Ahogy láttam megnyerő mosolyával rám nézni az ajtóm küszöbéről, miután egy elég durva pánikrohamon estem át, legszívesebben a karjaiba omolva kerestem volna menedéket. Viszont, hogy nem tettem meg, ez is azt jelzi mennyire gyenge jellem vagyok. Képtelen vagyok azt tenni, amit valójában akarok...

Némán tártam szélesre az ajtót és engedtem, hogy belépjen a szobámba, ami leginkább az eredeti tulajdonosának, Norcinak a jellemét tükrözte vissza. Szó se róla én is szeretem a rózsaszínt, csak bizonyos kereteken belül...

- Bocsi, hogy megint megtámadlak - vigyorgott cinkosan, miközben leült az ágyamra. - de annyira megijedtél apukádtól, hogy miután jeleztem mamáméknak, hogy élek, jöttem is, hogy lehűtsem a kedélyeket - felhúzta  a lábait és törökülésben dőlt előrébb. - De úgy látom, hogy sikerült mindent megoldanod. - kacsintott rám. Komolyan mintha, még büszkeséget hallottam volna ki a szavaiból. 

Letaglózva álltam felette. Hezitáltam, hogy mit is kellene tennem. Mondjam el az igazat, hogy azok akiket jó embernek hisz, valójában abban lelik örömüket, hogy a fájdalmamat nézik? Vagy hárítsam el, és tegyek úgy mintha mindenben igazat mondott volna? Bárcsak képes lennék rá...

- Eltiltottak Dantétol. - elfúló hangom jelezte, hogy ha többet kellene mondanom elsírnám magam. A lábaim annyira elgyengültek, hogy jobbnak láttam ha a vele szemben lévő másik ágyra huppanok. 

- Hogy mi? - döbbent meg. Lábai azonnal a földre érkeztek, mint aki ugrásra kész a védelmemben. - Ez mit jelent? Hogy nem lovagolhatsz rajta? - próbált puhatolózni, és őszintén láttam rajta, hogy nem akarta elhinni a szavaimat. Szinte hallom ahogy mondja: Biztosan félreértettél valamit.

- Még csak meg se közelíthetem... - fakadtam ki. - Más fogja edzeni, lecsutakolni, kivinni a legelőre, megetetni. Ha megteszem, hogy akárcsak a karámjához megyek, akkor eladják! - hevesen gesztikuláltam. Éreztem a sós könnycseppeket az arcomon csorogni, de most az egyszer nem akartam eltakarni azt mások elől. - Képesek eladni azt a lovat, akit kiscsikó kora óta nevelek, akit a keresztapámmal és anyával választottam... - szerintem alig voltak érthetőek a szavaim, annyira eltorzult a hangom a sírástól. 

De egyszerűen el kellett mondanom. Tudnia kellett, hogy mennyit jelent nekem ez a ló, és hogy mit akarnak vele tenni. Tudnia kell, hogy nem én vagyok a gonosz. Tudnia kell, hogy én nem akartam rosszat...

Besüppedt mellettem az ágy, és két karjával teljesen az ölelésébe vont. Én a mellkasára dőlve szipogtam, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Azzal, hogy ezeket a gondolatok hangosan kimondtam, túl valóságossá tettem ezt a helyzetet... ami nekem már tényleg sok volt. 

Miközben én a mellkasán pihegtem, ő a vállamba fúrta a fejét és halkan csitított. Erőt vettem magamon és enyhén eltoltam magamtól. A szemébe akartam nézni, azt akartam, hogy higgyen nekem, hogy végre valaki megértsen.

- Nem értettem félre semmit... - nyöszörögtem. Olyan erőtlen voltam, hogy rendes helyzetben megalázónak éreztem volna ezt mások előtt. - Szerintem Kata ötlete volt... Betti pedig örült neki. Az első perctől irigyelte, hogy saját lovam van. - grimaszoltam, miközben megtöröltem a szemem. - Apa pedig belement... pedig tudja, hogy mennyit jelent nekem. A rohadt életbe is! De hiszen Dante az enyém! 

És csak mondtam és mondtam és mondtam. Ő pedig hallgatott. Láttam a sötét szempárjában a megértést, azt hogy elhiszi, amit mondok. Azt hittem azt fogja éreztetni, hogy túl reagáltam, de ő csak türelmesen figyelt, kezével nyugtatóan simogatta a hátamat vagy az arcomat. Már maga a jelenléte megnyugvás volt számomra, de az, hogy ekkora együttérzéssel bánt velem, szinte gyógyír volt a bizalmatlan szívemnek. 

Valószínűleg képtelen lettem volna túlélni az elkövetkező napokat nélküle. Az a látvány, hogy egy számomra ellenszenves és képzetlen lány ül a lovam hátán,  hogy a lefáradt állathoz nem bújhatok oda és simíthatok végig egy kefével a hátán, hogy nem léphetek mellé, amikor a távolból utánam nyerít... ezek egyszerűen marcangolták a lelkemet. 

Egyedül az Ő jelenléte volt az, ami enyhített a fájdalmamon, és ezért iszonyat hálás voltam neki...

-  Ne, nézd! - szólt rám, mire én felocsúdva felé kaptam a fejem. - Csak fájdítod a szíved... - mondta búgó hangján, és kezét nyújtotta nekem, hogy maga mellé vonjon az ágyra. Tétova léptekkel mentem el az ablaktól, ahonnan az edző Dantét figyeltem, majd mellé feküdtem, és sóhajtva az ölelésébe bújtam.

