A sötétség ami magával rántott megrémisztett. Semmit sem tudtam felfogni, ami körülöttem volt, csupán a gondolataimban felvetődő rengeteg kérdés volt, ami visszhangzott a fejemben. Először a fertőtlenítő szag volt, amit érzékelni tudtam. Majd megakartam mozdítani a karomat, de valami erő lehúzta a végtagjaimat. Zavaros zajokat hallottam, ezért próbáltam fülelni, hogy megértsem azokat.

- Még mindig alszik... - ismerős volt a hangszín, de hirtelen nem tudtam hozzá arcot kapcsolni. Fáradtnak és meggyötörtnek hallatszott. Felé akartam fordítani a fejem, szólni, jelezni, hogy itt vagyok, de képtelen voltam.

Erőltettem magamat, mire megéreztem az ujjaim alatt puha textil érintését.

- Megmozdult! - hallottam most hangosabban az előző hangot. Valóban megmozdultam? Már csak látnom kell a hang tulajdonosát!

Fájdalom nyílalt a testemen keresztül, ahogy minden izmomat megfeszítve próbáltam kinyitni a szemem. Az erőlködésemnek eredményeként a fekete fátyol lassan felemelkedett és homályos, világos foltok körvonalazódtak előttem. Lassan élesedett ki látásom, de így sem tudtam felmérni hol vagyok. Az utolsó emlékemben még az éjszakában vágtázok Dantevel... de itt minden világos, és nem ismerek fel semmit a környezetemben. Ágyak, szekrények, ablakok, függönyök... de ez nem az én szobám. Hol vagyok?

- Bori, kincsem! - jelent meg a látóteremben az előbbi hangok tulajdonosa. Nagynéném könnyes szemmel mosolygott rám, miközben a kezemen egy szorítást éreztem. Lassan lepillantottam és láttam, ahogy megkönnyebbülten borul a kezemhez. Sírt. Sosem láttam sírni. Nehézkesen emeltem fel a másik karomat, hogy végig simítsak a haján. Meg akartam nyugtatni, hogy minden rendben van... csak egy kicsit elfáradtam.

- Nagyon megijesztettél minket! - egy férfi hangja szűrődött felém a másik oldalamról, mire arra felé fordítottam a tekintetem. Nagybátyám erőteljes alakja körvonalazódott előttem. Mosolyogva felém hajolt, majd lehunytam szemeim, ahogy megéreztem lágy csókját a homlokomon.

Megnyugtató volt a közelségük, de még mindig zavart az a sok üres folt ami a memóriámban keletkezett. Hogy kerültem ide? És egyáltalán hol vagyok? Kórházban? De miért vagyok itt?

- Dante..? - nyögtem ki erőtlenül az egyetlen dolgot, ami mindennél jobban érdekelt.

- Nálunk van... - nyugtatott meg a férfi. - Jól van, csak egy kicsit megijedt. - mondta könnyedén, de a szívem görcsbe rándult a gondolatra. Mit tettem vele? Meg is ölhettem volna!

Körbe néztem a szobában, kerestem a további ismerős arcokat, de nem találtam. Sosem vallottam volna be, de látni akartam Danit. Csak megbizonyosodni róla, hogy jól van, hogy nincsen semmi baja...

A nagynéném látta, hogy embereket keresek a tekintetemmel és leintett. - Apád, és egy bizonyos fiú kint várják rólad a híreket... - kutatóan vizslat, majd a férjéhez szól. - Menj, szólj a nővérnek, hogy felébredt! - mutat az ajtó felé, mire az egy biccentéssel ki is lép a folyosóra.

- Ki az a fiú, Bori? - hajol közelebb a nő és kérdezi suttogva.

Megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni. Nem akarom bevallani az igazat. Hiszen mit válaszolhatnék rá? Hogy ő az aki kijátszotta a bizalmamat? Hogy elvette majd szétszaggatta a bizonytalan szívemet? És hogy képtelen vagyok ezért őt okolni, mert tudom, hogy ez az én hibám?

Nem. Nem akartam egyiket sem elmondani. Hiszen már a gondolat is fájdalmas volt...

Soha többé nem hagyom, hogy játékszernek nézzék a szívem!

- Senki. - adtam meg végül a választ a nagynénémnek, aki csak halkan felkuncogott.

