogy kihagyták ebből a döntésből.

- De apa... - szólalt meg most a nő kicsinyetett hasonmása. Betti. - nekem mikor lesz saját lovam?

- Kicsim, de hát neked van! - rázta fejét a férfi. - Csillag a te lovad! - nyugtatgatta.

- De hát ő nem is... - a gyerek láthatóan nem volt megelégedve a válasszal, de anyja szúrós pillantására elhallgatott. Igazi szappanopera!

- Bori, segítened kellene majd kitakarítani a lovadnak a karámot. Jelenleg ilyen mindenesnek használtuk, szóval ki kellene üríteni. - terelt témát gyorsan a férfi. - Dani azt mondta átjön segíteni, de azért el kellenél te is.

- Ez csak természetes... - toltam el magamtól az üres tányért. Legalább elterelem a gondolataimat.

- Dani átjön? - lepődött meg Betti. - De nincs edzése? - próbálta rejteni az izgatottságát, főleg hogy észrevette hogy mindenki rákapta a fejét.

- Nem hiszem...- rázta fejét a férfi. - Azt mondta ráér.

A húgom láthatóan zavarba jött a gondolattól is, míg engem valójában felingerelt. Valahogy számomra olyan tenyérbemászó alak volt...