Malfoy nem ment Hollóbércre és nem volt az Abszol út egyik boltjában sem, amiket sűrűn látogatott. Eltökélten, hogy megtalálja, Harry berohangálta Londont is, minden horrorfilmre jegyet véve, amit csak talált. A köztük lévő időben hazahoppanált, ha esetleg Malfoy hazatért volna.

Az üres ház gúnyolódva várta minden egyes alkalommal, amikor ő megjelent benne.

Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott... Malfoy szavai visszhangzottak a fülében. Már nem érdekelte, mit talált Hermione Walesben. Malfoy őszinte volt, amikor ezeket a szavakat mondta. Harry akkor is biztos lenne ebben, ha nem tudná, hogy Malfoy képtelen hazudni neki. Nem... nem Malfoy.

Draco.

Én csak meg akartam adni neked, amit ő is megadhatott...

Ez csak azt kellett jelentse, hogy igen, Draco szándékosan idézte elő a terhességet, de nem gonosz célból. Olyan nincs, hogy ezt mondta, miközben szándékában áll megölni a gyereküket. Olyan abszolút nincs.

Csak meg akarta adni Harrynek, amiről tudta, hogy Harry mindig is vágyott rá, azt az egy dolgot, amit Ginny megadhatott, ő pedig nem, legalábbis normális körülmények között. Egy gyereket. Egy kis babát, hogy ölelgethesse, szerethesse, álomba ringassa, etesse, büfiztesse, és nos, a pokolba is. Még a pelenkacsere is vonzó volt a maga furcsa módján. Ez minden, amit akart: hogy megadja Harrynek a családot.

Ez ésszerűnek tűnt. Ésszerűbbnek, mint az, hogy Draco egy másik Gaius. Végtére is Draco a kapcsolatuk elejétől fogva féltékeny volt Ginnyre. Még mindig csúnyán nézett, ha bármilyen utalás történt a lányra, arról nem is beszélve, ha konkrétan szóba került a neve. Különös módon nem bízott Harry szerelmében, azzal vádolt férjes asszonyokat, hogy terveket szőnek Harryvel kapcsolatban, aggódott, hogy a sajtóvisszhang miatt Harry majd megbánja, hogy nyilvánosságra hozta a kapcsolatukat...

És ezért úgy gondolta, megnöveli az értékét Harry szemében, ha megadja Harry számára a családot, amire mindig is vágyott.

Az biztos, hogy nem valami intelligens módon járt el. Anélkül tervezni a teherbe esést, hogy előtte megbeszélné vele a dolgot enyhén szólva elmebetegnek tűnt Harry számára. De ez volt Draco. Már megint ott tartottak, mint a lóherés ügynél, kivéve, hogy ez most nem csak Dracóról és Harryről szólt.

Mindenesetre nem volt nehéz elhinni, hogy Draco azért tette, amit, mert félt, hogy egy nap elveszíti Harry szerelmét Ginny miatt, vagy valami más nő miatt, aki meg tud adni neki egy gyereket.

És mit csinált Harry cserébe?

Mindent sokkal rosszabbá tett. Ha Draco korábban bizalmatlan volt, ezek után kész idegroncs lehet. Harry összerezzent, amikor azokra a dolgokra gondolt, amiket ordítva a fejéhez vágott annak a férfinak, akit szeret. Remélem, nem hiszed azt, hogy ezek után valaha is ágyba bújok veled! Ha rajtam múlna, nem is látnálak többé!

Különös, hogy abban a pillanatban mennyire logikusan hangzottak ezek a szavak. Biztos volt benne, hogy Draco azon dolgozott, hogy feláldozza a gyereküket, de most az egész gondolat totális őrültségnek tűnt. Draco még akkor sem tudta rábírni magát a gyilkosságra, amikor még halálfaló volt, és az, hogy a gyilkosság mérhetetlen előnyöket hozhatna neki és a családjának, egy fikarcnyi különbséget sem jelentett. Akkor miért hitte el Harry, hogy Draco, aki mélyen megbánta a háború alatti tetteit, aki szégyellte magát, amiért eltitkolta a házasságát, ami semmi sem volt ehhez képest, megölné a saját gyerekét?

