Csendben ballagtam a kihalt városkában, gondolataimat csupán lovam patájának egyenletes dobogása zavarta meg. A kellemes nyári éjszaka ellenére senki sem volt idekint. Csupán néhány házőrő eb jelezte, hogy észrevett engem. Felsóhajtottam. Rossz érzésem volt az előbbi veszekedésem miatt. Így visszagondolva, igazán igazságtalanul viselkedtem a szomszédsráccal, hiszen a segítségemre sietett...

Kelletlenül fordultam be az utcánkba. Tudtam mi vár rám. Már láttam lelki szemeim előtt apám idegtől izzó zöld szemeit, háta mögött pedig kárörvendő vigyorú feleségét. Bosszantott ez az egész, egyáltalán nem éreztem, hogy a cselekedetem rossz lett volna, csak egy kis magányra vágytam...

A kapu tárva nyitva várt engem, ám az udvar üres volt. Kicsit megszeppenten léptem be, majd észrevéve a konyhában pislogó fényt, megszaporáztam lépteim, hát ha a tudtuk nélkül bejutok Danteval az istállóba.

A helyiségben a lovak és a szalma által keletlezett illat csapta meg orrom. Más számára biztosan taszító lett volna, de rám nyugtatólag hatott. Lassan nyergeltem le a lovamat, és ápoltam le, abban a reményben, hogy mire végzek már mindenki aludni fog.

Több, mint fél óra telt el, mire kiléptem a hideg levegőre. Kicsit megborzongtam, de igazán jól esett a beszippantott friss oxigén. Körbenéztem. A kaput már bezárták, de a konyhából még mindig fények szűrődtek ki... De hát akkor észrevették, hogy megjöttem? Viszont akkor miért nem jöttek azonnal letámadni? Talán mégsem olyan borzasztó a helyzet, mint ahogy a szomszédsrác beharangozta?

Zavarodottan léptem be a házba, apám és a felesége az asztalnál ültek. Meghallva engem, befejezték a beszélgetést és rám kapták a fejüket.

- Csak nem méltóztatott bejönni a nagysága? - a nő hangja megvető és gúnnyal telt volt. Soha nem beszélt még így velem, de ennek ellenére most éreztem először őszintének a szavait. Szinte azonnal szólásra nyitottam a számat, hiszen már vártam az alkalmat, mikor bújik ki a szerepéből.

- Kati! - helyettem apa mély hangja szólalt meg. - Kérlek, hagyj minket magunkra! - határozott tekintettel meredt a nőre, aki kicsit megszeppenten ugyan, de mégis dacosan szegte fel fejét.

- Ne felejtsd amit mondtam, Feri! - rám nézett, majd sarkon fordult és elment.

Kicsit döbbenten ácsorogtam az ajtó előtt. Tudom, hogy ez nem volt hatalmas veszekedés, de sosem láttam még őket ilyen ellentétes szikrák között. Kicsit meg is ijedtem apám viselkedésétől...

- Bori...- hangja az előző helyett lágyan csengett, szinte suttogta a nevemet. - Ülj le mellém, kérlek! - veregette meg a mellette lévő helyet. Megzavarodtam. Azt hittem egy jó adag fejmosásban lesz részem, de valahogy azt nem ilyen hangnemben szokták közölni. Tétován ültem le a tőle legtávolabb eső székre, valamiért nem akartam a közelében lenni...

Apa fájdalmas pillantással észlelte a távolságtartásom, majd hangosan felsóhajtott. Összeszűkítettem a szemeim, elmémben pedig próbáltam megfejteni a képtelen viselkedését.

- Kislányom... - ledermedtem ezen a megszólításon, sosem szólított még így! - Tisztában vagyok vele, hogy sosem voltam igazán melletted, és, hogy rengeteget hibáztam a múltban. De már akkor megbántam azokat - az asztalon pihenő öklét nézte. Nem nézett rám. - Azt akarom, hogy tudd, hogy szeretlek téged! Nagyon szeretlek... - tekintetét lassan rám emelte, és a szemeiben megbúvó könnycseppek lassan utat követeltek maguknak. Ledöbbentem. - Azt szeretném, ha ez a hatalmas zűrzavar ellenére, te itthon éreznéd magad és minket a családodnak tekintenél. Azt akarom, hogy érezd, hogy mennyire szeretünk... - hangja megcsuklott a sírástól, én pedig teljesen letaglózva meredtem rá. Próbáltam felfogni a váratlan vallomását, de számomra ez túl sok volt egyszerre. Pedig egyszerű volt, semmilyen sallang és színjáték nélküli. Őszinte. Egyáltalán nem voltam ehhez szokva, ezért hiába nézett apa rám kutató zöld szemeivel, képtelen voltam reagálni.

