A következő napok és éjjelek, főleg az éjjelek, kielégítőek voltak. Igen kielégítőek. Az a rengeteg szex, amire Harry csak vágyhatott, sőt, még annál is több. Persze, hosszú ideje volt már benne része, de most, hogy a szex kifejezés Draco imádnivaló hátsóját is magában foglalta, minden másfajta szeretkezés is jobbnak tűnt, mint addig.

Furcsa, hogy egy szopás tízszer élvezetesebb volt, ha Harry tudta, hogy ez csak előétel. Megdugni Dracót, nem is, szeretkezni vele... ez volt a főfogás minden este.

Habár reggelente néha mást is csináltak. Kiverték egymásnak a fürdőkádban. Hosszan, fülledten, miközben Harry a hátán feküdt, mint egy császár, és Draco illatos olajat öntött rá, majd a saját testével masszírozta meg őt, csábítóan mozogva fel és le. Ajkak az ajkakon, farok a farkon, míg Harry zihálva el nem élvezett, Draco nevét kiáltva.

Hogy tudta a sima dörgölőzést is ilyen élvezetessé tenni az a tény, hogy előző éjjel megkapta Draco hátsóját? De azzá tette. Harry átkarolta őt, végigsimítva a háta vonalain, a szálkás izmokon, aztán az ujjai lejjebb haladtak, le, egészen addig, míg el nem érték a férfi fenekének lágy bőrét. Emlékezett az érzésre, ahogy a farka lüktetett azok közt a farpofák közt, ahogy szűk forróságban döfködött.

Ahogy Draco belé kapaszkodott.

Emlékezett a látványra, ahogy Draco az ajkába harap, miközben hintáztatja a csípőjét, hogy Harry minden egyes lökésével összhangban legyen.

Hallotta a nyögéseit, a sóhajait, a szerelmi vallomásait...

És Harry szinte megvadult; hosszan és erőteljesen élvezett, magához szorítva Dracót, saját maga is szerelmet vallva.

Utána elöntötte két különböző, mégis egymást kiegészítő meggyőződés; hogy ő a legszerencsésebb férfi a világon, aki valaha a földön élt, és mindegy, mennyi ideig él még, soha, de soha nem tud eleget tenni Dracóért.

Úgy érezte... nem is voltak rá szavak, de pár nap múlva kezdte azt hinni, hogy a megfelelő kifejezés az áldott.

Igen, Draco áldás volt. Különleges, csodálatos áldás, amit Harry sosem érdemelt ki, mindegy, milyen keményen próbálkozott. Nem érdemelte meg őt, vagy ezt az egész boldogságot.

De akkor is az övé volt. Szó szerint. A teste is és a lelke is, elnézve, hogy Draco most már Harryvel hal.

Harry csak annyit tehetett, hogy megpróbál méltó lenni erre az ajándékra.

Úgyhogy próbálkozott. Kivétel nélkül minden este megállt a virágosnál vagy a cukrászdánál, és vett valamit Dracónak.

Nem volt nehéz emlékezni rá, hogy hozzon valamit szerelme jeléül, elnézve, hogyan használta Draco ezeket a jeleket. Az első éjszakán, azután, hogy szeretkeztek, Harry kiválasztott egy hosszú szárú vörös rózsát, és megkérte a virágost, hogy kössön a szárára egy szép nagy masnit. Draco rápillantott, és ragyogott; azt mondta, ez az első alkalom, hogy a Griffendél színeit értelmes célra használják. Amikor eljött a vacsora ideje, Harry kristályvázában találta a rózsát az asztalon, a másik férfi pedig a csuklóján viselte a masnit.

Azzal viccelődött, hogy később kicsomagolhatja őt.

Harry meg is tette... aztán Draco kitépkedte a rózsa szirmait, és arra használta őket, hogy végigsimogassa velük Harryt. Ehhez a masszázshoz hasonlót Harry még sosem élt át, lágy, borzongató és illatos volt, aztán Draco szétmorzsolta a szirmokat a kezei közt, százszorosára erősítve és csábítóvá téve ezzel az illatot.

Azon az estén illatfelhővel körülvéve szeretkeztek, és utána, ahogy Harry közel húzta magához Dracót, életében először megértette, miért a rózsa a tökéletes virág arra, hogy jelképezze a szerelmet.