Harry nem bírta felfogni, miért hitte el egyetlen pillanatig is. De elhitte.

Tudta, Draco sosem lesz képes ezt megbocsátani. Most már nem fog bízni abban, hogy Harry szereti őt, mert ha az ember szeret valakit, akkor nem veszíti így el a hitét. Mindegy, mik az ellene szóló bizonyítékok.

És Harry tudta, saját szégyenére, hogy nem olyan sok volt belőlük. Igazából semennyi. Csak Hermione őrült elméletei ötszáz évvel ezelőtti eseményekről.

Draco még mindig a szolgája lenne, még mindig együtt lennének, mert muszáj volna . Lenne egy babájuk, akit együtt nevelhetnének fel... de már semmi sem lesz ugyanolyan. Harry mindent elcseszett.

De nem ez volt a legnagyobb probléma.

Ha Draco nem jön haza, nem fog tudni enni.

És mit tesz majd ez a benne növekvő drága kicsi élettel?

* * *

– Annyira sajnálom, Harry! – mondta Hermione kifulladva, abban a pillanatban, hogy behoppanált. – Visszajött már Draco? Elvetted a pálcáját?

– Visszajött, de aztán megint elment – felelte Harry mogorván. – És sehol sem találom.

– Ó! – Hemione, becsületére legyen mondva, nem tette szóvá, ez mekkora ostobaság volt Harrytől. Egy auror, aki le sem tud fegyverezni egy foglyot... kivéve, hogy Draco egyáltalán nem érdemelte meg, hogy a foglya legyen. Nemhogy a rabszolgája. Azonban meglendítette a pálcáját, hogy felkapcsoljon egy lámpát, és ne a sötétben beszélgessenek. – Mi történt?

– Nem is igazán tudom. – Harry sóhajtott. – De igen, tudom. Elborított a vörös düh. Nem gondolkodtam józanul.

Úgy értette, csőlátása volt.

– Nos, nem maradhat sokáig távol – vágta rá Hermione, miközben leült a kanapéra, egy méterre Harrytől. – Engedélyre lesz szüksége, hogy ehessen, ahogy mondtad. Akkor majd vedd el a pálcáját, és légy készen arra, hogy megváltoztasd a védőbűbájokat, hogy ne hoppanálhasson el megint vagy hagyhassa el a helyiséget...

– Ne sértődj meg, de fogd be a szád! – mondta Harry tompán. – Nem azt mondom, hogy ez mind a te hibád, mert a saját idióta tetteimért én vagyok a felelős, de bár Kanadában maradtál volna.

– Ó, Harry! – mondta Hermione, a kezeit tördelve. – Ettől féltem. Megszédített.

– Nem, csak visszatért a józan eszem – javította ki Harry. Órái voltak, hogy gondolkodjon, míg Dracót kereste. – Csak magyarázz el nekem valamit, Hermione! Ha Draco annyira mesteri cselszövő, hogy úgy is keresztül tudta vinni mindezt, hogy nem hazudhat egyenesen az arcomba, akkor mi a francért szervezett le egy beszédtartó körutat Ronnak Kanadába? Az ő ötlete volt. Ez elég rossz húzás egy mardekárostól, hogy pont abba a városba küld titeket, ahol az az információ van, ami tönkreteheti a tervét, főleg úgy, hogy tudta, aktívan kutatod a szolgabűbájt.

– Én... nos, ez lényeges tény, valóban – mondta Hermione elgondolkodva. – Fogalmam sincs.

– Egyértelműen terhes, és talán az Ottawában talált információ adta neki az ötletet, nem tudom, de nem fogja megölni a babát. Már mondtam neked, ő nem gyilkos.

– De...

Harry a nő felé fordult és megrázta a fejét.

