A következő hét több szempontból is furcsa volt Harry számára. Először is, most, hogy a szerelmi kapcsolata teljesen nyilvánossá vált, az emberek azt hitték, joguk van erről kérdezősködni. Talán a bejelentése miatt, hogy élettársak. Az sem okozott ekkora elragadtatást, amikor Draco megcsókolta a parancsnokság folyosóján, de a tudat, hogy Harry Potter lekerült a szinglik listájáról? A beosztottjai gratuláltak neki, egyesek olyan szavakkal, amik burkoltan arra utaltak, hogy jobban meg kellene gondolnia, mit csinál. Kingsley behívatta, és nyíltan is megmondta neki, hogy ügyelhetne arra, milyen képet mutat magáról a nyilvánosság felé, és hogy Caesar feleségének feddhetetlennek kell lennie.

– Nem vagyok Caesar felesége – mondta Harry résnyire szűkült szemmel. – Nem házasodtam össze a Minisztériummal. Ha kíváncsi az igazságra, gondolkodom rajta, hogy összeházasodom Draco Malfoyjal, de elég rossz férj lennék, ha egy állás miatt dobnám őt.

– Én nem célozgatok erre...

– Az jó, mert ha így lenne, akkor a nap végén megkapná a felmondásomat.

– Én csak arra kérlek, hogy gondolkodj józanul, Harry! – Kingsley sóhajtott. – Ifjabb Malfoy nem pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam, amikor találkoztam vele. Én leszek az első, aki ezt elismeri. De még meg kell győznie engem, hogy teljes mértékben érdemes erre a bizalomra.

– Egyáltalán nem kell meggyőznie magát – felelte Harry hátradőlve. – Nem valamiféle állásra pályázik. A magánéletemről beszélünk.

– És a hírnevedről, ami nem lesz valami fényes, ha kiderül, hogy Malfoy sántikál valamiben.

– Nem sántikál semmiben – mondta Harry. – Mi egyszerűen csak két szerelmes férfi vagyunk. Ez minden, miniszter. Ha nem mondok fel, akkor most dolgom lenne.

Kingsley intett, hogy elmehet, és csak akkor említette meg, hogy még áll a vacsorameghívása, amikor Harry már az ajtónál járt.

Az a vacsora... Igen, Harry tudta, mire gondol. Kingsley még mindig szerette volna egy kicsit jobban megismerni Dracót. Nos, az az ő baja. Harrynek más elképzelései voltak. Nem állt szándékában összeereszteni Dracót Kingsley-vel, míg biztos nem lehet afelől, hogy a miniszter nem fog vele gúnyolódni. Dracónak nincs szüksége erre. Főleg most nem, amikor ilyen... érzékeny.

– Boldogan önnel vacsorázunk, mihelyst elfogadta a helyzetet – mondta Harry nyugodt hangon. – Köszönöm, miniszter!

Sikerült becsuknia az ajtót maga mögött ahelyett, hogy bevágta volna.

Utána szüksége volt még pár percre, hogy jobban lenyugodjon. Mindent figyelembe véve Kingsley viselkedése talán várható volt, de a vacsora szóba sem jöhetett. Dracónak most elég dolga volt azzal, hogy rendezze a szüleivel való kapcsolatát.

De azt már rendezte azelőtt, nem?

Lehet, hogy Harrynek nem ártana esetleg... A gondolatai ezerfelé cikáztak. Pár másodperc múlva kirángatta magát ebből, és eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy Draco úgy intézze a szüleivel való dolgait, ahogy jónak látja.

Még akkor is, ha minden egyes alkalommal, amikor erre gondolt, a szíve egy kicsit jobban összetört.

* * *

Csak pár nappal korábban tűnt föl Harrynek, hogy Laurent már nem hoz neki teát. Talán Draco okkal volt féltékeny.

Legalábbis Laurent esetében. Lenore már más volt. A nő vett neki egy ízléses kristályvázát, és Harrynek meg Dracónak címezte a kártyát. A „polgári egyesülésük" feletti örömének, ahogy ő fogalmazott, talán lehetett valami köze ahhoz, hogy amerikai. A halálfalók tevékenysége nem érintette közvetlenül, ami miatt tökéletes asszisztens volt Harry számára – nem lett párás a szeme a környezetében, és nem hitte azt, hogy a világnak Harry vágyai körül kellene forognia.