A rózsa csak a kezdet volt, mindegy, mit hozott haza Harry Dracónak, a férfi megtalálta a módját, hogy belevegye a szeretkezésükbe. A csokoládét mágiával megolvasztotta, Harry mellkasára és csípőjére öntötte, aztán felnyalta, olyan hosszan elnyújtva, mintha órákig csinálná, miközben Harry vonaglott, azért könyörögve, hogy Draco a farkát is nyalja meg legalább egyszer.

Draco megtette... de csak azután, hogy felnyalt minden csokoládét. De nem engedte, hogy Harry a szájába élvezzen. Csábította és kínozta, gúnyolta, és néha még egy bűbájt is használt, hogy hideg levegőt fújjon Harry farkára, hogy lehűtse.

Ez már túl sok kellett volna, hogy legyen Harrynek, de Draco nem állt le. Később bevallotta, hogy szeretné, ha Harry megtudná, milyen érzés, ha őrülten vágyik a kielégülésre, de nem kaphatja meg. Finom, igaz?, kérdezte, és Harrynek el kellett ismernie, hogy tényleg az.

Abban a pillanatban nem tűnt finomnak. Valójában annyira szörnyű volt, hogy Harrynek a szigorú hangját kellett használnia, hogy elküldje Dracót a síkosítóért. Bármilyen jó volt az, hogy így ellátják a farkát, Harry akart lenni az, aki a döntéseket hozza arról, hogy milyen gyorsan és keményen döfjön. Harry akart lenni az, aki Dracót arra készteti, hogy kiáltson, könyörögjön és esdekeljen.

Nézni akarta, hogy Dracót hideg veríték borítja el, ahogy a vágytól zihál, miközben Harryre vár, hogy megadja neki az engedélyt az elélvezéshez.

Harry akkor brutálisan hatolt belé. Szinte embertelenül merülve alá, a legkisebb próbálkozás nélkül arra, hogy óvatos legyen.

De ez akkor is szeretkezés volt; Draco egyértelműen élvezte.

Nem mondta többet, hogy Harry, helyette azt mondta, „gazdám", méghozzá egész idő alatt, Harry pedig élvezte.

Mielőtt túl lettek volna a dolgon, már Harry hátát öklözte, hogy elélvezésért könyörögjön, és szinte pánikba esett a szükségtől.

És mivel Harry annyira szerette őt, megadta az engedélyt.

Draco tekintete Harryt is átlendítette azon a bizonyos ponton, és tökéletes szinkronban végezték; Harry olyan mélyen döfött, ahogy csak bírt, és tartotta a pozíciót, míg élvezett és élvezett, Draco pedig amennyire csak tudott, ívbe hajlott, a testével szorosan hozzáfeszülve Harryhez, a farkával pulzálva, míg egyenletes tempóban lövellte a szerelmet, vágyat és élvezetet.

Tökéletes volt.

Tökéletes élet volt.

Draco is tökéletes volt.

És ők is tökéletesek voltak együtt.

Egy valamit kivéve.

Időről időre valami még mindig furcsa volt Harrynek Dracóval kapcsolatban. Most már nyugodtabbnak kéne lennie, nem? Most, hogy a szó minden értelmében szeretők voltak, Dracónak mindene meg volt, amire csak vágyott, nem?

Akkor miért tűnt még mindig idegesnek és irritáltnak néha? Miért volt még mindig a rögeszméje Laurent? Nem hihette azt, hogy lehet vetélytársa. Harry fülig szerelmes volt belé, és minden nappal egyre jobban szerette. Állandóan elmondta Dracónak, hogy mennyire szereti.

A pokolba is, már több is, mint szerette, egyenesen imádta, és ezt is elmondta neki.

És mégis, Draco néha irracionálisnak és féltékenynek tűnt.

De ezek az alkalmak csak rövid ideig tartottak; Draco nem volt orvosi eset. Egyszerűen csak... érzékenyebb, mint amire Harry számított.

Harry megpróbált beszélni a dologról, de ez mintha csak jobban felidegesítette volna Dracót, úgyhogy ezt feladta. Arra gondolt, sokkal jobb inkább napról napra, hétről hétre kimutatni, hogy a férfinak nincs oka bizonytalankodni. Egy nap majd egészen biztosan megérti, hogy elengedheti magát; hogy Harry az övé, úgy, ahogy ő is Harryé.

Harry nem tervezett sehová sem elmenni.

Draco féltékenysége zavaró volt, de hosszú távon annyira nem komoly. Majd az idő megoldja.

