Idegesen markolásztam a kezemben lévő bögrét, miközben ajkamat harapdáltam. Nem mertem felnézni az ágy mellett ücsörgő fiúra, mert éreztem magamon az engem pásztázó tekintetét. De próbáltam a lehető leghosszabb ideig szürcsölni a kellemesen hideg vizet, csakhogy minél később kelljen megtörni a szobát belepett csendet.

Igazából a legszívesebben felpattantan volna és kirohantam volna a házból, de ha még ezt meg is tudtam volna tenni, azt nem tudtam volna, hova rohanjak. Nincs számomra itt olyan hely, ahol biztonságban érezném magam...

- Szóval... - szólalt meg az idáig türelmesen hallgató. Óvatosan emeltem rá szemeimet, és visszafojtott lélegzettel vártam mondandójának folytatását. - ...elmeséled mi volt ez a váratlan rosszullét? - sűrű szemöldöke a magasba szökött, és kíváncsi tekintetével az enyémet kutatta. - És miért ellenezte annyira a húgod, hogy hazavigyelek? - karba tette kezeit és közelebb hajolt hozzám. Nem igazán akartam vele megosztani a lelkem értelmetlen zavarát, de azt is tudtam, hogy a történtek után nem vághatok vissza neki a megszokott éles hangnememben.
Mély levegőt vettem. Próbáltam minél tovább húzni a válaszadásra lévő időt.

- Hogy... Norci miért akarta, hogy idehozz, arról nekem fogalmam sincs! - vontam meg vállaim és ráztam meg tagadón a fejemet. Megragadtam azt a részletét a kérdésének, aminek talán tényleg nem tudtam az okát. Dani elmosolyodott, láthatóan nem erre volt leginkább kíváncsi. De nem akartam neki több lehetőséget adni a faggatózásra. Mellkasomra kezdett valami nehézség merülni, miközben az oxigén megfogyatkozott a szobában. Próbáltam legyűrni a félelmet, ami kezdett elhatalmasodni a testem felett. Nem akartam ennél is kellemetlenebb helyzetbe kerülni...

- Sajnálom a kellemetlenséget, amit okoztam. - tettem le a vizet az éjjeliszekrényre, majd takartam ki magamat. - Valószínűleg csak túlságosan sokat voltam a napon... - próbáltam a lehető legközönyesebb hangnemet megütni. Nem akartam bármiféle kétkedésre okot adni.

- Dehát ilyen kora reggel nem is éget a nap! - a fiú velem egyszerre állt fel, ezzel teljesen felém magasodva. Hátra döntöttem a fejem és habár próbáltam arcizmaimmal határozottságot mutatni, idegesen nyeltem le zavaromat, amit a közelsége okozott.

- Tényleg ne haragudj, hogy problémát okoztam...nem hiszem, hogy nagyobb bajom lenne annál, hogy evés előtt megsütött a nap. - mosolyodtam el, bárgyú bájjal hangomban. Akármennyire próbáltam hiteles lenni, a széles mellkasa, ami a testem útjában állt, teljesen felkavarta a realista énemet.

- Nem reggeliztél? - kérdezte szemrehányóan. És ebbe a csöppnyi ellenállásba azonnal belekapaszkodtam. Megforgattam szemeimet és már nyitottam a számat, hogy elmondjam neki mennyire nincs az életemhez semmi köze. De mielőtt bármi is elhagyhatta volna ajkaimat, megragadta kezemet és gyengéden maga után húzott.

- Akkor legalább lesz indokunk együtt enni! - kacagott hangja, és kedvesen kinyitotta előttem szobája ajtaját. Értetlenül meredtem lelkes mosolyára, majd kissé hezitálva kiléptem a folyosóra.

- Nem szükséges! Majd eszek otthon. - ráztam fejem, talán kicsit túl lelkesen is. Nem akartam tovább a közelében maradni. Féltem, hogy egy olyan pánikroham tör rám a jelenlététől, amit már évek óta sikeresen legyőztem.. Próbáltam a menekülő kijáratot keresni, de csupán a hatalmas nappali tárult elém.