De Lenore nagyon kedvelte őt. Harry ezt már korábban is tudta; csodásan kijöttek egymással. Ezt újult erővel kezdte értékelni egy héttel azután, hogy nyilvánosan elismerték a kapcsolatukat Dracóval. A rivallók, amik jöttek, alaposan felmérgesítették a nőt. Harry többször is könnyek közt találta őt, míg végül magához kellett ölelnie, és simogatnia a hátát, míg le nem nyugodott.

Miközben ezt tette, Ginny lépett be. Harry irodájának ajtaja nyitva volt, és egyenesen besétált. A többi ember esetében ez udvariatlan viselkedés lett volna, de ő állandóan ezt csinálta, amikor együtt jártak.

Vagy szinte már jegyesek voltak, gondolta Harry összerezzenve. Tényleg nem csinálta jól Ginnyvel, most már látta. Nem akarta megbántani őt, de visszatekintve belátta, hogy eléggé az orránál fogva vezette a lányt. Azt kívánta, bárcsak hamarabb tisztába került volna saját magával.

– Harry! – mondta Ginny közömbös hangon. Harry nem hibáztathatta ezért. Az is jogos lett volna, ha sokkal fagyosabb hangnemet üt meg.

– Most már jól van, Lenore? – kérdezte Harry.

A nő könnyes szemmel bólintott, Ginnyre pillantott, aztán elszelelt.

– A rivallók idegesítették fel – mondta Harry, előhúzva a pálcáját, hogy pár intéssel bezárja az ajtót, és kiszórjon egy extra némítóbűbájt. Muszáj volt, mert Ginny egyike volt azoknak, akik tudták, hogy Draco a rabszolgája. Harry megbízott benne annyira, hogy nem árulja el senkinek az információt, tényleg megbízott, de nem tudta, miért jött a lány. Ha a beszélgetésük elfajul, a pillanat hevében ki tudja, mit kiabálhat majd.

És tudta, hogy Ginny Weasley-től nem áll távol a kiabálás.

– Téged nem idegesítenek fel? – kérdezte Ginny leülve, anélkül, hogy hellyel kínálták volna, és keresztbe tette két karcsú lábát.

– Igazából nem. – Harry leült a Ginny melletti székre, és nem arra, amelyik az asztala mögött volt. – Rohadtul nem bír érdekelni, mit gondolnak az emberek Dracóról. Számomra csak az számít, amit én gondolok róla.

Ginny megőrizte tökéletesen közömbös hangját.

– Te pedig természetesen szereted őt.

– Igen, szeretem.

A lány enyhén oldalra billentette a fejét, mintha felmérné őt, aztán sóhajtott.

– Tudtam. Már az elején tudtam.

Harry megdermedt.

– Ginny, az a hülyeség a Prófétában a roxfortbeli titkos afférunkról komplett ostobaság!

– Persze, hogy az. Én úgy értettem, hogy az első pillanattól, ahogy betette a lábát az otthonunkba.

Az sosem volt az „otthonuk", de Harry nem akart a szavakon lovagolni. Nem, amikor egyéb dolgok sokkal fontosabbak voltak.

– Ginny, esküszöm, hogy akkor még nem szerettem. Nem csaltalak meg. Nem tennék ilyet veled.

Ginny elmosolyodott, először azóta, hogy megérkezett az irodába.

– Ó, Harry! Hát persze, hogy nem. Nem is így értettem. Csak úgy, hogy már akkor is különleges együttérzéssel közeledtél felé. Azt hiszem, ezért lettem olyan... – A lány elpirult. – Birtokló.

– Ó! – Harry nem tudta, mit mondjon.

– Felteszem, bocsánatot kellene kérnem – motyogta Ginny. – Ha már benned volt, hogy bele fogsz szeretni, akkor az azt jelenti, hogy már kezdettől sem voltál az enyém.

– Nem – felelte Harry lassan. – Nem voltam. Sajnálom. Én... én azt hittem, az voltam.

– Nem tudom, hogy tényleg annak hitted-e magad, vagy csak az akartál lenni. – Ginny kisöpört egy hajtincset az arcából. – De ne sajnáld, Harry! Nem szándékosan csináltad. Ami köztünk volt... az egy kicsit a tündérmesére hasonlított, nem? Egy romantikus regényre a hős és a lány között, akibe már az iskolában beleszeretett. De az élet nem egy regény.

– A dolgok könnyebbek volnának, ha az lenne.