Ami jobban aggasztotta Harryt, azok nem is annyira a lelki, mint inkább a fizikai jóllétével kapcsolatos furcsaságok voltak. Még mindig nem evett sokat. Azt mondta, egyszerűen csak nem éhes, és nem fogja kényszeríteni magát az evésre. Amikor Harry kifejezte az aggodalmát, Draco cinikusan azt javasolta, hogy használja a szigorú hangját, ha ez annyira számít neki.

Ez elhallgattatta Harryt, de nem állította meg abban, hogy alaposan megfigyelje őt az étkezések alatt. Abban sem, hogy reménykedjen, a férfi étvágya hamarosan visszatér.

És apropó étvágy... nos, nem panaszkodhatott Draco szexuális étvágyára. Az elég egészséges volt. Ennek ellenére Dracónak gyakran nehezére esett elérnie az orgazmust.

Nem mindig történt meg, de elégszer ahhoz, hogy Harry aggódjon miatta.

Az ellenkező problémához volt hozzászokva – ahhoz, hogy Draco már jóval azelőtt készen állt az élvezésre, hogy Harry megengedte neki. Némely éjszakák még mindig ilyenek voltak... noha Draco sokkal követelőzőbb, sürgetőbb volt, mint azelőtt, hogy Harry ne tagadja meg tőle túl sokáig. Szinte már erőszakos lett, ütötte Harry hátát, ahogy engedélyért könyörgött...

De egyes éjszakák pont az ellenkezője voltak. Harry már elment, és engedélyt adott Dracónak is az élvezésre, de Draco csak... hosszú idő múlva élvezett el. Úgy tűnt, tökéletesen jól érzi magát; nem úgy, mintha unná a szexuális életüket. Egyszerűen csak... sokkal több stimulációt igényelt, mint addig.

Valahol Harry nem bánta. Mennyei volt szopni és harapdálni őt, ameddig csak szüksége volt erre Dracónak. Imádott síkosítót önteni a farkára, és addig verni neki, míg még több síkosítóra nem lett szükség... aztán még többre. Harry keze már néha fájt egy kicsit, de nem számított.

Az viszont számított, hogy mit jelenthetett ez a változás, mert szembeszökő változás volt, és nem olyan, ami fölött Harry át tudott siklani. Amikor összeadta az étvágytalansággal, az jutott eszébe, talán valami betegség bujkálhat benne.

Mindig, amikor Harry rákérdezett erre, Draco tagadta ezt, méghozzá olyan egyértelműen, hogy Harry tudta, tényleg jól kell éreznie magát, ahogy mondja. Különben a szolgabűbáj észlelné a hazugságot, és tenne valamit, hogy Draco beismerje.

– Akkor valami másról van szó? – kérdezte Harry egy éjjel, amikor mindegy, mit csinált, Draco képtelen volt elmenni. – Valamit rosszul csinálok, vagy valami mást szeretnél, vagy... – Furcsa volt, hogy mennyire el tudott pirulni mindazok után, amiket együtt beszéltek és csináltak. – Azért van, mert el kéne kezdenünk, tudod... összeszedni egy gyűjteményt az olyan játékokból, amilyeneket vele használtatok...

– Nikolai-jal – mondta Draco nyugodt hangon, kezével egyenletesen simogatva Harry karját, miközben összebújva feküdtek. – Semmi baj, Harry. Nem zavar, ha kimondod a nevét.

Harry már tudta ezt egy ideje. Draco most már őt szereti, nem a férjét. De attól még jó volt Draco szájából hallani.

– Nem válaszoltál a kérdésre.

– Szeretném, ha beszereznénk pár rendes játékot.

Harry megkönnyebbülve kifújta a levegőt.

– Akkor csak erről van szó?

Draco átfordult, hogy a szemébe nézhessen, és gyengéden szájon csókolta, mielőtt megszólalt.

– Hányszor kell elmondanom, hogy ez nem probléma?

Akkor mégsem a játékokról van szó, gondolta Harry.

– Hogy mondhatod ezt? Egyáltalán nem mentél el ma este, Draco!

– Nem mintha nem próbálkoztál volna eléggé.

– Ez nem vicces!

– Akkor sem probléma – ismételte el Draco határozottan. – Azért tudom ezt mondani, mert igaz. Szeretkeztünk, és kielégítettelek, ami nagyon, nagyon boldoggá tesz engem, Harry. Tudom, hogy nem mentem el, de el kell hinned, hogy minden másodpercét élveztem az érintésednek. Nem kell ahhoz elmennem, hogy élvezzem a szexet.