– Gonosznak nevezted, de szerintem soha nem volt az. Igazából nem. Fiatal és rémült volt, és ostoba és önző, de nem gonosz. De Hermione, még a legrosszabb perceiben sem tudott ölni. Még akkor sem, ha haszna származott volna belőle. Olyasvalakit kellett volna megölnie, akiről azt gondolta, hogy az ellensége annak, amiben hisz, mégsem tudta megtenni. Ha akkor nem tudta megtenni, kizárt, hogy a mostani Draco gyilkosságot kövessen el. Ennyi.

– Akkor miért próbált meg eltántorítani engem attól, hogy az ottawai kutatási központba menjek?

Harry vállat vont.

– Talán amikor leszervezte a körutat, még nem kezdte el tervezni a terhességet. De amikor elindultatok, már teherbe esett, és félt, hogy összerakod a dolgot, és elmondod nekem. Mondtam neked, milyen szeszélyes tud lenni. Csak most látom igazán. Megbánta, hogy nem szólt nekem, és próbálta összekaparni a bátorságát, de még nem sikerült neki. Ő ilyen. Már korábban is úgy kellett mindent harapófogóval kihúznom belőle.

Hermione nem úgy tűnt, mint akit meggyőztek, de legalább már nem erőltette tovább az álláspontját.

– Tudod, már ez is megtörtént korábban – tette hozzá Harry, azt kívánva, bár ne kapcsolta volna fel a nő a lámpát. Jobb volt a sötétben ülni. – Berontottál az irodámba és azt mondtad, Draco hazudott nekem, csak mert írt neked egy levelet. Máris következtetést vontál le, anélkül, hogy ismerted volna az összes tényt. Akkor volt elég eszem, hogy ne higgyek neked. Nem úgy, mint ma.

Hermione az ajkába harapott.

– Akkor tényleg elhamarkodott következtetést vontam le. De ez nem jelenti az, hogy most is így van.

– Azt sem jelenti, hogy most nem. – Harry elhúzódott tőle. – De nem ez a legrosszabb része. Mielőtt kihúztam a fejem a seggemből, azt találtam mondani Dracónak, hogy soha többé nem akarom látni. Szóval lehet, hogy mégsem jön haza enni. Ez pedig azt jelenti, hogy egyáltalán nem fog enni.

Hermione ciccentett a nyelvével.

– Ha ez az egész csak egy hatalmas félreértés, akkor az azt jelenti, hogy Draco minden szörnyű dologban ártatlan. De akkor is beszélnie kellett volna a babáról. Mindenképpen haza fog jönni, mindegy, milyen ideges. Nem lesz annyira kicsinyes, hogy veszélybe sodorja a terhességét.

– Nem érted. – Harry sóhajtott; nem volt meglepve, amikor a nő ledermedt. Hermionénak nem szokták ezt túl gyakran mondani. – Még ha Draco haza is akarna jönni, lehet, hogy a bűbáj megállítja, ha azt hiszi, komolyan gondoltam, hogy soha többé nem akarom őt látni. Csinált már hasonló dolgokat korábban, mielőtt lecsillapodott. Azt mondtam Dracónak, nem akarom hallani, hogy rémálmai vannak, ami alatt azt értettem, hogy segítenék neki, de ő szó szerint értette, és elkezdett némító bűbájokat kiszórni magára.

– De ez azelőtt volt, hogy a bűbáj lenyugodott – mondta Hermione gyengéden. – Most már mindketten természetesek és lazák vagytok egymással, legalábbis így volt, mielőtt Dracónak hangulatingadozásai lettek volna. A Res mea es már nem készteti arra, hogy mindent szó szerint vegyen.

– De lehetséges, amikor egy bizonyos módon beszélek. Kényszeríteni tudom rá, hogy engedelmeskedjen. Igen ritkán csinálom, de akkor is.

– Így beszéltél akkor is, amikor...

Harry rámeredt.

– Szerinted?

– Ó, Harry! – Figyelmen kívül hagyva, hogy Harry elhúzódott mellőle, Hermione közel hajolt hozzá, és átkarolta a vállát. – Meg fogod őt találni, meg fogod!

– Nem, ha a bűbáj gondoskodik róla, hogy ne lássam őt.

