- Engem nem kérdezel, hogy hiányoztál-e? - döntötte oldalra a fejét. Bennem pedig még a levegő is megszorult...

Enyhén elnyílt ajkakkal néztem a féloldalas mosolyú fiúra. Álmodom?

Türelmesen megvárta míg felocsúdom, de a másodpercek tellésével mintha a fesztelen mosolya mögött aggodalom bujkált volna.

- Talán... esetleg...hiányoztam? - kérdeztem rekedtesen, mire a fiú ajkát egy fáradt sóhaj hagyta el.

- Minden nap minden percében - hangja komolyan csengett majd arcára lassan egy cinkos mosoly kúszott fel. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is ilyen nyálas dumával fogok nyomulni.

Szám széle akaratlanul húzódott fel és kellemes, már hiányolt melegség öntötte el lassanként a bensőmet.

- Hogy van a karod? - kérdezte kicsit visszakomolyodva, miközben a tekintetében valódi érdeklődést láttam csillanni.

- Sokkal jobban... - rántottam vállat és emeltem fel az említett testrészt. - Még nem szabad erőltetnem, de lassanként visszanyeri az erejét. - mosolyogtam rá barátságosan.

- Sajnálom! - bukott ki belőle, én pedig értetlenül vontam össze a szemöldököm, de mielőtt rákérdezhettem volna már folytatta is. - Nem kellett volna aznap este úgy letámadnalak, de nagyon féltettelek... - hangja meggyötört volt, és hirtelen elveszett belőle az eddig engem tápláló magabiztossága.

- Ez nem a te hibád volt! - mondtam kertelés nélkül. Már maga a gondolat, hogy magát hibáztatja felbőszít. - Baleset volt... - hangom feszülté vált és az emlékek kezdenek feltolulni. Bosszant az egész, mert akárhányszor játszom le magam előtt mindig rájövök, hogy ez csak miattam történt.

- De nem is a tied... - mondja úgy, mintha a gondolataimban olvasna.

Némán nézünk egymás szemébe és a kimondatlan kérdéseink keringenek a levegőben. A csendet a mögöttem álló ló töri meg, aki egy üdvözlő horkantással löki meg a vállamat. Halkan felnevettünk, majd mindketten reflexből az állathoz fordultunk.

- Csak nem engem is hiányoltál? - mosolygott a fiú hangja is, ahogy gyengéden végig simított Dante orrán.

- Idáig nem panaszkodott miattad.. - mondtam cukkolódva és néztem vissza Dani sötét szempárjába.

- És te panaszkodtál neki? - húzódott közelebb hozzám és döntötte kérdőn oldalra a fejét.

A szívem heves kalapálásba kezdett a közelségétől és valójában el sem tudom mondani mennyire hiányzott már a vele való incselkedés.

Aztán elgondolkodtam a kérdésén és rájöttem, hogy mennyivel jobb hogy mégsem tud beszélni a legjobb barátom, mert akkor biztosan kikotyogná mennyit nyafogtam mellette a karámban a fiú hiánya miatt.

- Erről nem nyilatkozom... - haraptam be az alsó ajkam és léptem el mellőle egy hirtelen mozdulattal. Ám mikor visszatartva az utamat állta, a számon függő mosoly akaratlanul szélesedett nagyobbra.

- Egyszer már elengedtelek, többet nem esek ebbe a hibába... - mondta fojtott hangján, majd ahogy rám emelte koromsötét szemeit még levegőt is elfelejtettem venni. Kínzó lassúsággal hajolt felém, ajkai pedig lágyan érintették az enyémeket. Szemeim automatikusan hunytam le, és emeltem nyaka köré kezeimet. Az elsőre gyengéd érintések lassan mohó vággyá csaptak át, és olyan volt, mintha az összes eddigi elvesztegetett pillanatot ebben az egy csókban szeretnénk bepótolni.

Zihálva váltunk el és döntöttük egymásnak homlokunkat. Végre valahogy teljesnek tűnt az életem, ahogy Dani karjaiban csüngtem.

- Hiányoztál... - suttogtam, majd karoltam át szorosabban a nyakát, ő pedig válaszként megszorította ölelését a derekamon és fejét a vállamba fúrta. Most, hogy itt van jöttem rá, hogy valójában semmi mással nem tudtam volna pótolni a hiányát, miközben hatalmas űr tátongott a helyén.

- És most mi lesz? - húzódtam hátrébb és néztem égboltként csillogó szempárjába. Ő játékosan fürkészte arcomat és simította összekötött hajamból kilógó tincseimet a fülem mögé. - Hogy lesz? - kérdeztem újból, egy kisebb kétségbeeséssel hangomban, ám ő csak megnyugtató mosolyát eresztette rám.

- Megoldjuk... - mondta a lehető legnagyobb természetességgel, de a meglepőbb az volt, hogy valamiért számomra ez az egyetlen szava felért mindenféle haditervvel. Megnyugodtam és rájöttem, hogy ha valóban kitartunk egymás mellett, akkor egyetlen akadály sem téríthet el minket a másiktól.

Ez a találkozás bebizonyította nekem, hogy a mi a szerelmünk nem fellángolás, hanem valódi érzelmeken és bizalmon alapuló szeretet, ami által senki sem állhat közénk, még saját magunk sem...

Na hát sziasztok! :')
Eljött ez a nap is... még tartozok nektek egy epilógussal, de valójában ez volt az utolsó része a történetemnek. 😶
Hálás vagyok minden támogatásotokért és el sem tudom mondani mennyit jelentett számomra, hogy ilyen hihetetlen olvasóim vannak! *-*
A befejezés hétfőn fog érkezni, addig is legyetek rosszak!
❤❤❤❤