- Azt hiszem...én...én, most - ügyetlenül álltam fel. A menekülést választottam. - én most elmegyek lefeküdni. - gyors léptekkel mentem ki a konyhából és rohantam fel az emeletre, hallottam édesapám halk szólintgatását, de már csak a szememből előtörő könnycseppek elrejtésére figyeltem.

Be akartam vágodni a szobám ajtaján, de váratlanul torpantam meg előtte, amikor tudatosult bennem, hogy nem egyedül bitorlom. Fejemet az ajtónak döntöttem és hallgattam a csendet. Apa nem jött utánam...valószínűleg ő sem akarja felkelteni a többieket. Felsóhajtottam, és az előbbi eseményekre gondoltam. Teljesen megzavarodtam.

Leültem a lépcső legfelső fokára és elmerengtem. A könnyek nem akartak kifogyni és lassú folyású patakokként gördültek le arcomon. Túl sok idegen dolog volt még nekem itt...nem csak a város, a ház, a testvéreim, de még a saját édesapám is idegen volt számomra. Fáradtan túrtam bele a hajamba, úgy éreztem jót tenne nekem egy kis friss levegő, ezért óvatosan lebaktattam a lépcsőn. A házra sötétség borult, valószínűleg apa is nyugovóra tért már. Lopakodással mentem a hátsó ajtóhoz és nyitottam ki a zárt. Megálltam egy pillanatra, és habár egy kicsit elbizonytalanodtam, tudtam, hogy túl makacs vagyok a visszakozáshoz. Így hát óvatosan kitártam az ajtót és kiléptem rajta...

A hűvös levegő megcirógatta a szabadon hagyott karjaimat, majd frissítően tódult be tüdőmbe. Végig néztem a csendes udvaron, a holdfény gyönyörűen bevilágította azt. Behunytam a szemem és egy pillanatra csendben hallgattam a tücskök kellemes zenéjét. Talán ez ami egyedüli pozitívum volt a vidéki életnek...

Mély sóhaj kíséretében sétáltam végig az udvaron és álltam meg a lovas pálya szélénél. Karommal az azt körülvevő kerítésre támaszkodtam és végig néztem az elemeken. Magam elé képzeltem, ahogy Danteval végig megyünk rajta, és hibátlanul teljesítjük. Bárcsak minden olyan könnyed és élvezetes lenne, mint a lovaglás!

Apára gondoltam és a vallomására, nem vallanám meg senkinek, de igazán meghatottak a szavai. Az őszinteség, amit sugároztak, kicsit azonban megrémített. Tényleg így érezne?

Aztán Danival folytatott veszekedésemre gondoltam. Elég bunkón viselkedtem és olyan dolgot vágtam a fejéhez, amit valójában senkivel sem akartam közölni. Felsóhajtottam. Majd elgondolkodtam. Eszembe rémlettek az én szavaim és apámé. Olyan volt, mintha a vallomásában arra adott volna választ, amit a szomszédsrácnak mondtam...

Ökölbe szorult a kezem a felismeréstől. Most ez komoly? De hogy csak most esik le... Hát persze, hogy a srác köpte be minden szavamat apának, csak is azért illetődhetett meg ennyire. Ezt nem hiszem el! Hogy van képe ennyire belemászni a magánéletembe? Nem mintha bármit is elvérnék tőle, de azért mindennek van egy határa...

Nem baj. Legalább találtam még egy okot amiért nem kell kedvelnem őt... Én nem tudom mi van velem, de egyszerűen megrémített az a felkavaró érzés, ami a focipályánál tört rám. Valami arra késztetett, hogy kutassam a szememmel, és nem vallanám be, de kellemes volt látni őt. Megráztam a fejem...ennek nincs semmi értelme. Jobb, kizárni minden ilyesmit a fejemből, és elfelejteni őt.

Heves mozdulattal fordultam meg tengelyem körül, hogy határozott lépteimmel visszamenjek a házba, ám amikor magam elé néztem, teljesen legyökerezett a lábam. Kishíján pedig egy éles sikoly hagyta el a szám.

A szívem váratlan zakatolásba kezdett, miközben agyam a borzalmas tényt dolgozta fel, hogy az, akire idáig gondoltam, mindvégig a hátam mögött volt...