Egy hét telt el, és még ugyanennyi van hátra a büntetésemből. Viszont azt hiszem ezek voltak életem leghosszabb napjai.  

Szerencsére, már a veszekedés másnapján hazaért a kishúgom és az öcsém, így legalább ők is elterelték a gondolataimat. Norci mindig elmesélte, hogy mennyire hiányzom Dantenak és már alig várja, hogy én csutakoljam le. Tudom, hogy ezt kedvességből mondta, de azért ez a tudat, csak még nehezebbé tette azt, hogy ne menjek a közelébe... 

Misi pedig, amióta rájött, hogy a 'bátyja' szimpatizál velem, már ő is ugyanazzal a természetességgel bánik velem, mint a kistestvére. 

Egyedül Betti az, aki egyre ellenszenvesebb velem... persze tudom az okát, és természetes esetben lelkiismeret-furdalásom lenne miatta, de a múltkori húzásával elérte, hogy én se sajnálom őt. 

Dani pedig... hát mit is mondhatnék. Hiszen most is szinte álomba ringat az ölelésével.  Ami azonban iszonyatosan meglepett, hogy se apa, se a mostohám nem kérdezte meg, hogy a fiú miért van velem mostanában olyan sokat. Simán felengedték hozzám a szobába, és egy rossz szavuk nem volt, ha vele mentem el engedély nélkül valahova. Természetesen semmi okuk nem volt gyanakvásra, mert azóta a mindent megváltoztató nap óta, nem csattant el köztünk több csók, és arra is ügyelünk, hogy még Norciék se láthassanak ölelkezve minket. Szerettem volna lassan haladni, és ezt ő iszonyatos érettséggel kezelte.

Sokszor gondolkodtam rajta vajon anya mit szólna Danihoz. Voltak olyan fiúk akik tetszettek, volt 'igazi' szerelmem is, de ebből kifolyólag csalódtam is. Anya mindig azt mondta, hogy a problémákkor derül ki, milyen mély egy kapcsolat. Azt mondta, hogy apával is ezen buktak el, nem tudták, vagy nem akarták rendezni a neveltetésükből fakadó ellentéteket. És vajon mi? Mi fogjuk tudni? 

- Ne aludj el kicsi Szénabálám! - nyomott egy puszit a fejemre az, akin éppen gondolkodtam. Akaratlanul mosolyodtam el és lendítettem a könyökömet, hogy oldalba bökjem, de ő már jól ismerve a mozdulatomat hátrált el előle. - Jó, jó..bocs! - röhögött fel, amikor szembefordultam vele és meglátta az elfojtott vigyoromat. - Ne haragudj...Borbála! - suttogta idegesítő közelségből a lehető legutáltabb szót.

Akármennyire is idegesített ez a megszólítás, muszáj voltam felnevetni. - Rendben van...Spániel Dániel... ha így akarsz játszani, hát legyen! - kacagott a hangom, főleg amikor megpróbáltam lebirkózni, de ő a szokásához híven nem hagyta magát, sőt! A lehető legalantasabb módszerhez nyúlt ellenem...megcsikizett. 

Öntudatlanul kapálóztam és próbáltam a lehető legjobban megvédeni az érzékeny testrészeimet a támadásától, de mindhiába. Kisebb harcunkban a földön landoltunk, amit szerencsére én egyáltalán nem éreztem, mert egész testemmel a fiúra érkeztem. Ezért is lehetett, hogy velem ellentétben, ő hangosan felnyögött a súlyom alatt. 

Elégedetten nyugtáztam, hogy akaratlanul is visszaadtam neki az előbbit, és kényelmesen elnyújtózkodtam rajta, miközben a fejemet éppen hogy pár centire tartottam az övé felett. 

- Azt hiszem kedves, Dániel - suttogtam, miközben látványosan a szeme és az ajka között cikázott a tekintetem. - az lesz a legjobb - vágyakozó sóhajt hallattam, mire éreztem, hogy benne is megmozdult valami. - ha most megyek. - hadartam gyorsan és térdeltem volna fel, ám kezei a csuklóm után kaptak és egyetlen mozdulattal visszarántott az előbbi helyzetembe, azzal a különbséggel, hogy ajkaink most tudatosan összeértek. 

Hevesen csókolt. Valószínűleg az egész hét vágyakozása benne volt ebben a lopott csókban, tudva, hogy talán még ugyanennyinek kell eltelnie, hogy újból alkalmunk legyen ilyenfajta romantikára. 

Visszacsókoltam, jelezve, hogy mennyire vágytam már rá. Borzasztó volt a tudat, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, de a lebukás veszélye miatt sosem engedtünk ekkora teret az érzelmeinknek...

És mint utólag kiderült, ez a pillanat is hiba volt...

Egy torokköszörülést hallottunk meg a fejünk felett, és riadtan rebbentünk szét. Azonnal felpattantam és reflexből kaptam a számhoz, mintha még látszódhatna rajta a fiú ajkának érintése és ezt muszáj lenne eltakarnom. Dani is bódultan ült fel, majd meredtünk közösen az ajtóban állóra. 

Agyamban pedig az az egyetlen kérdés visszhangzott. Miért mindig velem?