– Próbáld megint a speciális hangnemedben! – biztatta Hermione. – Parancsold meg neki, hogy jöjjön haza! Még ha nincs is itt, hogy halljon téged, a bűbáj lehet, hogy közvetíti neki a parancsot valamilyen módon.

Harry nem hitte, hogy ez működni fog, de arra gondolt, nincs mit veszítenie, úgyhogy felállt, és arra koncentrált, hogy a hangja olyan kemény és szigorú legyen, amennyire csak lehetséges. Fájt, mert ez felidézte az emlékezetében azt, amikor ugyanezt a hangot Draco elküldésére használta. De Draco visszaszerzése bármennyi fájdalmat megért.

Ha Harrynek sikerül semmissé tennie azt a szörnyűséges parancsot, az élete hátralévő részét annak fogja szentelni, hogy helyrehozza a dolgokat kettejük között.

– Gyere haza, Draco! – adta ki a parancsot a szemét becsukva, miközben a hangsúlyára koncentrált. – Gyere haza, most! Már elég sok ideig távol voltál, úgyhogy azt parancsolom, gyere haza ide, ahová tartozol! Hozzám tartozol...

Semmi sem történt, kivéve, hogy amikor kinyitotta a szemét, Hermione elborzadva nézett rá. Harry ekkor rájött, hogy a hangja valóban ádáz és zord volt.

– Így szoktál beszélni vele?

– Csak nagyon ritkán. De sosem teszem többé, ha végre visszajön. És a gyerek előtt... a gyerek előtt... – Harry nem volt képes kimondani a többit. Túlságosan szörnyű volt. A másik forgatókönyvben, az őrültben, meg tudta volna menteni a babát. De ebben, amit ő hozott létre... talán nem lesz képes.

És ez az ő hibája lesz. Nem Dracóé.

– Kérdezd meg a szüleit, hogy tudnak-e valamit! – javasolta Hermione.

– Mondtam, hogy nem tud velük kapcsolatba lépni, ha nem kér hozzá tőlem engedélyt...

– Kérdezd meg tőlük, hogy van-e valami búvóhelye, amiről tudnak! Bármilyen különleges hely, ahova szeret menni, ha feldúlt.

Egek, milyen okos volt! Ez Harrynek is eszébe juthatott volna, de újabban túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy ne számoljon Luciusszal és Narcissával befolyásoló tényezőkként. Draco nem osztotta a nézeteiket és nem érdekelte, mit gondolnak, de Hermionénak igaza volt. Úgy ismerték őt, ahogy Harry sosem fogja.

– A baba miatt nem akar találkozni velük – mondta Hermionénak, miközben a kandallóhoz lépett. – Szerintem aggódott, hogy rájönnek a terhességére és nem bízott bennük, hogy nem adják tovább nekem. Nem hiszem, hogy a bűbáj hagyná, hogy eltitkoljanak előttem valamit Dracóról. És Draco tudta, hogy maga kell elmondja nekem, de aggódott, hogy nem érteném meg, miért így csinálta a dolgokat...

És úgy is viselkedtem, mint aki nem érti meg, gondolta Harry. Valóra váltottam a legszörnyűbb félelmét, mielőtt végleg elküldtem. Négykézlábra állt, hogy elkezdje a kandallóhívást, de aztán jobb ötlete támadt, és megint felállt.

– Malfoy kúria!

* * *

Egy házimanó érkezett az üdvözlésére, amikor kilépett a kandallóból, be egy elefántcsontban és aranyban tocsogó dolgozószobába.

– Harry Potter, uram?

Harry kissé lehajolt, félretéve a fájdalmat, amit akkor érzett, mikor meglátta azokat a nagy szemeket és lelógó füleket, amik annyira hasonlítottak Dobbyéhoz.

– Értesítenéd, kérlek, Mr és Mrs Malfoyt hogy szeretnék beszélni velük? Sürgős.

– Igen, igen, Harry Potter uram... – A manó elrohant teljesíteni a kérést.

Harry csak akkor jött rá, milyen késő van, amikor Draco szülei megérkeztek. Varázslóköntösben voltak, amit egyértelműen a hálóruháikra kaptak föl, Narcissa haja pedig kócos volt, mintha nemrég még aludt volna.

