- Nem tartom jó ötletnek! - ráztam meg a fejemet és figyeltem, ahogy a húgom a lovamat nyergeli. Már két nap telt el azután a bizonyos nap után. Sosem voltam egy könnyen meggyőzhető típus, és most sem akartam beadni a derekam. Féltem, hogy megint történik vele valami...

- Én bízom Danteban... - egyenesedett ki a lány, és fordult felém. - Azt mondtad ez az egyetlen ami számít.

- Igen, de... - el akartam neki újból mondani mennyire aggaszt, hogy történhet vele valami. De amikor átgondoltam a mondatát, megértettem. - Rendben. - fújtam ki hosszan a levegőt, majd intettem neki, hogy felszállhat a ló nyergébe.

Jelenleg is oktatás folyt a pályán, de ez nem akadályozott meg abban, hogy beengedjem az edzeni vágyó húgomat is. Apa szúrós szemmel méregette, ahogy észrevett minket. Nem igazán tartotta okos húzásnak, hogy legkisebb gyermeke azonnal egy csődörre szállt fel, a sok éves kihagyása után. De leginkább úgy éreztem rám mérges, amiért megengedem azt neki.

- Oké. Akkor egy kör lépés után, mehet az ügetés! - adtam ki az utasítást, mire a gyermek egy engedelmes bólintás után elindult a kerítés oldalán. - Nem szabad feszültnek lenned, húzd ki magad, de engedd le lazán a vállaid. Úgy, rendben. - szavaim megszokottsággal jöttek ki ajkaimon. Láttam apa meglepődött tekintét, nem hiszem hogy valóbam úgy gondolta, komolyabban értek ehhez.

Mikor a másik két lovas - Janka és egy idáig ismeretlen lány - ugratni kezdett, én is kiléptem a kerítésen kívülre. Figyeltem a mellettem ügető lányt, és utasításokkal figyelmeztettem a hiányosságaira. Már a fáradtságtól pihegett, amikor szünetként egy kör lépést kértem.

Szemem ekkor elkalandozott az ugrató lovasokon. Felvontam a szemöldököm, egyáltalán nem értettem, miért nem javítja ki apám a lányok hibáját. Állandóan leverték a felső botokat, majd többszöri próbálkozás után közösen a lovakat kezdték el szidni... Szánalmas.

- A lóval semmi gond... - ráztam meg a fejem és bújtam be a kerítés lécei között. - Túl hamar rántod fel, te meg egyszerűen csak utas vagy a lovad hátán. Neked kell irányítanod, nem neki... - ráztam a fejem és mutogattam kettejük között.

Azt hiszem Janka volt, aki a fehér lovon ült. Hangosan felhorkantott a megszólalásomra és hátatfordított nekem a lovával. A másik is próbálta annak közönyös viselkedését utánozni, de láthatóan az nem az ő stílusa volt.

- Bori, ebbe ne szólj bele! - meredt rám borús szemmel az apám. Tudtam, hogy a lány biztosan valamilyen gazdag lélek ivadéka, de ettől függetlenül nem értettem miért nem lehet őszinte kritikát mondani neki... - Semmi baj lányok, biztosan elfáradtatok, nincs ebben semmi...legközelebb ezzel kezdjük az edzést. - mosolygott rájuk, majd megpaskolta a nemes állatok nyakát.

- Én nem fáradtam el... inkább a ló! - emelte magasba az orrát Janka. - Ez a ló, nem elég jó nekem! Nem is értem miért én lovagolok ezen az öreg gebén, és a lánya meg miért a legújabb, fiatalabb lovon van! - számat enyhén eltátodtam. Hogy mi? Miért hibáztat egy lovat a saját ügyetlenségén? És mit akar a lovamtól? - Nekem az kell! - mutatott a fekete szépségem felé. Bennem pedig kezdett gyűlni az ideg. Mit képzel ez magáról?

- Az nem a mi lovunk! Borié... - hátrált a férfi, hangja megcsuklott, mint aki a sarokba van szorítva, és félelem dobog a torkában. Én pedig dühödten méregettem, féltem, hogy képes lenne kijátszani ennek a hárpiának a lovamat...nem mintha hagynám!

- Nem érdekel! Akárkié is! Nekem ő kell! - sipákolt a lány. Az alatta lévő ló pedig értetlenül toporzékolt, láthatóan nem tudta kezelni a lány...

- Azt hiszem, azt hiszem, hogy az... - apa nagyot nyelt és segélykérően meredt rám. Nem hiszem el! Simán odaadná ennek a beképzelt libának a lovamat? Na azt már nem!

- Szállj le! - utasítottam a szöszi lányt, mire a férfi megragadta a karomat.

- Bori, ne csináld!

- Azt mondtam szállj le! - szinte ordítottam a méregtől, de a lány csak kedélyesen elmosolyodott.

- Na mivan? Verekedni akarsz? - majd egy könnyed mozdulattal átemelte lábát és a földre huppant. - Állok elébe! - hangja és szeme is kacagott, engem pedig elöntött a méreg.