- Kis büszke vagy, mint anyád! - nevetett, és a tekintetében nem éreztem fájdalmat az elvesztett testvér miatt. Csupán szeretet volt az, amit láttam visszacsillani belőle... - Akkor gondolom, nem is akarod látni! - sóhajtott fel reményvesztetten, mire én kisebb riadalommal néztem fel rá. Mit mondhatnék erre? Hiszen tudom mit tett velem, még is az a gondolat, hogy újból láthatom megdobogtatja a szívem.

- Szép délutánt, kicsi lány! - lépett be a szobába, egy duci, középkorú nővér, mögötte pedig a nagybátyám következett. - Hallom végre felébredtünk! - mosolygott bátorítólag, majd a kezemhez rögzített infúziót ellenőrizte le. - Tud beszélni? - fordult a nagynénémhez, aki az utolsó megkönnyebbült könnycseppjét törölgetve bólogatott. - Akkor beszélgetünk egy kicsit jó? - meg se várta, hogy reagáljak már folytatta is. - Meg tudod mondani hogy hívnak? - úgy beszélt hozzám, mint egy csecsemőhöz, ami igazán fusztrált.

- Nehéz Borbála. - mondtam nehézkesen, és egy kicsit bosszús voltam, amiért nem forgott olyan könnyedén a nyelvem.

- Tudod, hogy kerültél ide? - nézett rám kutató tekintettel.

Ezen egy picit elgondolkodtam, majd összeszedve minden erőmet válaszoltam. - Leestem Dantéról...

- Dante a lova... - segítette ki a nagybátyám késégesen a rá pislogó hölgyet.

- Ja.. úgy már értem. - nevetett fel. - Jól tudod leestél a lóról. Utána ide hoztak sokkos állapotban, nyílt törés volt a karodon, és meg kellett műteni, ennek az utóhatását érzed. - mondta széttagoltan. - Valószínűleg lehet agyrázkódásod is, de ezt majd a doktor úr meg nézi. - rám mosolygott, majd valamit írt az ágyam végében lévő papírra és a nagynénémékhez szólva közölte, hogy bármi van csak szóljanak neki, és hogy nem sokára az orvosom is feljön végignézni a betegeit.

- Mi most megyünk... - adott egy újabb csókot az arcomra az egyetlen őszinte férfi az életemben. - Estére visszajövünk, csak pár dolgot behozunk neked! - mellettem ülő nénémnek biccentve integetve kiléptek a kórteremből.

Pár perc... csupán ennyi volt, amit magamban, a gondolataimmal tudtam tölteni. Az ajtó hangja zavart meg, amin egy tétova alak lépett át.

A szívem nagyott dobbant, mikor felismertem. Hirtelen fel akartam ülni, de a fájdalom belenyilalt a karomba és rájöttem ez nem lenne jó ötlet.

- Maradj csak! - lépett közelebb hozzám és intett le. Láthatóan zavarban volt, és szerintem maga sem tudta mit kellene mondania. Egy jó darabig csak engem vizslatott sötét pillantásával. Olyan érzésem volt, mintha ezzel akarna választ adni a gondolataimban feltett kérdéseimre.

- Megijesztettél... - bicsaklott meg a hangja. - Azt hittem a szüleim után téged is elveszítlek! - a szemeit látva kisebb bűntudat tört rám. Hirtelen megfeledkeztem arról mit is tett velem.. - Bárhogy is kezdődött ez az egész közöttünk azt tudnod kell, hogy minden kimondott szavam, cselekedetem és érzésem valóság volt! - hangja határozottan csengett, ami teljesen összezavart. Most erre hogyan reagálhatnék? Hinni akartam benne, de a szívem arra figyelmeztetett még egy csalódásba belehal.

- Nem akarok visszamenni. - mondtam azt az egy dolgot, amiben biztos voltam. Senki sem róhatja fel nekem, hiszen megadtam az esélyt a 'családomnak'. Ám azzal, hogy Dantet veszélyeztették túlléptek egy határt, amit el tudok viselni...

A fiú zavartan toporzékolt az ágyam mellett és maga sem tudta mit mondhatna erre. - És...minket akarsz? - kérdezte tétován, miközben kettőnkre mutatott.

Könnyes szemekkel néztem sötét szempárjába és valóban nem tudtam ebben a kérdésben a szívemre vagy az eszemre hallgassak.

- Nem tudom... - suttogtam meggyötörten, és közel álltam a síráshoz. Hogy mi lenne a valóban helyes? Fogalmam sincs...