– Igen, valóban. – Ginny kinyújtotta a kezét, és végigsimított Harry karján. – Ez messze van egy regénytől. Tudom, hogy nem Draco volt a felelős Fred haláláért, de akkor is... Harry, nekem nagyon nehéz arra gondolni, hogy olyasvalakivel vagy együtt, aki a halálfalók oldalán állt, akármennyire is bánja már.

Abból, ahogy beszélt, Harry rájött, Ginny már tudja, hogy Draco emlékei visszatértek. Azt nem tudta, Ron vagy Hermione mondta-e el neki, de talán nem is számított.

– Akkor miért jöttél ide? – kérdezte.

Ginny elegánsan megvonta a vállát.

– Én is ezt kérdezem magamtól azóta, hogy ide jöttem. Végül arra jutottam, hogy azért, mert sokkal jobban szeretlek téged, mint amennyire megvetem őt.

Ó, Ginny!

– Már megint a rossz végét fogtam meg a pálcának – mondta Ginny, és felállt. – Mindig szeretni foglak, Harry. De... ez már eltompult. Nem ugyanolyan, mint azelőtt.

Harry is felállt.

– Barátság?

– Esetleg valami köztes dolog. Nem igazán tudom. De ha érte meg tudod tenni azt, amit mindig szerettem volna, hogy megtedd értem... – Fájdalmasan elmosolyodott. – Az többet mond, mint amit a szavak valaha is mondhatnának. Ez azt jelenti, hogy ő az igazi. Bennem pedig több büszkeség van annál, hogy továbbra is elhitessem magammal, még visszajössz hozzám. Tudom, hogy nem fogsz.

– Tényleg akartalak szeretni – mondta Harry, és szörnyen érezte magát. Most már látta, hogy ő volt mindennek az oka. Ő akarta, hogy Ginny legyen az igazi... Akár az volt valójában, akár nem. – Én is szeretlek még téged. De nem úgy.

– Egyáltalán nem úgy, tudom. – Ginny gyengéd mosolya tétova volt. – Szeretném azt mondani, hogy mind barátok lehetünk, Dracót is beleértve, de nem vagyok ennyire civilizált. Legalábbis még nem. Talán... talán majd később. Mert nem akarlak teljesen elveszíteni, Harry, és nem vagyok annyira ostoba ahhoz, hogy azt higgyem, jó barátok lehetünk, ha nem tudom elviselni, hogy együtt látlak a választottaddal.

– Adjunk ennek egy kis időt! – mondta Harry Draco féltékenységi problémájára gondolva. – Még mindig Deannel jársz?

– Nem. Idegesítette, hogy még mindig nem vagyok túl rajtad. Már túl vagyok, de azt hiszem, talán Deannek is szüksége van egy kis időre.

Harry bólintott.

– A legjobbakat kívánom neked, Ginny.

A lány lábujjhegyre emelkedett, hogy megpuszilja Harry arcát.

– Én is ugyanezt kívánom neked. Őszintén, Harry. Légy boldog!

Csak Ginny távozása után jutott Harry eszébe, hogy meg kellett volna köszönnie, hogy sosem beszélt senkinek Draco rabszolgaságáról. De aztán arra gondolt, hogy nem is baj, hogy nem köszönte meg. Persze, hogy nem mondta el senkinek. Jobb ember annál, hogy ilyen alantas dolgokban találjon élvezetet, mint megnehezíteni Harry életét.

Ginny talán meg is sértődött volna, ha megemlíti neki, méghozzá joggal.

Kár, hogy Harry nem tudta viszontszeretni őt úgy, ahogy a lány szerette volna, gondolta. Ginny talán egy kicsit túlságosan szereti a rivaldafényt, és a Harry iránti érzéseit a varázsvilágban elfoglalt helye is befolyásolhatta, de akkor is jó ember. Tényleg jó ember, és megérdemli, hogy boldog legyen.

Harry remélte, hogy az is lesz.

* * *

– Jó napod volt a munkahelyen? – kérdezte Draco aznap este, miközben meglengette a pálcáját, hogy megterítse az asztalt.

Harry vállat vont.

– A szokásos.

Draco közel hajolt hozzá, úgy nézett rá.

– Nem, valami történt. Látom rajtad.