Harry szeme kiguvadt. Ez a gondolat egyszerűen... bizarr volt a számára. Egy férfinak szüksége van rá, hogy elmenjen. Minden alkalommal!

De Draco nem fuldokolt, úgyhogy amit mondott, annak igazak kellett lennie. A számára. Vagy legalábbis hinnie kellett, hogy ez igaz. Harry azt gondolta, a bűbáj érzékelheti ezt.

– Azt akarom, hogy elélvezz – mondta sértődöttnek és... nos, becsapottnak érezve magát, basszus!

– Persze – mondta Draco az ujjaival megsimítva Harry állkapcsát. – Nagyon jó vagy hozzám. Az ágyban és azon kívül is. De tudod, normális, ha egy férfinak néhanap egy kis nehézsége támad.

Harry elrántotta a fejét.

– Kissé fiatal vagy még ahhoz!

– Ejteni kéne a témát, vagy a végén még elégtelennek kezdem érezni magam – mondta Draco szárazon.

– De... de...

– És mint a szolgád, a leghűbb vágyam az, hogy a kedvedre tegyek. Ha még tovább beszélünk erről, komplexusom lesz, hogy csalódást okozok neked az ágyban.

– Egyáltalán nem okozol csalódást! – kiáltotta Harry. – Én csak azt akarom... azt akarom...

Draco mélyet sóhajtott, aztán egy kecses mozdulattal a hátára fordította Harryt, és a teljes testével ráfeküdt. Mélyen a szemébe nézett.

– Minden csodálatos – mondta tökéletesen nyugodt hangon. – Kérlek, emlékezz erre, Harry! Értem. Nagyszerű szerető vagy, oké? Azt hiszem, csak egy kicsit stresszelek. Majd... majd megint megtalálom az egyensúlyt, ígérem! Aztán minden olyan lesz, mint azelőtt.

Nyugalom áramlott át Harryn egy óriási hullámban, ami elmosta az aggodalmait. Stressz. Hát persze. miért nem gondolt erre?

Öm... talán mert nem igazán lett volna értelme.

– Milyen stressz? Azt hittem, boldog vagy velem.

– Akkor most ki is bizonytalan? – cukkolta Draco, lehajolva, hogy megcsókolja Harry szájának előbb az egyik, aztán a másik sarkát. – Boldog vagyok veled. Te vagy minden, amit valaha vágytam és akartam.

– Akkor mi ez a stressz?

Draco legördült róla, és a hátára feküdt. Amikor Harry odafordult hozzá, és felkönyökölt, hogy ránézzen, azt látta, hogy Draco a homlokát ráncolja, és a szeme összeszűkült, mintha gondolkodna.

– Mi az? – kérdezte Harry.

– Próbálod elérni, hogy még rosszabbul érezzem magam?

– Nem, hanem meg akarom érteni, mi bánt téged.

– Majd... – Draco megköszörülte a torkát.

– Majd mi?

Draco hangja jóval halkabb lett, habár már előtte sem volt erőteljes.

– Kevesebbre fogsz tartani, ha elmondom.

– Nem foglak.

– De igen.

– Nem foglak.

– De igen.

– Nem foglak.

– De igen.

Harry ekkor feladta, és a szigorú hangját használta.

– Rohadtul nem foglak, és most azt parancsolom, hogy mondd el! Most!

Draco összefonta a karját a mellkasa előtt, és rámeredt, de engedelmeskedett. Mert muszáj volt neki. Ez kicsit lehangoló volt.

– Rosszul fektettem be a pénzt, és most a nettó vagyonom csökkent, és ettől szarul érzem magam, oké? Elégedett vagy, most, hogy tudod?

Ó! Dracónak igaza volt... Harry tényleg egy kicsit kevesebbre tartotta őt, amiért a pénz okozta ezt az egész felfordulást. Kit érdekelt? Harrynek volt elég, és ezt Draco is tudta.

De... talán nem volt vele igazságos. Dracót úgy nevelték, hogy a saját maga és a mások értékét a vér és a pénz dönti el. Már teljesen túljutott a vér témáján, de az várható volt, hogy a beteges neveltetésének egyéb nyomai annyira mélyen belegyökereztek, hogy sosem szűnnek meg teljesen.

A legkevesebb, amit Harry tehetett, hogy megértő lesz a problémájával kapcsolatban, mert akármilyen hülyén is hangzott, ez probléma volt Draco számára.