Harryt belülről mardosta a Draco iránti aggodalom, valóságos lyukat rágva a bensőjébe.

– Mr Potter?

Megegyeztek a Harry megszólításban, de most aligha volt alkalmas ezt felhozni.

– Draco ma este nem jött haza, és szeretném tudni, hogy ismernek-e bármi olyan helyet, ahova menni szeret, ha ideges – tört ki Harryből. Nem érdekelte, ha életük hátralévő részében megvetéssel néznek majd rá, amiért olyan aljasul bánt Dracóval, hogy még a szolgakötelék ellenére is elment. Csak az számított, hogy megtalálja őt, és helyrehozza a dolgokat hármójuk számára.

Lucius és Narcissa rémült pillantást váltottak. Draco apja válaszolt.

– Van egy fa az itteni birtokon, amire fel szokott mászni, ha el akart... bújni, de erősen kétlem, hogy vissza tud térni a kúriába anélkül, hogy tudatná önnel, Mr Potter.

Harry bólintott.

– Attól még leellenőrzöm. És a tó, ahol szeretett köveket kacsáztatni – mondta Narcissa elfúlva.

Miközben az asszony kisietett, Harry észrevette, hogy mezítláb van.

– Már természetesen jártam Hollóbércen is. De már órák is elteltek...

Lucius tekintete egyszerre volt vad és fagyos.

– Távol álljon tőlem, hogy befolyásoljam önt bármilyen tekintetben, Mr Potter, de ha nem találja meg a fiamat, mielőtt éhen halna, akkor tényleg nagyon ostoba varázslónak fogom önt tartani!

– Megtalálom, megtalálom... – mondta Harry, habár valójában már kezdett kifogyni az ötletekből. Nem mintha kezdettől fogva jó ötletei lettek volna.

Lucius mintha megérezte volna ezt. Folyamatosan úgy bámult Harryre, miközben beszélt, mintha azt üzente volna vele, hogy nem Dracónak kellene megfizetnie ezért.

– Ön irányítja a Varázsbűn-üldözési Főosztályt. Olybá tűnik nekem, hogy ha bárki Nagy-Britanniában képes rá, hogy megkeressen egy varázslót, aki el akar tűnni...

Rendben, Lucius is okos volt. Harry meg tudta volna csókolni, olyan hálás volt ezért a tanácsért. És ez elmondott valamit.

– Draco nincs a kertben! – kiáltotta Narcissa miközben visszarohant hozzájuk. – Ó, édes Merlin! Mit csináljunk, Lucius?

– Semmit, kedvesem – mondta Lucius olyan hangon, ami csak a felszínen volt nyugodt. Megfogta Narcissa mindkét kezét és olyan erősen megszorította, hogy az asszony megrezzent. – A világon semmit. Dracóval Mr Potternek kell foglalkoznia, jól tudod. Így kell lennie, mindig így kell lennie.

Narcissa nem foglalkozott a fájós kezével, hanem Harryhez fordult.

– Mr Potter... Harry. Jobban szeretjük őt, mint a saját életünket.

Harry nem kételkedett benne.

– Én is – felelte halkan. – Meg fogom találni...

Ezúttal nem bajlódott a kandallóval, azonnal a parancsnokságra hoppanált.

* * *

Persze nem állt Harry rendelkezésére semmilyen mindenható mágikus szerkezet, ami végigkutathatta volna neki Nagy-Britanniát. Volt viszont egy kísérlete, amit Kingsley hagyott jóvá, miután a mugli miniszterelnök beszélt neki a Scotland Yardnál elérhető megfigyelési módszerekről. A legtöbb közterületen Londonban kamerák voltak, amik mindig megfigyeltek, mindent eltároltak.

Kingsley elintézte, hogy teszteljék a mágikus megfelelőjét. Persze nem alkalmazott kamerákat, de diszkrét bűbájok a varázsló – és mugli – tereken feljegyezték a pálcák tulajdonosait, ahogy elhaladtak előttük. Annyi hátránya volt, hogy csak megfelelően regisztrált pálcáknál működött, és hogy még csak kevés ilyen bűbáj került bevezetésre.