Persze, hogy történt. Ginny betoppant; ez semmiképp sem volt szokásos esemény. És nem is olyasmi, amiről Harry beszélni akart volna. Draco finoman szólva is félreértette volna a helyzetet. Ginnyvel kapcsolatban mindig is hiperérzékeny volt. Talán azért, mert már korán, az amnéziája idején beleégett, hogy Harry Ginnyhez tartozik. Arra számított, hogy alkalmazkodnia kell majd a lányhoz. Harry nem tudta biztosra, de nem lett volna meglepve, ha ez még mindig hatással lenne Draco gondolkodásmódjára.

– Rendben, tényleg történt valami – mondta Harry. – Még több rivalló jött. Engem nem érdekelnek, de Lenore kimondottan érzékeny lelkű. Végül nekem kellett megvigasztalnom.

Draco szeme résnyire szűkült.

– Az a számító kis boszorka! Tudtam, hogy készül valamire...

– Szó sincs ilyesmiről.

– Az jó, mert már foglalt vagy. Vesse ki a hálóját a következő jóképű varázslóra, aki az útjába kerül!

– Már férjnél van!

– És a férjes boszorkányok nem legeltethetik másokon a szemüket?

Draco lehetetlen volt ebben a témában. És ha ragaszkodott hozzá, hogy féltékeny legyen Lenore-ra, akkor Harry tízszeresen is megkönnyebbült, hogy hallgatott Ginny betoppanásáról az irodájába. Ennél a pontnál az elterelés volt talán a legjobb választás.

– Mi a vacsora?

– Milánói saláta, csirke saltimbocca, hirtelensült spárgával és mogyoróhagymával, desszertnek pedig tiramisu.

– Váó!

Harry úgy érezte, nem tűnt eléggé lelkesnek, mert Draco aggódva fordult felé.

– Nem jó?

Harry ezek közül szinte egyiket sem ismerte, de bólintott.

– Iszonyú csodásan hangzanak. De hol találtál spárgát ebben az évszakban?

Rossz kérdés volt. Draco homloka ráncba szaladt.

– Sosem mész mugli zöldségpiacra, Harry? Van nekik fagyasztva. Az is elég jó, de... de... felteszem, jobban szeretnél frisset. Megyek, kidobom, és készítek valami mást...

– Ne, ne tedd! Semmi ilyesmire nem gondoltam. – Harry sóhajtott. – Csak kíváncsi voltam, Draco. Nem kell egyből rosszat feltételezni.

Draco lehajtotta a fejét.

– Én... én csak tökéletes akarok lenni a számodra. És tökéletes ebédet akarok készíteni. Megérdemled.

Harry felvonta a fél szemöldökét. Az utolsó mondat gyanúsan hősimádatnak hangzott. Utálta ezt. Mindenkitől utálta, de legfőképpen Dracótól.

– De miért?

– Mert szeretlek – felelte Draco halkan. – Szeretnék örömet okozni neked.

– Örömet is okozol. – Harry odahajolt, hogy megcsókolja Dracót. – Nem kell emiatt aggódnod, vagy olyan keményen próbálkoznod. Pontosan olyannak szeretlek, amilyen vagy.

Draco reszketősen bólintott.

– Szóval, szükséged van segítségre a konyhában?

– Lereszelhetnéd a mozzarellát a salátához.

– Rendben – mondta Harry. – Öm, hogy haladsz a síkosítóval?

Ennek hallatán Draco elvigyorodott.

– Úgy reméled, szükség lesz rá az éjszaka folyamán?

Harry akaratlanul is visszavigyorgott.

– Ó, hát persze! Felteszem, készen állsz rá.

– Ó, készen „állok"! Szó szerint.

Ezt jó volt hallani, de Harrynek el kellett ismernie, hogy a múlt héten sokat javultak a dolgok. Dracónak néha még mindig volt egy kis problémája az elélvezéssel, máskor viszont azonnal elment, ahogy Harry kimondta a szót. Az étvágya is jobb lett.

Talán az volt rá jó hatással, hogy nyilvánosan bejelentették a kapcsolatukat. Végtére is valóban bizonytalannak érezte a dolgokat Harryvel kapcsolatban.

De legalább már nem gyászolta tovább Nikolai-t. A tény, hogy Draco végre visszament Hollóbércre, ezt bizonyította. Ha Harrynek sikerülne egy nap megértetnie vele, hogy Nikolai tévedett bizonyos dolgokkal, például a szexszel kapcsolatban...

Egyszerre csak egy nappal érdemes foglalkozni, figyelmeztette magát Harry. Egyszerre csak egy éjszakával.