Kirántottam a kezemet a szorításból és hatalmas lendülettel indultam meg felé. Az egy kicsit megszeppent a határozottságomtól, úgy látszik nem gondolta hogy valóban megteszem!

Egy mozdulattal löktem arréb a lányt, és rutinosan húztam fel magam a gyönyörű fehér szörű állat hátára. Sarkamat annak bordái közé szúrtam, azonnali vágtára ösztönözve őt. A ló engedelmesen ugrott meg és vette célbe a legnagyobb akadályt. Könnyed egyszerűséggel ugorta azt át, mintha csak egy pihe lebegne a szélben. Tompa puffanással érkeztünk a földre egy hibátlan ugratásból. Még hogy a lóval lenne a probléma!

Önelégült mosollyal fordítottam meg a lovat. Büszke voltam magamra, hogy képes voltam megmutatni a kis csitrinek és apának is, hogy tévednek...

Mosolyom azonban teljesen az arcomra fagyott, amikor megláttam a szomszédsrácot a kerítésnek támaszkodva, ahogy halk tapsolással jelzi csodálatát. Zavarodottan kapkodtam a tekintetem és az előbbi határozottságom tova szállt. Már megint mit keres itt?

A lóval visszaügettem, majd gyorsan leszálltam róla. Nem néztem a fiú irányába sem, csak a dühödt Janka kezeibe adtam a ló kantárját.

- Amíg nincs benned alázat, addig akármilyen lóra ülsz is, csak a pocsolyában fogsz landolni. - annak égkék szemeibe meredtem, láttam benne a haragot és a vesztett büszkeséget. Megráztam a fejem. Igazából semmi értelme a magyarázasomnak, amíg az apám és gondolom a szülei azzal tömik a fejét mennyire tökéletes.

- Ez elképesztő volt, Bori! - húgom irányába kaptam a fejem, aki a szomszédsrác mellett megállva meredt rám. Szégyenlős mosollyal kaptam el a fejem, amikor egy pillanatra összeakadt a szemem a fiúéval. Miért hoz állandóan zavarba annak jelenléte?

Megköszörültem a torkomat, és felé intettem. - Még két kör ügetés! - utasítottam, majd a lehető legközönyesebb arcommal sétáltam ki a fiú mellé.

Dante-t és Norcit figyeltem. De csupán a szemeimmel...valójában hevesen dobogó szívemet próbáltam lecsillapítani. Megrémisztett a gondolat, hogy a srác újból csak egy karnyújtásra van tőlem.

- Dani! - sosem volt számomra még ilyen megnyugtató hallani nagyobbik húgom éles hangját. Talán ő elviszi a közelemből. De ahogy ebbe belegondoltam valami furcsa, kellemetlen érzés szúrt a mellkasomba... - Mondta, apa, hogy áthívott így estére segíteni. - Betti közénk ékelte magát, teljesen hátat fordítva nekem. Kifújtam az idáig visszatartott levegőmet, és az ügető lovasra összpontosítottam.

- Jól van. - álltam fel a kerítés legalsó lécére. - Most jöhet egy kis vágta! - szóltam rá, mire kishúgom arca azonnal felragyogott és beugrasztotta a hatalmas állatot. Rá akartam figyelni, és a lovammal közös táncára, de azon kaptam magam, hogy a mellettem folyó bájcsevejt hallgatom. Szánalmas vagyok...

- Szívesen segítek én is...mit csináltok apával? - a húgom hangja igazán negédesen hangzott. Csak a hülyének nem esett le mennyire odáig van a fiúért.

Annak válasza azonban olyan halk volt, hogy a mellette elvágtázó ló miatt nem hallhattam.

Láttam, ahogy apa kivezeti a két lovat, mivel már a lovasaik hamarabb elmentek... Felsóhajtottam. Hogy lehet ilyen gyerekeket nevelni?

- Bori, te jössz? - riadtan kaptam oldalra a fejem. Magam is meglepett, de egyáltalan nem figyeltem az előbbi egy percben a mellettem folyó beszélgetésre.

- Tessék? - kérdeztem vissza azonnal, mire a fiú sötét, ám meleg pillantása nézett rám. A kishúgom, hidegkék pillantásával egyetemben...

- A hétvégén lesz a falunap! - mondta vigyorogva a fiú. - Lesz majd koncert is, meg minden! - mondta lelkendezve arcáról nem múlva a hatalmas vigyorával. Szeme engem kutatott. Olyan zavarba ejtően nézett rám, hogy még Betti is értetlenül kapkodta közöttünk a tekintetét. Nem igazán tudtam erre mit mondhatnék, ezért csak megvontam a vállaimat. Nem akartam kiábrándítani, hogy számomra nem nagy élmény a szomszéd tini bandára táncolni...inkább hallgattam, de közben elgondolkodtatott a dolog, milyen lehetne vele táncolni...