- Ugyan. - a fiú megfogta hátulról vállaim és az ellenkező irányba vezetett. - Amúgy sem szeretek egyedül enni... - éreztem ahogy lehelete a fülemet cirógatta, miközben szívemnek melengető érzés volt hallani a fiú selymes hangját.

Mikor beléptünk a konyhába, szemem összeszűkült a váratlan fényáradatban. Mintha az egész házban ez lenne az egyetlen ahol megengedik, hogy a nap kósza sugarai beszökjenek.

- Gyere! - lépett el mögüllem a fiú. Hirtelen megtántorodtam az érzésre, hogy nincs mögöttem. De igazából fel sem tudtam eszmélni a váratlan eseményekre. Magas alakja rutinosan ment a pult mögé és nyitotta szélesre a hűtő ajtaját. - Mit kérsz? - emelte rám sötét szemeit, miközben arcán az én fusztráltságomból táplálkozó mosoly függött.

Zavartan ráztam meg a fejem, mire borzasan megkötött hajamból kipattant a hajgumi. Ijedten kaptam a tárgy után és nyugtáztam hogy elszakadt. Mérgesen fújtattam. Dühös akartam lenni! Dani arcába akartam kiabálni, hogy nem vagyok éhes! Hogy hagyjon békén! És ne zaklasson! De valahogy képtelen voltam rá...

- Mit szólsz, ha csinálok egy rántottát? Vagy inkább csak egy szimpla pirítóst? - nézett rám hunyorogva, míg féloldalas mosolya újból elterült az arcán. Az égnek emeltem tekintetem, miért kell ezt csinálnia velem az életnek?

- Gyorsabban szabadulok, ha hagyom magam, igaz? - huppantam le durcásan, és kulcsoltam össze mellemnél a karjaimat.

- Nem igazán... - rázta meg fejét nevetve és pakolta elő a hozzávalókat. Összevontam a szemöldökemet, amikor értelmeztem mondatát... - Mert ha megkóstolod a főztöm, sose akarsz majd elmenni! - kacsintott rám vidáman. Felhorkantottam, ezzel jeleztem mennyire kételkedek a kijelentésében, de ő csak lelkesen tüsténkedett a tűzhely körül.

A további néhány perc csendben telt én pedig teljesen akaratlanul engedtem a szemem szabadjára. Először a konyhán futtatam végig a tekintetem. Vidám sárga színben pompáztak falai, miközen rengeteg napraforgó motívummal díszített tárgy mosolygott rám. Lehet, valójában csak ettől a színtől tűnt olyan világosnak ez a helyiség...

A bárpult amin én is könyököltem, elválasztotta tőlem a főzés színhelyét. A fiúra pillantottam, aki fütyörészve tette az egész tojásokat a sercegő serpenyőbe. Egy lenge szürke atléta volt rajta, és egy laza térd nadrág. Láthatóan ez egy henyélős hétfő reggelnek indult a számára...de akkor mit keresett az udvarunkon hajnalban? Végig néztem kreol bőrén és csapzott barna haján. A szemeire gondoltam, és rájöttem hogy rajta minden barna színben tetszelek... De szó se róla, igazán ízlésesen megalkotta a Teremtő!

Zavartalan bámulásomat, az a veszelytően sötét szempár állította le. Hiszen most rám szegezve azokat, kajánul elvigyorodott a tulajdonosuk. A francba! Észrevette, hogy bámulom!

Riadtan kaptam el a tekintetem, és figyeltem az ablakpárkányban elhelyezett gyönyörű muskátlikat. Próbáltam hitelesen elterelni a figyelmemet, mert ezzel a zavart viselkedésemmel csupán azt bizonyítottam, mekkora szükség van rá, hogy kerüljem a szomszédsrácot..

Valahogy éreztem, hogy ennek sehogy sem lesz jó vége...