A legnagyobb hátránya az volt, és amit Harry számtalanszor hangoztatott, hogy a kísérlet titkos volt és valószínűleg az is fog maradni. Kingsley azt mondta, hogy ennek így kell lennie, különben a bűnözőknek még több oka lenne regisztrálatlan pálcát szerezni. Azt mondta, hogy egy ilyen szörnyű háború után áldozatokat kell hozni. Harry azzal érvelt, hogy a bűbájok sértik a privát szférát, de nem ért el vele semmit.

Vagy legalábbis nem sikerült eltöröltetnie vagy nyilvánossá tennie ezt a rendszert. Meg tudta győzni Kingsley-t, hogy az összegyűjtött információ még az aurorok számára se legyen elérhető olyan módon, ami lehetővé tenné a véletlenszerű belekukucskálást. A bűbájok feljegyeztek minden pálcát, ami elhaladt előttük, de arról nem volt lista, hogy ki hová ment. Rá kellett kérdezni a nyomozás alatt álló varázsló nevére, és aztán lehetett csak kideríteni, hogy rajta volt-e a listán.

És csak akkor lehet kérdezni, miután az ember kitöltött egy nyomozási űrlapot, amit az aurorparancsnok aláírt. Nos, a legutolsó nem volt probléma. Harry aláírhatta magának, de akkor is ki kellett töltenie az űrlapot, hogy a bűbáj érvényesnek találja.

Fintorogva odaírta, hogy Draco Malfoy abba a rubrikába, hogy „Gyanúsított vagy vádlott neve". A többi helyet üresen hagyta, mivel a bűbáj számára nem számítottak. Harry feladata volt, hogy elolvassa őket és jóváhagyja a kérelmet, hogy a nyomkövető rendszert használhassák valaki megtalálására. Ezt ő most megtette azáltal, hogy aláírta a pergamen alját. Ezután az asztala bezárt fiókjából elővett egy nagy grimoárt, és háromszor rákoppintott a pálcájával, miközben elmondta az aktiválóbűbájokat.

Amikor a grimoár aranyfénnyel felragyogott, Harry hozzáérintette a pergament a könyv borítójához, írott felével lefelé.

Ekkor jött az unalmas része. Harrynek lapozgatnia kellett, remélve, hogy Draco neve felbukkan valahol. Minden lap egy bizonyos helyet követett le Nagy-Britanniában, a legtöbbjük Londonban.

Semmi. Semmi, semmi, semmi.

Majd végül a vaskos kötet közepe táján egy vörösen villogó sor jelent meg, amikor Harry lapozott.

Draco Malfoy, 10 inch, unikornisszőr, galagonya, állt a papíron.

Igen, tudom, gondolta Harry. De hol és mikor? Rákoppintott az oldalra, hogy megkapja a választ, mire a Dracóról szóló információ alatt egy újabb bejegyzés tűnt fel.

Harry megjegyezte, majd összecsapta a grimoárt, és visszalökte a fiókba.

* * *

A bűbáj egy italbolt bejáratát jelezte London egyik peremkerületén. Egy mugli kocsmáét. Harry körbekémlelt, miközben azon töprengett, mit csinálhatott itt Draco. A bűbáj legalább háromszor jegyezte fel a pálcáját, mióta eltűnt Harry házából; a legutolsó alkalom mindössze egy órája történt.

Milyen messze juthatott azóta?

És mikor fog visszatérni?

Harry leellenőrizte, hogy vannak-e a környéken muglik, majd egy alig észrevehető pálcaintéssel kiábrándító bűbájt szórt magára. Aztán elkezdte sorra kiszórni a bűbájokat, mint például az egyéb varázslatokat kimutatókat. Remélhetőleg Draco az egyetlen varázsló a környéken.

Az italüzlet bejárati ajtaját mágiával kinyitották. Hm, az üvege betört, de egy hanyag Reparóval helyrehozták. Harry odament, hogy közelebbről is megnézte, amikor a nyomozóbűbáj felrántotta a kezében lévő pálcát.