– Mennyivel csökkent a nettó vagyonod? – kérdezte próbálva mindent beleadni, hogy együttérzőnek tűnjön.

Draco fújt egyet.

– Kényszeríteni fogsz, hogy kiköhögjem a számokat?

– Nem. Csak kérdeztem. Szeretlek. Ha valami bánt téged, akkor szerintem beszélnünk kellene róla. – Mindegy, mekkora hülyeség is az.

– A vagyonom már elérte az egy és negyed millió galleont – mondta Draco lassan, és úgy tűnt, mintha próbálna bátor lenni. Harry szerette ezért. A hangja kicsit gyászosabb lett, amikor folytatta. – De aztán kicsúszott a talaj a repülő szőnyeges biznisz alól, és most már megint alig van több mint egy millióm.

Harry szája tátva maradt.

– Ó, egek! – mondta émelyegve. – Illegális holmikkal üzletelsz?

Draco kivillantotta a fogát.

– Azkabanba fogsz küldeni?

– Nem, de véresre korbácsolom a golyóidat, ha nem állsz le vele...

– Hogy magán úton rehabilitálj, ez a terv?

– Kibaszottul nincs semmilyen tervem! Nem gondoltam volna, hogy ekkora hülyeséget fogsz csinálni! – Ekkor valami helyre kattant Harry agyában. – Várj! Ismerlek. Nem tennél ekkora hülyeséget. Úgyhogy akkor miről beszélsz?

– Elég sokára esett le, hogy megbízhatsz bennem!

– Ez nem az én hibám. Te alakítottad úgy, hogy olyan rosszul hangzott a dolog – felelte Harry, és nem volt hajlandó bűntudatot érezni. – Miért csináltad?

Draco vállat vont, a feszült kis mozdulat alig rázta meg alattuk a matracot.

– Talán meg akartam tudni, hogy mi élvez elsőbbséget, az, hogy a gazdám vagy, vagy még úgy is elsősorban aurorparancsnok vagy, hogy velem bújsz ágyba.

– Ne tesztelgess engem így! – Harry nem akart veszekedni, úgyhogy inkább megint támogató stílusra váltott. – Akkor mesélj erről a szőnyegüzletről!

– Pénzt fektettem egy cégbe, ami Törökországból exportál Kelet-Európába. Az új kézi hop-csomagok megjelenésével a piacon mélyre zuhant a szőnyeg iránti igény.

– Oké – mondta Harry lassan, a kezét Draco meztelen combjára téve. – Szóval nyomasztottak dolgok. Ez logikusan hangzik. De Draco, te is tudod, ahogy én is, hogy a befektetéseknél a szerencse forgandó.

– Amit te a befektetésekről tudsz, az egy teáscsészét sem töltene meg – felelte Draco, de a hangja már nem volt mérges. Csak megint szomorú.

– Én úgy értettem, nem várhatod el, hogy sose legyen veszteséged. Te is tudod.

Draco hosszút sóhajtott.

– Igen, tudom.

– De még mindig több a hasznod, mint a veszteséged – emelte ki Harry. – Egy millió galleonnál is kevesebbet örököltél.

– És többször is megvehetlek, és újra eladhatlak – tette hozzá Draco, láthatóan felvidulva az ötlettől. – Rendben.

– Egyáltalán nem vehetsz meg – mondta Harry ravaszul. – Itt te vagy a rabszolga. – Aztán megkomolyodott. – Nem segítene, ha azt parancsolnám, hogy ne aggódj a pénz miatt? Az utolsó knútot is elvesztheted, akkor sem kell aggódnod. Sosem hagynám, hogy éhezz.

– Próbálok nem bosszankodni a balszerencse miatt.

– A pénz miatt ment el az étvágyad is?

– Egy része talán – motyogta Draco. – Alhatnánk most már, Harry? Elég kimerült vagyok.

– Biztos, hogy nem akarsz valami mást? Mondjuk egy szopást?

– Csak hadd aludjunk! – mondta Draco nagyot ásítva. – Reggel munkába kell menned, nekem pedig meg kell találnom a módját, hogy visszaszerezzem, ami elveszett.

– Vagy pihenhetnél is holnap...

– Majd átgondolom. – Draco Harry karjaiba húzódott, a megszokott alvó pozíciójába helyezkedett, és megint ásított. – Jó éjt, Harry gazdám!