Valaki a kocsma fölötti lakásban épp most szór ki egy varázslatot.

Harry felrohant a lépcsőn, és áttört a tetején lévő ajtón, mágikus taszítással belökve az ajtószárnyat, mielőtt elérte.

A lakás lepusztult volt, beázásfoltos plafonnal és koszos szőnyeggel, de Harry nem ezeket észlelte először. Amit megpillantott, az Draco volt, ahogy a padlón ült, hátát az ajtóval szemközti falnak vetve.

Egy nemrég meggyújtott mugli cigarettát emelt az ajkához, de leeresztette, és zavartan meredt a kivágódó ajtóra.

Harry belépett, és kiverte a cigarettát a kezéből, röptében megsemmisítve a szálat, majd eltüntette az elszórt csikkeket is, amiket Draco hajított szanaszét, amikor elszívta őket. Egek, legalább egy tucat volt belőlük!

Harry félelemtől kalapáló szívvel letérdelt. A terhes nőknek... nos, terhes embereknek nem kellene dohányozniuk, pont ugyanúgy, ahogy inniuk sem! Vajon mennyi dohány szívódott már fel, és mennyi kárt okozhat a babának?

Draco csak tátott szájjal bámult, amikor a cigaretta kirepült a kezéből, de aztán résnyire szűkült a szeme, és halk, mérges hangon suttogta:

– Vedd le a köpenyt, Potter!

Ó! Harry el is felejtette, hogy még mindig rajta van a kiábrándító bűbáj. Megszüntette a varázslatot, és azonnal a legkeményebb, legszigorúbb hangján szólalt meg:

– Nem hagyhatod el ezt a szobát, Draco! Beszélnünk kell, és nem fogsz még egyszer elfutni!

– Ó, beszélnünk kell? – Draco felállt, leporolta magát, és vállat vonva levette a kabátját, hogy székké varázsolja, amire aztán ráült. Harry eltöprengett, hogy vajon miért nem tette ezt meg korábban. Talán túlságosan lefoglalta a dohányzás. Bűzlött a füstszagtól. Ami helytelen volt. Nagyon helytelen.

– Nem dohányozhatsz! – mondta utánozva Draco mozdulatait, hogy neki is legyen széke. A hangja még mindig szigorú volt, mert a fenébe is, ez a dolog túl fontos volt ahhoz, hogy megint kockára tegye. De amikor folytatta, a hangja lágyabb lett. – Tudod, hogy most nem kezdhetsz el dohányozni.

Draco sóhajtott.

– Miért, mert ott nem fogok majd tudni hozzájutni, ahova megyek?

– Persze, hogy nem fogsz tudni hozzájutni!

– Akkor hajrá! Tartóztass le!

– Tartóztassalak le?

– Amiért betörtem a lenti boltba. Nem ezért vagy itt? Kicsit röhejes az aurorparancsnoktól hogy ilyen piti kis bűncselekményt nyomozgasson, de most már utálsz, szóval gyerünk! Élvezkedj!

Harry úgy érezte, szédül. Alig hittel el, hogy Draco komolyan beszél. Küldjön egy terhes férfit az Azkabanba, csak mert ellopott egy doboz cigarettát?

– Nem azért vagyok itt, hogy letartóztassalak – mondta csendesen. – Majd eszemet vesztettem, hogy megtaláljalak, Draco.

– Malfoy. Ezt mondtad nemrég...

– Ezt egy dühöngő őrült mondta.

– Akkor is dühöngő őrült voltál, amikor kitöltötted a letartóztatási parancsot? – Draco rámutatott az ujjával, és Harry látta, hogy amikor átváltoztatta a kabátját, kiesett belőle a parancs, amit a zsebébe tett. Csak egy része látszott, de az a legrosszabb része volt. Gyanúsított vagy vádlott neve: Draco Malfoy.

– Ez nem letartóztatási parancs. Ez keresési űrlap, hogy meg tudjalak találni. Itt van, nézd! – Harry magához hívta, aztán megmutatta Dracónak a rubrikát, ami fölött az állt, hogy „Bűncselekmény, mint keresés oka." Üres volt.

– Ó, nos, akkor most már ki tudod tölteni – mondta Draco zordan. – Épp most tettem beismerő vallomást. És mindketten tudjuk, hogy nem titokban akarsz majd megbüntetni, ahogy egyszer megbeszéltük. Ó, nem! Téged és magamat ismerve, ez más dolgokhoz vezetne, és mit is mondtál? Sosem fogok többé veled hálni. Szóval akkor feltételezem, minisztériumi igazságszolgáltatás lesz belőle...

– Fogd be! – mondta Harry szerencsétlenül, kettétépve a pergament, majd megint.

– Most nem a szigorú hangod használod? – gúnyolódott Draco.

Egek, mennyire szerette volna Harry felpofozni néha.

– Nézd! – mondta. – Tényleg meg kell beszélnünk ezt-azt. De először is, van itt hop-hálózat? Mert kapcsolatba kell lépnem...

– Ez egy mugli lakás. Szerinted rákötötték a hop-hálózatra?

– Basszus! – mondta Harry. Nos, Luciusnak és Narcissának várnia kell. Az most sokkal fontosabb volt, hogy rendbe tegye Dracóval a dolgokat.

– Kivel kell kapcsolatba lépned?

Harry a hajába túrt.

– Ó! A szüleiddel.

Draco kivillantotta a fogát.

– A szüleimmel?

– Próbáltalak megtalálni! – vágott vissza Harry. – És rohadtul nem könnyítetted meg, Draco. Megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e olyan helyről, ahová mehettél.

– Akkor biztosan betegre aggódják magukat. – Draco is betegnek nézett ki hirtelen. Mintha a gyomra görcsbe rándult volna. – Hacsak nem mondtad el nekik.

Harry megrázta a fejét.

– Nem, nem. Emiatt nem kell aggódnod. Nem beszéltem nekik a babáról.

Draco csak pislogott, és értetlenül bámult rá.

– Tessék?

– A babáról. Nem beszéltem nekik a babáról – felelte Harry kicsit lassabban.

– Milyen babáról?

Harry közelebb hajolt.

– A mi babánkról. Tudom, hogy nehéz volt összekaparnod a bátorságodat, hogy elmondd, de már nem kell emiatt aggódnod. Rájöttem... nos, Hermione jött rá az egészre. Több mindenre is rájött, mint kellett volna, de majd lerendezzük a dolgot, és remélem, megbocsátasz nekem. Most csak az számít, hogy tudom, miért nem ettél, miért voltak néha problémáid az ágyban, és miért hullámzott a hangulatod állandóan. És tudom, hogy egyáltalán nem reagáltam jól, ezt nagyon, nagyon sajnálom, és a hátralévő életünket azzal fogom tölteni, hogy helyrehozzam a dolgot, esküszöm! Szeretlek téged, és szeretni fogom a babánkat is, neked pedig csak annyit kell tenned, hogy haza jössz, és hagyod, hogy gondoskodjam rólad.

Draco hitetlenkedve meredt rá. Szinte tátott szájjal.

– Tudom, hogy elcsesztem! – tört ki Harry felugorva a székből, és a másik férfi elé térdelt. – De igenis megint együtt akarok hálni veled, és minden reggel, délben és éjjel látni akarlak, és egek, Draco, örülök, hogy terhes vagy, rendben?

Draco állkapcsa úgy mozgott, mintha mondani akarna valamit, de csak harmadszorra sikerült megszólalnia. Addigra megragadta Harry kezét, pontosan úgy, ahogy Lucius fogta Narcissáét, és erősen megszorította, mintha a mondanivalóját pusztán érintéssel szerette volna keresztülvinni. Habár beszélt is, de a hangja érdes és rekedt volt az érzelmektől.

– Harry, Harry! Nem tudom, ki tömte tele a fejedet... oké, talán mégiscsak tudom. Az a lényeg, hogy elment az esze. A férfiak nem tudnak teherbe esni, Harry.